Alkotmány, 1903. november (8. évfolyam, 259-283. szám)

1903-11-01 / 259. szám

Vill. évfolyam. 259. szám« Vasárnap, Budapest, 1903. novemberi» ELŐFIZETÉSI ÁR:' ' ' Egész évre ... .kor.38.­­Félévre...... « 34.— Hegyedé­vre..... « 7.— Egy hónapra .... ár 2.40 Egyes szám 8­­U., vidéken 10 till. Megjelenik naponként reggel, kivéve hétfőn. Távbeszélő száma 1 58—60. SZERKESZTŐSÉG - ÉS LAPKIADÓ-HIVATAL*' Vill., Szentkirályi-utca 28a. *. •­­1 HIRDETÉSEK felvétetnek a kiadóhivatalban, és BÉCSBE­N: Fried! Hubertné 4 m, Matzleinsdorfer-Strassa T. ! Kéziratokat nem adatik vissza. Résen álljunk! Budapest, október 31. (b.) Valljuk és fentartjuk, hogy Tisza István gróf megbízatása a kormányelnök­séggel nem hozza meg az országnak a kívánt békét. A szabadelvű pártnak sem, a parlamentnek sem. Ez a megbízatás nem old meg semmit, hanem újra össze­zavar mindent. Nem hat megnyugtatóig sehol, sem Magyarországon, sem Ausz­triában. Katonai programmja, törvény­­magyarázata épp oly homályos és két­értelmű, amilyen világos kormányzati szel­leme. Legelső akciója most, hogy kormányát megalakítania sikerült, mindenesetre a tör­­vényenkívüli állapot megszüntetését fogja célozni. Ennek az állapotnak a meg­szüntetése az ország érdekében fel­tétlenül óhajtandó, hozzá is járulna ehhez az egész parlament,­­ ha az ellenzéki pártokon csak egy cseppnyit is bíznának abban, hogy Tisza István legális eszközökkel, egyenes úton akar véget vetni az illegális állapotnak. A bizalmat­lanságot e tekintetben a Tisza-név meg­gyökeresedett népszerűtlenségén kívül táp­lálja első­sorban a Tisza István-kormány névsora, amely talán az új honvédelmi minisztert kivéve, provokatíve óliberális. Apponyi és az agráriusok határidőre meg­hódoltak Tisza Istvánnak, lehetővé tették neki a többségszerzést, ezen többség «egységesítését», azáltal, hogy benmara­­dásukkal nem erősítették az obstrukciósok táborát, nagy fölényt biztosítottak neki az ország és a korona előtt és ő mindezt a sok becses szolgálatot azzal honorálta, hogy kabinetjében egyetlen egy helyet sem adott Apponyiéknak, hanem régi, jó, megbízható híveit gyűjtötte maga köré, ve­lük tölti be az államtitkári állásokat is. Ezt is a haza oltárára letett babérkoszorúnak nevezi Apponyi? Várjon álmodta-e valaha Apponyi, hogy ő valamikor egy lírikus hangulat elkeserítő hatása alatt támasza leszen egy ó-liberális kormánynak? A Tisza-kormányban rejlő személyi gya­­m­okok mellett még nagyobb erővel táp­lálják bizalmatlanságunkat a tárgyi okok. Ezek közt első helyen szerepel Tisza ka­tonai programmja. Ennek, kivált a 8-ik pontnak politikai és közjogi taglalásába nem megyünk bele, csak annyit konsta­tálunk, hogy ez a 8. pont, ez a Tisza­­formula a legkétértelműbb formulák egyike. Nem tisztázza a kérdést még a szabad­elvű pártban sem, ott Apponyi és hívei ma is ellene vannak és jogfeladást, jog­­szorítást, visszafejlesztést látnak benne a szabadelvű párton kívül is. De annyira megy ezen formula homályossága, zava­rossága, hogy immár Ausztriában is ké­szülődnek ellene. Az osztrák képviselőház német pártjai,kivált a keresztény-szociálisok máris Ausztria megalázását, a korona jo­gainak megnyirbálását látják benne és heves támadásokat szándékoznak ellene a Sreichs­­rathban intézni, Így állván a dolog, nincs kizárva, hogy a magyar obstrukciósok már első intrádára nagyszabású vitát provo­kálnak ezen formula fölött, parlamentáris mederben, a házszabályok határain belül. Ezzel pedig az ex-lex-állapot gyors meg-­­szüntettetése már az első perctől fogva­ kérdésessé válik. Mit fog akkor Tisza István csinálni? AZ aktív rezisztencia terére fog lépni, ha le­het parlamentáris alakban, ha nem lehet (és ez a valószínű), erőszakkal. Miniszterei óliberálisok, a régi liberális gárda tö­mött sorokban, az önfentartás ösztö­nétől is sarkalva, harcrakészen áll mö­ö­götte, akkor is, ha Apponyiék akkor (ami nem egészen valószínű) ki­találnak­ lépni a pártból. Az már akkor mindegy lesz Tiszának. Ő akkor leveti a glac­é­­kesztyűt és megmutatja az erős öklöt előbb a képviselőháznak; ha kell, azon­nal, ha kell, a szükséges előkészületek után az országnak a kerületekben. És el­keseredett harc fog megindulni az eg­ész vonalon és jogot, törvényt, igazságot nem vár akkor senki, mert a miniszter-­­elnököt Tiszának hívják. Tisza bemutatkozása után mindjárt az első napok lesznek a döntők. Akkor fog­juk meghallani, mi az ő általános kor­mányzati programmja és sok jót nem, várunk tőle, tehát bizalmatlansággal fo­gadjuk és erélyesen küzdeni fogunk el­ Aki szombaton ünnepel. — Az Alkotmány eredeti tárcája. — Az öreg Miska bá’ úgy csoszog, úgy húzza a lábát, hogy az egész udvar visszhangzik bele és a második szobában szendergő kis gyermek sírva fölriad. Ilyenkor kiszalad a zsidóné nagy cifrán — még a borzas haja is gyöngyökkel van teleaggatva — és egy vastagot káromkodik, hogy: — Ilyen-olyan adta, húzz fel azt a láb . .. ne járj, mint egy delizsánc . . . Nem a tied por­tale .. . Kuss ki ! Ez azt teszi, hogy lassan járjon, mert nem otthon van. A vége pedig a kutyának szólna, ha volna kutya, de az egész szomszédságban sincs, mert hát a község közepe táján vagyunk s ott nem igen tartanak, manapság szegény emberek laknak ott. Az öreg Miska bá’ hát nem is nézett szerte a kutya után, hanem a begyébe vette a szót és egyet-kettőt nyögve, óvatosan emelgette nagy csizmákba öltöztetett lábait. De hiába, az udvar­nak a kavicsai csak zörögni kezdettek s azoknak lármáját csupán a szobából kihallatszó gyermek­­sírás és az asszony fülsiketítő sápitozása kiál­totta túl: — Te rabló, te zsivány, te kutya, kiroblad az árokba! — Mit csináljak, istálom, úgy el vagyok fá­radva és az a nagy hülés . . . hogy majd meg­halok benne, úgy mondta, hogy nyöszörgés volt a hangja. Nem csoda, szegénynek minden tagja úgy át van hülve, hogy összezsugorodott. Meggémbere­­dett ujjai között jól áll a gyeplő. Mintha azok a nagy hidegek nevelték volna kocsissá. Egy kapocscsá bogosodtak össze az ujjai úgy, hogy ki se tudná egyenesíteni, ezért nagyon keményen fogja a gyeplőt. Különben a lovai sem gonoszak, úgy ismerik, úgy megértik, mintha pajtásai lennének. Csikó korukban ő tanította volt be, mikor szántóvető korában a bársonyos mezőket járta. Az ő me­zőin járt, azokat művelte. Most mások szántják­­vetik. A jó munkástársakat, a hámba szoktatott lovakat, melyekkel buja termővé tette dűlőjét, most más szolgálatában űzi, mig fehér tajtéko­sak lesznek. Szegény öreg lovak, vele együtt öregedtek — de futniok kell, szorgos a munka, szódavizet, pálinkát hordanak szerte-széjjel, pénzt keresnek, most is jó munkások. — Kuss ki — ez az öreg béresnek szólott és ment is a szóra, húzta hüléses lábait, hogy csö­rögtek a kavicsok. Az asszony lejött mérgében a galáriáról, hogy inkább szidhassa: — Te semmi, te kutya, aluszik az enyim kicsi gyerek ... ostoba kuvasz, takarodj egy­más után! — Hiszen megyek, istálom, csakhogy nem bí­rom a csontjaimat jobban . . . úgy oda vagyok. Nyögött az öreg béres, olyan volt a hangja, mint télen a csikorgó szekér. A hangszálait is megvette a hideg. Az egész embert nyomorékká tette a hideg, a tyúkketre­cek között aludt azokban a farkasordító téli időkben és átjárta a velőit a fagy, most nyo­morék. Kimegy a kapu elé ünnepelni, ma szom­bat van. Amint megnyitotta a csengetős kaput, úgy becsapta azt utána a levegő, hogy megcsördült a háznak minden üvegablaka. — Na, szemtelen kutya — rohant oda a fel­­mérgesődött zsidóné — hát truccolni? — s ki­nyitva a kaput, úgy fellökte az öreget, hogy át­­bucskázott az árok túlsó partjára. — No, kendet jól kitelepítették a kapujából, Miska bá’ — szólt egy pipás ember a tápász­­kodó öreghez. — Bizony, én faragtam a tulajdon két ke­zemmel azt a kaput — csikorogta vissza Miska bá’ — s kilökenek rajta — tette utána ke­serűen. — No, jöjjön, hadd fölsegélem — oda hajolt az öreghez s felhúzta a földről — jöjjön hát velem diskurálni, kend úgyis ma szombaton ün­nepel. — Igen, igen — bólintgatott az öreg s meg­indult csoszogva. Útközben háromszor is lehajlott a korcsma előtt elhaladtában s egy-egy szivarvéget emelt fel a földről. Bagónak nevezik a szegény emberek s mikor már nem telik dohányra, ezt teszik a fogukra és rágják. A pipás ember megnézte hajladozó társát — s úgy magában megcsóválta a fejét Oda se né­zett, mégis meglátta, mikor az az öreg belopta­ a bagót a szájába. . Mint a seb kötözgetésénél félre szokott for­dulni az, aki irtózik a vértől. És azután újból haladtak. Miska bá’ törte meg a csendet az ő rossz hangjával: — Hát biza­­kdökének, kiszármaztatónak — így jártam, így kellett nekem. — Hm, hm! —­ümmögött a pipás ember. Világért sem mert volna tovább kérdezni, hogy «miért kellett úgy neki» — nemcsak azért nem

Next