Alkotmány, 1903. december (8. évfolyam, 284-309. szám)
1903-12-25 / 305. szám
Alibux\Vitu\V. 306. szám. 1. Péntek, 1903. december 2ö. De úgy érzünk és gondolkodunk-e, amint Krisztus akarja, mindannyian ? Pihen-e legalább ezen az egy napon a gyűlölet ? Igazán különös, megfoghatatlan jelenség az, hogy a keresztény társadalomban, a kereszténység alapítójának, a szeretet Tanítómesterének 1910. születése ünnepén, jóformán könyörgésre összekulcsolt kezekkel kell kérnünk az embereket arra, hogy évenként legalább egyszer, legalább ezen az egy napon szeressék egymást. Tekintélyes állású, művelt ember intézte e sorok körét,az ezeket a különös szavakat! — Szeretet napja! Hagyjon nekem békét, uram, a szeretettel, ezzel a szemfényvesztő jelszóval, melynek erkölcsi, eszményi tartalma sohasem volt, ma sincs és nem is lesz soha. Az erősebb egyszerűen támogatja a gyöngét, alamizsnát ad neki, mert a gyöngék többen vannak s számuknál fogva ma meg félelmetesekké válhatnak az erősekre nézve. Ez igy volt mindig és igy ma marad mindaddig, míg az az arány így, vagy ugy, meg nem változik. Ami a karácsonyt illeti, és nem egy felekezet ünnepe többé, hanem meggyökerezett, évezredes kedves pihenőnap, mely a gyermekeknek örömet, a kereskedőknek hasznot csinál, de a magunkfajta, komoly, munka után élő emberek, örülünk, ha túlestünk rajta. Szomorúan józan, hideg szavak ezek, melyek rémes világossággá mutatnak reá arra az igazságra, hogy a mai társadalom két ellentábora között milyen áthidalhatatlan örvény tátong, melynek szélén csak az tud szédülés nélkül megállást, kinek szemeit soha könyek, lelkét soha elérzékenyülések el nem homályositják. Hol ennek a megdöbbentő jelenségnek a gyökere? Mi az oka annak, hogy a modern ember visszatart ahhoz a Krisztus előtti, pogány életfelfogáshoz, mely veszedelmesnek tartja a részvét könyét és nevetséges gyöngeségnek az elérzékenyedést. Mi az oka annak, hogy a szeretet tana csaknem kétezer éves civilizatórius szereplés után is csupán oly kevéssé tudta áthatni intézményeinket és társadalmunk közszellemét, hogy száz ember között alig van ma tíz, ki komolyan gondolkodott volna életében arról valaha, hogy az önzetlen, önfeláldozó krisztusi szeleteiben rejlő erkölcsi tőke az emberi haladás szárnya, mely nélkül a legképzettebb elme sem tud áthatolni sok homályon és feljutni az igazság tiszta, napfényes légkörébe. Én ott keresem minden bajnak a gyökerét, hogy a sivár és egyoldalú anyagi nagyság felé való szédületes rohanásunk közben, másfél évszázon keresztül, nem vettük észre azokat, akiknek szívén, boldogságán, exisztenciáján gázoltunk keresztül, elhanyagoltuk szerencsétlen testvéreinket és bűnös közönbösséggel tűrtük, hogy ne csak a hit, hanem a szeretet is kipusztuljon szivükből és még csodálkozunk azon, hogy ez a szegény, összetiportt, kifosztott szív gyűlölettel telt meg. Ott a hiba, hogy az aranyborjúnak emelt oszlopos márványcsarnokok mellett a XX. század kezdő évei csak a kihamvadt tüzet találták a szeretet oltárain. Csoda-e aztán, hogy, midőn gyöngeségünk tudatára ébredve s megrémülve a saját magunk által következetesen, jóformán erőszakkal felidézett vihartól, palliativ szerek után kapkodunk és létesítünk a tizenkettedik órában egy egész csomó, úgynevezett humanitárius intézményt, csoda-e, hogy jótékonyságunk hidegen hagyja az erejének tudatára ébredt tömeg szivét s midőn népkonyháinkon , jóllakva, az a nyomorult naplopó az utcára kilép, beveri az üzletek és kávéházak tükörüvegét és igy köszöni meg a fényes ebédet: — Nem kenyeret a népnek, hanem jogot! Igen, jogot! És az, aki ezt a jelszót legelőször adta a tömeg ajkaira, talán nem is sejtette, milyen mélyen nyalt bele az emberiség egyik alapösztönébe. Értjük a boldogság jogát, a boldogság ösztönét, mely ott leszkel emberi természetünk mélyén s mely annak a nincsetlen koldusnak szivet hangosabban dobogtatja meg, mint azét a dusgazdagét. Ha pedig kitéptük, vagy tűrtük, hogy lelketlen és hazátlan bitangok kitépjék szívéből a jövendő boldogság reményét, melyért érdemes volna elviselnie a földi élet minden nyomorát és nélkülözéseit, van-e jogunk csodálkozni rajta, ha az a földönfutó koldus a boldogsághoz való jogát mindenáron itt a földön akarja érvényesíteni ? . A szeretet újjászületésétől függ az emberiség jövendő sorsa. Regenerare in Christo omnes et omnia. Az a nagy kataklizma, mely felé a mai társadalmat ellenállhatatlan erővel sodorja az események logikája s melynek rémes körvonalai napról-napra megdöbbentőbb bizonyossággal bontakoznak ki a mélyebbre látó megfigyelő szemében, igazolni fogja, hogy azért kellett a mai társadalmi rendnek belepusztulnia az erkölcsi feloszlásba, mert nem akart visszatérni Krisztus mindenható szeretetének gyógyító vizeihez. X. Pius látnoki ihlettséggel ismerte föl, hogy ebben az újjászületésben az egyházé a kezdő és az irányító szerep. Mert a szomorú jelenségek között, melyek ma a szíveket üresekké, az elméket pedig elégedetlenekké teszik, nincs és nem fog adatni az emberiség számára más kibontakozás, mint a teljes, határozott és alázatos visszatérés Krisztus szeretetéhez. Ha azt akarjuk, hogy békessége legyen ismét a földön a jólakaró embernek, vissza kell adnunk a dicsőségét Istennek. A gyerekek. — Irta: Torzsok Vilmos. — — Uram Jézus, légy velem! Már az este itthon kellett volna nekik lenni.. . Most már reggel van és .. . Csak bajuk ne legyen! Ezt egy szép, fiatal asszony mondta: a tanyai tanító felesége. Szép asszony, jó asszony. A régi fajtából való, kiknek méz a beszédjük, arany a sörük, liliom a lelkük. Vásárra ment t. i. az ura, aki, ha lehet, kissé kupeckedik, hogy megtoldja a nyomorúságos fizetést. Soká ér haza, azért aggódik a szép, ifjú asszony. — Pedig a holnapi szent napra is csak kell valami készület — aggódik tovább. — Fa sincs elég, liszt sincs. Ő ezt tudja, mégsem jön . .. Aztán gondol egyet. Megtölt két nagy üvegpoharat íneleg tejjel s a gyerekasztalra teszi. Két szelet kenyeret is metsz s a tej mellé helyezi, nemkülönben két, fényesre csiszolt rézkanalat. Aztán kifut, négy-öt csutakot csinál szalmából s begyújt a nagy, régies cserépkályhába. Majd magára kapja a nagykendőt, megcsókolja a két alvó kicsiket, aztán kimegy és becsukja az ajtót. Még pár csutak nyújtózik a konyhán a kályha szája előtt. Ezeket ráteszi a tűzre s elsiet a város felé. Útközben beszól a számadónéhoz : —* Lelkem szomszédasszonyom, lássa, igy meg igy jártam. Legyen olyan jó, nézzen be, legalább úgy ablakon keresztül a gyerekeimhez. Tudom, hogy ilyenkor sok a dolga, de azért csak nézzen be , az Isten is megáldja ... Szegény jó asszony! Csupa aggodalom. * Egy kis alacsony ágyban, melyet a szülők ágya alá lehet tolni, alszik a két gyermek. Az idősebb, a kisfiú, még nincs öt éves, de valóságos kis Kinizsi Pál. Hason fekszik s két öklét a szemei alatt tartja. Lábtól a kis leány szendereg. Még nagyon kicsi, Vizkeresztre lesz hároméves. Szőke hajának felé arcát takarja, de azért látni lehet, hogy ez az arc kövérke és egészséges. Már mozgolódik, már Mtrasimitja haját, mert érzi a reggelt. Margitka felébred. Fölemeli fürtös fejét, nagyot lélekzik s kissé álmosan pislog. De hát mire való az ököl? Megdörzsöli szemecskéit, felül s el kezd csacsogni. Óh mily bájos vagy, gyermekébredés! Mint a vizirózsa nyiladozása, mely is az első napsugár intésére teríti széjjel haszinű szirmait, mint a kikelet, mikor először küldi el mindent felderítő meleg lehet. Margitka a kövér lábacskáit nézegeti. De im, éppen most száll be az ágyra a téli nap első sugara. Ez pirosabb-e, ez szebb-e, vagy a Margitka pici lábai ? — ki mondhatná meg ? Margitka — mint mondom —gagyogott Mit? — azt bizony nehéz volna megmondani; csak az a bizonyos, hogy igen szépet gondolhatott és mondhatott, mert csupa mosoly volt a kedves arca. Talán azt csacsogta, amit a fülemile halt a jázminbokorban, vagy amit a szellő susog harmatos május reggelén. De legyen bár ez, legyen amaz, nincs szebb és ritmusosabb óda a földkerekségen, mint ezek az akadozó, töredezett hangok, melyeken a kibontakozni kezdő lélek először szólal meg a gyermekajkakon. Mik lehetnek e hangok? Talán óvás a jövő szenvedések ellen, hivatkozva a jelen ártatlanságára; vagy talán a gyermekkor büntelen mámorának kedvesen akadozó szavai, mielőtt elkövetkeznek a fejlettség keserű kijózanodása... A kis Margit körültekintett. Megnézte alvó bátyját, feltekintett a gerendák felé, az ablak felé és akármerre irányozta szemeit, mindenütt a menny ragyogott benne vissza, tökéletes tisztaságával. Csakhogy most egy különös eset történt. A kályha vállán a fehér cica lustálkodott. De amint a kályha egyre melegedett, kezdte érezni, hogy sok lesz a jóból és elkezdett — szokása szerint — igen nyeglén nyújtózkodni. Eközben érte a baleset. Amint ugyanis kinyújtotta a lábát, finom talpa a már égetően meleg sülő vaslapjához ért. Mint a gondolat, rántotta össze magát s abban a pillanatban a padlón termett Ez a dolog roppantul tetszett Margitkának. Nevetett a pici szája, nevettek szemei, nevettek kövér arca gödröcskéi. A cica ott maradt a padlón, s miután mellső lábaival némi igazítást csinált a toalettján, (amire oly képes), kényelmes, ülő helyzetbe kuporodva a kis leány felé pisiogatott ravasz, zöldes szemeivel. — Ci. .. ei . .. cic ... — szól Margitka. A ravasz el is indult, de közben megsejtvén a tejecskét, álnok somfordálással a gyermekasztal felé oldalgott. Mert kérem, a cica nagyon okos és igen jól tudja, kivált ha vénebb fajta, hogy kitől kell tartani, kitől nem . . . Már is lafatolja a tejet . . . Erre már Margitka is kijött sodrából. De mivel a nők minden külső támadás ellen, ha csak lehet, ösztönszerűleg az erősebb nem segítségét kérik, Margitka is elkezdte ráncigálni kis bátyja takaróját s kiabált: — Pitti, Pitti! — a cica, a cica! Pisti a fiúcska felül, még pedig elég lustán. Jó ég tudja hogyan van, a fiúk mindig lustábbak, mint a leánykák . . . Pisti is, bár már felült, igen laposakat pillant, megdörzsöli szemeit s csak azután néz körül. Csakhamar felérti a helyzetet, gyorsan kikel az ágyból s meg akarja fogni a cicát A cica menekül, de eközben feldönti a poharat s a tej kidül. A kicsinyek hüledeznek. Kerekre nyílnak tiszta szemeik, szájacskáik félig kinyílnak s igy nézik, mint húzódik a tej-folyó végig a padlón ... Egyszer csak a Pisti, miután kibámulta magát, nagyot gondol. Hirtelen a szülők ágya alá bújik, előhúzza a cicát s belekényszeríti száját a kifolyt tejbe. Több se kellett az álnoknak! Párszor végignyalta a vérpiros száját, azután lakomához látott Ez a tisztogatás igen tetszett a kis fiúnak, sőt mintha jómaga is étvágyat kapott volna a cirmostól, a kis asztalhoz telepedett s a másik pohár tejhez látott Annyi becsület azonban volt benne, hogy az egyik Szelet kenyeret kis húgának adta. Margitka keserű arcot vágott s unalmasan majszolta a kenyeret, mig bátyja ugyancsak kanalazta a tejet Végre