Alkotmány, 1904. február (9. évfolyam, 28-51. szám)

1904-02-02 / 28. szám

IX. évfolyam. 28 szám. Kedd« Budapest, 1904. február 2. ELŐFIZETÉSI ÁR: évre kor. 28.— Félévre­­ ................... « 34.— Negyedevre........ 2 7.— Egy hónapra .. .. M « 2.40 Egyes szám 8 fill., vidéken 10 fill. Megjelenik naponként reggel, kivéve hétfőn. Távbeszélő száma: 58—63. SZERKESZTŐSÉG ÉS LAPKIADÓ­ HIVATAL: VÉL, Szentkirályi­ utca 28a. HIRDETÉSEK felvétetnek a kiadóhivatalban és BECSBEN: Friedl HubertnéJ VH., Matzleinsdoxfer-Strasae 7. Kéziratokat nem adunk vissza. Az idők szele. Budapest, február 1. (1) Véletlen-e vag­y titkos utaknak össze­találkozása, hogy Wekerle az Országos Kaszinóban, Bánffy pedig Debrecenben tegnap olyan egymással rokon s egymást kiegészítő eszméket­­hirdettek. Amialatt az aktiv államférfiak és politikusok az or­szágházban nagy szóharcokat vívnak s a politikai estélyeken egymásnak bókolnak, addig a két skartba került miniszterelnök új politikai irányokat jelölnek ki a nem­zet számára. All ez? Tetszhalott politikusok felébre­dése? Wekerle és Bánffy talán megunták a politikai remeteséget s minthogy az aktív politika szinterén nem szerepelhetnek, szín­padi vendégszerepre vállalkoznak: egyik az Országos Kaszinóban, a másik Debre­cenben? Nem tudjuk, ezúttal nem is kutatjuk, hogy mennyire játszik bele e szereplé­sekbe és beszédekbe a személyes indok, az egyéni ambíció vagy bármilyen nem közérdekű szempont, de annyi bizonyos, hogy Wekerle és Bánffy olyan hullámokra bocsátották sajkájukat, melyeket az idők szele mozgat és talán nem is sokára ma­gasra korbácsol. Nagy politikai ügyesség rejlik abban, hogy sietnek arra irányítani hajójukat, amerre a kedvező szelek írnak. S épp ezért, nem pedig Wekerle és Bánffy személyéért, akarunk mi is az ő beszéd­jükkel foglalkozni. Bánffy programmja ismeretes. Politikája­­ tengelyére a közgazdasági kérdést tette. Ráállott ugyan a 67-es alapra, de pro­­grammjának gerince az önálló vámterület s akkor is, mikor az egységes, független nemzeti állam kiépítését hirdeti, nem köz­jogi elméletek labirintusába téved, nem törvényekkel definiálja a független, egysé­ges államot, hanem a gazdaságilag füg­getlen és magyar kultúrával átitatott álla­mot állítja oda ideául. Egyenesen azt hirdeti, hogy szakítani kell a múlttal. Szűnjenek meg a közjogi küzdelmek. Ne vitatkozzunk az alap felett, melyen az államot nagggyá akarjuk tenni. Sem az egyik, sem a másik oldalról el­foglalt pártalakulások nem alkalmasak arra, hogy az ország érdekeit valóban szolgálják. Félretéve a meddő közjogi har­cokat, az ország gazdasági függetlensége ér­dekében kell felvenni a küzdelmet Erre van szükség, ha azt akarjuk, hogy erősek legyünk. Így beszél Bánffy. Akit mond Wekerle? Nem elég, hogy államférfiaink haza­szeretetre, a törvénykönyvvel kezükben­­ nem felforgató ideáknak gyors meg­valósítására, hanem jogfolytonosságot biztosító folytonos haladásra intik a nem­zetet. Kell ez is, de nem elég akkor, ami­kor a nemzetek egész erőkifejtése a gaz­dasági élet fejlesztése és nagygyá tétele felé irányul. Nem elég akkor, midőn a verseny még a kulturális téren is a gaz­dasági erőtől van feltételezve. Nem elég akkor, mikor a népeknek harcát nem is kilenc idce jut egy napra, Kántor uram rovására. Kántor uram felesége Rokkot porol hajnal fele. S görbültek meg, ha nem láttam: A rokkban volt kántor uram. Ezért már valóban restelkedett a kántor — mert igaz volt — s dühöngött az asszony, mert ő magát tartotta a legszelídebb asszonynak, a leggyöngédebb feleségnek a világon. De hát a nép humora ellen nem lehetett védekezni. A dolgok ilyen állapotában egy napon nagy pecsétes levelet hozott a posta Eperjesről, a püspöki irodából. Az volt abban a levélben, hogy az öreg L. Györgyöt a püspök, mint további szolgálatra alkalmatlant, nyugalomba helyezi s helyébe okleveles fiát, a Miskát nevezi ki. Lön erre nagy szomorúság a rozoga kántor-lakban. Az asszony sirt, mint a záporeső, az öreg kán­tor meg azzal vádolta, hogy ő adta fel a püspöknél. Szomorúan, lehorgasztott fővel haladt az öreg kántor a Glatter Márton korcsmájába. Most már vége mindennek! —gondolta magában. Abból a nyomorult nyugdíjból még bagóra sem telik, nem hogy borra. Ha egy kupica bundapálinkára telik egy nap, akkor is jó lesz. Maga sem tudta, hogy került be a korcsmába, csak azt látta, hogy ott ül a kis külön szobában, előtte két deci ánizsmagos, vele szemben meg komája Macsi, a suszter. Mérhetetlen keserűség vett rajta erőt. Macsi ellenben káromkodott s szidta az egész világot. — Ma már mindenki, még az urak is bocs­­korban járnak. A zsidók Homonnán a zsidónál ágyukkal, hanem füstölgő kürtökkel fog­ják megvívni. Wekerle még erőteljesebben belenéz a dolgokba s reá mutat a társadalomra, mint arra a nagy rezervoárra, melybe az uj irányokat be kell vinni, mert" tudja, hogy a társadalom rejti magában azokat a nagy erőket, melyek a nagy veszélyek ese­tén a nemzeti élet mentsvárát képezik s melyek a jövő fejlődésének csíráit képe­zik. Ezért hirdeti azt is, hogy szakítani kell az úri és nem úri foglalkozások kö­zötti előítéletekkel, minden becsületes munkának, mely a társadalmat s a nem­zetet erősíti, meg kell adnunk a társa­dalmi elfogadottságot. Ezért erős meggyőződése, hogy az teszi a leghasznosabb szolgálatot a­ társa­­dalomnak és a nemzetnek egyaránt, aki társadalmunk vezérlő elemeibe be tudja vinni ezen irányeszméket s aki a politikát a gazdasági és társadalmi élet erősödőére tudja irányítani. Ki n­em­ hallja ki Wekerle­e szavaiból a jövő zenéjét ? Nem mondjuk, hogy min­den akkordja tiszta. Azt is tudjuk, hogy az ének szép dallamára sokan bújnak elő abból a kialakulásban levő új középosz­tályból s talán sáskaként hemzsegve fog­ják ellepni a mezőket. De ez a szó igaz­ságából semmit se von le. Azért mégis csak a jövő zenéje marad az ének s ezért nekünk is, a magyar nemzetnek is meg kell érteni. A keresztény polgárságnak arisztokráciának, középosztálynak egyfor­mán meg kell szívlelni — s éppen azért vásárolják a holmijukat. A szegény csizmadia meg éhen hal! Ilyen és hasonló kifakadások törtek ki belőle. Az öreg Glatter vigasztalta s hozott neki még két decivel. Mert már ő is pálinkázott. Lassan­­kint lecsillapodott haragja, az öreg kántornak meg csillogni kezdett a szeme. Elfelejtett minden bút­bánatot a két deci ánizsmagostól. Tűnődött, tűnődött maga elé. — Egyszer csak nagyot ütött az asztalra s körülnézett, hogy nem ólálkodik-e valaki. Tiszta volt a határ. Odahajolt Macsi felé s halkan súgta a fülébe : — Tudod mit komám ? — Mit? — Lesz pénzünk, lesz borunk, lesz min­denünk. — Hogyan ? A kántor még jobban odahajolt a suszter fülé­hez s alig hallhatóan súgta : — Kincset keresünk! A suszter szó nélkül a nyakába borult a kán­tornak s hozattak még két deci snapszot. Aztán megoldódott a nyelvük s a pálinka rózsaszín fátyollal vonta be szemük világát. Képzeletükben már új templomot is építettek, megvették az urasági birtokot és minden jót éreztek gyomruk­ban, amit szemük-szájuk megkívánt. Összecsókolództak, mikor elváltak s a kántor víg volt. Még azt sem bánta, hogy a felesége épp úgy, vagy talán még jobban elverte, mint más­kor, mikor haza került. Másnap estefelé, mikor már a nép a mezőkről haza ment s csak itt-ott kapált vagy aratott egy­két szorgalmasabb cseléd — két titokzatos alak húzódott észrevétlenül az erdők alján. Hosszú lebernyegük alatt csákány, kapa és fejsze. Egye- Kincskeresők. — Az Alkotmány eredeti tárcája.— Nem restellem megváltani, hogy egy időben kincskereső is voltam. Azaz, hogy én csak amo­lyan famulusa voltam egy megrögzött kincske­resőnek, aki kapuiban járt és az Erdős Kárpá­tokban keresett elásott kincseket. Különben őt is a nyomorúság meg az asszony vitte rá erre a különös mesterségre. Kántortanító volt az öreg a falunkban s min­den tekintetben igyekezett megfelelni annak az aranymondásnak, hosry: Cantores amant liquo­­res. Gyakran, sőt minden nap be-benézegetett az öreg Glatter Márton korcsmájába, ahol Ma­­csival, a Polyákországból hozzánk szakadt susz­terral, jobban mondva csizmadia mesterrel meg­­hányták-vetették a haza sorsát Az öreg Glatter Márton jólelkű ember volt s szívesen hitelezett a derék Gyuri bátyánknak; mert hát ha nem is volt pénze, ott volt az ágybér, az eke, a kaszás, ka­pás kötelező nap és más egyéb járandósága az öreg kántornak. Volt azonban egy nagy veszedelem a dolog­ban : a kantorné asszonyom veszedelmes matróna volt. Éles nyelvű, hegyes karma s hozzá még olyan termetű, hogy a töpörödött kis kántort a térdére vette s úgy lasnakolta el néhanapján, nagy gyönyörűségére a szomszédoknak. Nem is volt rest a nép s rögtön versbe foglalta a sze­gény öreg kántor kínszenvedéseit, zengvén ablaka alatt és utcahosszat a következőket: Glatter Márton korcsmájába Hitelt nyitott a borára.

Next