Alkotmány, 1903. december (8. évfolyam, 284-309. szám)
1903-12-25 / 305. szám
ALKOTMÁNY. 305. szám. 23 Péntek, 1903. december 25. forog az eszedben ? Vesd ki onnét, nem érdemli az meg, hogy rá is gondoljunk ... Vagy elvesztett vagyonodat sajnálod? Meg tudsz te élni anélkül is becsülettel. — Becsülettel ? Van is ebben a világban becsület?! Talán az utcára lököttek között . . . — No, no, no! — vág közbe a fiatal asszonyka— Sógor már megint a régi! Különben is ma karácsony este van, ma csak nem fog szomorkodni ? — Persze! Igaza van az asszonynak! Nézd csak, milyen szép karácsonyfát hozott Iluskának a kis Jézuska. — Igen, igen! Nézze csak Pista bácsi! Milyen szép angyalka, baba . . . Még aludni is tud. Nézze csak Pista bácsi . . . Milyen aranyos . . . S a kis ennivaló teremtés boldogan mosolygott e szavakra... A kis Jézuska hozta mind, mind! Ugy-e, Pista bácsi, maga is szereti a kis Jézuskát? ... Én úgy szeretem ... A kis karácsonyfa villogó gyertyácskái is oly vidáman játszadoztak, mint a tarka pillék játszi csapata, csillogtak lihegve, örömet hintve szerteszét. Gyenge fényük csillogva verődik vissza a boldogok szempárjából ... A pesszimista pedig oly különösen érezte magát. Nem tudott felelni a kis teremtésnek, oly zavarba hozta. Felelet helyett arcát simogatta Puskának. — De kell is ám szeretni! Mert ő hozott boldogságot mama a világnak... folytatja fontoskodó arccal a kis theológus. — A papa is szereti, a mama is, ugye, Pista bácsi is ? Gyermekies, naiv kérdés egyszerűsége feleletet várt volna, de a pesszimista nem felelhetett... Nem engedte lelkiismerete. Pedig valaki úgy súgta neki, hogy: igen, vagy legalább, hogy neki is kellene szeretnie ... Ő azonban csak azt felelte:— Jól van, jól kedvesem ! — De gondolja csak, Pista bácsi, — folytatja tovább a picike, ma még éjféli misére is elmegyünk, a mamuska megengedte . . . Mert meg kell ám köszönni a kis Jézuskának, amit hozott . . . Iluska már aludt is, ugye mama ? Azután a szegényeknek is kell ám,vinni abból, áruit a kis Jézuska hozott. Süteményt, cukrot ... A kis Jézuska szereti, ha adunk a szegényeknek . . . Mert azok is az ő gyermekei . . . Papa is eljön, Pista bácsi is ! Ugy-8 eljön ? Jaj de jó lesz ! S a kicsike tapsolt örömében. A pesszimista pedig ölbekapja az aranyos fecsegőt, agyoncsókolja pozsgás arcocskáját s meghatott hangon rebegi: — Elmegyünk, elmegyünk ... Iluska pedig csak fecsegett tovább. Csacska szájjal mondogatta, hogy megnézzük a kis Jézuskát, azt a szegényt aki ott fekszik a jászolban, aki olyan jó, aki szeret mindenkit aki annyi jót hozott neki is ... De csak azért hozta, mert jó volt ... S oly naivul kérdezgette, hogy Pista bácsinak hozott-e Valamit ? Derényi egész este a varázslat hatása alatt állott. Nem tudott szabadulni a gondolattól, hogy vannak lelkek, kik harmóniát találnak az életben. S ez úgy fájt neki! Fájt, mert ellentétbe jött önmagával. Elveiben kell csalódnia . . . Vagy ők, vagy nem értik az életet. De tán ők . . . Hisz nem látták azt a szegényes, rongyos asszonyt kisded gyermekével dideregve a kövezeten, aki boldog nem lehet soha . . . Pedig miért? Mert szegénynek született? Ez az, mit nem fejt meg az élet . . .’ Régi világnézete lassanként ismét tért hódit szivében s oly szívesen visszavonta volna előbbi ígéretét. Hiszen neki se Istene, se senkije ... De szava tartotta, elment a boldogokkal az Isten házába. Az utcán mindenfelől sötét, beburkolt alakok siettek a templom felé. Sötétek, mint az éjszaka! Ilyeneknek vélte őket a pesszimista is, úgy megfelelt ez lelkiállapotának ... Benn a templomban azonban minden megváltozott. A gyertyák százai tündéries fényt löveltek szét mindenfelé s oly tisztáknak, ragyogóknak tűntek fel a «sötét alakok». Mintha átszellemült volta az egész emberiség, mintha megtisztult volna e szent helyen, oly szép egyformaságban tűnt fel itt minden ... A kis jászol körül ott térdelt a gazdag mágnásasszony, meg az a szegény újságárus is gyermekével . . . Nem az a keserves, szenvedő arcú! Ragyogó, örvendező lelkű! A régi, a nyomorgó — künn maradt az utcán! Ide csak a vidám, megelégedett jött be! A többi hivő is mind a kis jászol felé tekint, repesve, imádkozva . .. Azt a szegény jászolban fekvő gyermeket imádják egy szívvel, egy lélekkel... Nincs itt szegény, gazdag! Itt csak harmónia van!" Egy szív, egy lélek. Mind a kis Jézuskát imád a ... Midőn felcsendül a karácsonyi dal az ezerek ajkán, megmozdul a pesszimista lelke is... Egy szónak hallja ezerek énekét, egynek a szegény-gazdag fohászát: «Krisztus Jézus született örvendezzünk És neki mennyei dalt zengedezzünk.» Boldognak látja a hívők seregét, érzi a nagy eszmét : Jézus egyenlővé tette a világot. Szegény és gazdag egyformán dicsérheti, tán még az előbbi jobban tetszik neki, hisz ő is Pászolban jött a világra... Nincs itt ellentét, haramma az élet . . . A dal pedig hangzik tovább, kedvesen, csengőn s lepkeszárnyon száll az Ur színe elé . . . «Dávidnak várából, tiszta szűz méhéből Született Krisztus nékünk.» * És én erre azt mondom: Megértette a lét nagy gondolatát, az életet. Marczell Mihály: Homérosz Odüsszeája. •Odüsszeuisz a trójai háború után hosszú bolyongása közben Séria földjén partra vetődött s a fáradtságtól kimerülve a közeli erdőben lepient.) V. ének. .y Terv aludt a hős ott puha levélágyon, T Eltörődött testét elnyomta az álom. _ Athéné pediglen — városul* ahol van — Feák déli népét fölkeresi nyomban, Ilipéria földjén mely élt vana hajdan, Ahol része vala szünetlen a hazban. Gőgös küklopoknak tőszomszédja lévén S ez az erős fajzat sose hagyta békén. Dicső Nauzithousz — serkentve szavával — őket e hazából elvitte magával S megszállotta velük szép Séria-földet, Hogy az agyafurt nép ne zavarja többet. Falakkal a várost megvédeti .nyomban. S nagykamarán templom, ház van az otthonban. Köztük el is osztá az egész jószágot; Ő már a halálé: Hádeszbe leszállóit. Aklinósz a feje most a feák hadnak, Néki okosságot égi lakók adnak Kékszemü Athéné lefezátá im’ ehhez, Jószivü Odüssznek haza-jutást tervez S fölkeresi a szép hálnivaló termet, Leány feküvék ott, — isteni szép termet — Nauzikaa volt ő, a király leánya. S bár a szobaajtó zárva volt reája, Szolgálói közül háltak vele ketten S e gyönyörű két lány őrzse szünetlen. Mint suhanó szellő szökkent a szobába S Nauzika fejénél Athéné megálla. Damasz-lány alakját vette föl elébbet, — Kivel amaz átélt sok gyermeki évet, Szerette fölöttébb, egykorú volt véle — S igy szólítja meg őt nyájasan Athéné: «Nauzikaa, mért vagy ilyen tunya gyermek ? Nagy drága ruháid szennyesbe hevernek. Férjhez akarsz menni a küszöbön a napja Illik, hogy a tested’ szép tuba takarja S nekik is adj tisztát, kik nászra kisérnek S öröm szüleidnek, sokan ha dicsérnek. Menjünk ki a vizre, hajnal ahogy pirkad, Mosásra feszítifik legott karjainkat: Özönlik a kérőd, se szeri, se száma. Nem sok időd van már a hajadonságra; Feák deli néped szine-java kéret. Rajta tehát, jó lesz, ha atyádat kéred: Napkeltekor öszvért, kocsit szereltessen. Hogy drága ruháid’ kivinni lehessen. Gyors kocsira szállva, jobb lesz téma gadnak, Hisz’ gyalog a mosók nagymesszire vannak». Zeusz kékszemü lánya — ily szavakat mondva * Felszállt nagy Olümpia, örök égi honba. Nem zuhog, ott zápor, nem rázza meg orkán, Futja hideg fél-lagy, hó sincs magas ormán; Borútlan az égnek ottan körül alja, A hegy egész táját tünde lény takarja S boldog, aki ott él, váltig mulatozván. Pallasz ide szállt föl, tanácsokat osztván. Hasad im’ a hajnal. Nauzika felébred, Gondolata csodás álma fele téved, Legott a szüleit keresi nagy lábbal. Hogy a csodás álmot közölje azokkal. Tűzhelynél van anyja — cseléd vele fárad —Ültön szövögetve bíborszenfi szálat; Atyját pedig éppen a küszöbön érte, Feák nemesebbek küldtenek el érte: Király-sereg együtt, menjen a tanácsba S szólítja meg atyját hozzá közel állva: «Édes apa, halljad, kérlek íme kérve, Öszvért a javából fogass be szekérbe. Szennyesbe’ ruháim — szégyenbe ne essem—* Kocsin valamennyit folyóra vihessenek Első vagy a nép közt — te,et ural benned — Tisztában is illik tanácsba bemenned; Öt fiad is él még — kettő feleséges — Nőtelen a hárma, ifjú, deli, ékes; Tisztát akar egyig, táncolni ha mennek, Vállaimat éri gond a baja ennek.» Mit se beszélt nászról, szégyelte a dolgot. De apja megértvén, ily szavakat mondott: «Kedvedet keresni, kedvem telik ebben, Kásás kocsi készen rögtön ide reppen». Igy szólt s a parancsot kiadta legoltan. Sürgés van is immár hű szolga-sorokban: Szerelik az öszvért, kocsiba befogják S a lány odahorda ruhái halomját. Sok ízletes ételt ládába tesz anyja, Tüzes-fajú borral tömlőt tele adja, Olajat ad nékik aranyos edénybe: Kenjék vele testük, lány meg a cseléde. S ragad a lány gyeplőt, felülve a kasra, Emeli az ostort csörditni magasra, Szalad a két öszvér, repülnek a széllel S viszik a ruhákat velük a szekérrel. Odaért a kocsi, hol a szép folyó van. Váltig dagadott viz nagy tiszta mosókban; Fontagos parton öszvért leszerelnek — Édes füvön azok kedvükre legelnek —S leszedik a ruhát, gödrökbe behordják, Piszkos vizben elébb versengve tapolják S fehérre ruháik’ kimosva hamarján. Száradni terítik viz fövenyes martján S legott a habokban meg isűrödének, Kentek be olajjal lány meg a cselédek S leültek ebédhez aztán kicsi várat. Várva, mig a napon a ruha megszárad. Es amikor verték mindnyájan az éhet, Ledobva a fát volt, lapdázni ménének, Nauzika volt első, többi meg utána S mint nyilas Artemisz, a hegyeken járva, Tajgátoszon akár vagy Erümant ormán, Nyíllal a kezében vígan szaladozván. Gyors-szaladó szarvast, vadkant űzi-hajtja S játszik vele nimfák isteni csapatja S fentien örül anyja, — bár derekak szálig — Mégis a leánya nagy messze kiválik: Igy bár a cseléd is minti isteni termet, Elvesznek a derék Nauzikaa mellett. Ám hogy hazatérni jött meg a lány kedve, Befogva s a ruhát rendbe szedegetve, Athéné legoltan fejét töri máson: atlassz idejét már ne töltse alváson S szemét — felocsúdván — a leányra vesse, Ki őt a teák nép körébe vezesse. S Nauzika a lapdát egy leányra dobta, De másfele szállott: eltűnt a babokba; S fölébred a hős, mint sikoltanak ottan S töprengve im’ igy szólt ülve maradottan: «Óh, jaj! hova értem, milyen szivü néphez, Durva, szive-gonosz vagy jószivü nép ez? Fél-e vajon Istent, vendég neki kedves? Nimfák zaja csendült, jutott-e fülemhez, Kiké a füves rét, magas hegyek orma, Vagy a folyó-forrás tündérhada volna, Avagy emberfia lakik a közelben? Rajta! mi a való, — megtudni közelgőm.» S kibújt a bokorból, fejezve beszédét, Letört sika ággal beledte szemérmét S mint dúvad oroszlán. — hatalmas erőre — Melyet eső paskol, szél la remegőre, Dühtől szeme lángol, rata üt a nyájon S rátör, csak az erdőn szarvasra találjon. ,,C. ■