Alkotmány, 1904. március (9. évfolyam, 52-78. szám)
1904-03-01 / 52. szám
IX. évfolyam. 52. szám. Kedd, Budapest, 1904. március 1. ELŐFIZETÉSI ÁR: évre..............kor. 28.Félévre ............ a Ji.— •Negyedévre - - g 7.— Egy hónapra .... - e 2.40 Egyes szám 8 fül., vidéken 10 kU. Megjelenik naponként reggel, kivéve hétfőn. Távbeszélő száma: 58—08. SZERKESZTŐSÉG ÉS LAPKIADÓ-HIVATALI Vili, Szentkirályi utca 28a. HIRDETÉSEK felvételnek ■ kiadóhivatalban és BECSBEN: Friedl Hűbérinél VH., Matzleinsdorfer-Strass© 7« Kéziratokat nem adunk vissza« A 67-es alap védelme. .....»mi........... H'jifii/ii '! február 29. (t.) Kezd szállóigévé válni, hogy a dualizmus válságába jutottunk. Az a válság, melyben politikai életünk vesztegel, kezd átterjedni a kiegyezés nagy művére is. Sőt vannak, akik már jajveszékelve kiáltják, hogy alapjában megrendült a 67-es alap ama törekvések nyomása alatt, melyet az utóbbi időkben tapasztalunk s melyet röviden a nemzeti követelések címén ismerünk. Természetesen vannak olyanok is, kik a 67-es alap eme kikiáltott megingását örömmel hirdetik s ugy mutatnak reá, mint a történeti fejlődés követelményére. Előkelő fensőbbséggel konstatálják, hogy ime a hibás és hiányos intézményeket megörli az idő vasfoga. Eme lassan közvéleménynyé csontosodó kettős, de eredményében mégis egységes felfogással mi bátrak vagyunk szembe helyezkedni. Azt tartjuk, hogy mind a két trombitából jövő hangok túlzottak és hamisak. Meggyőződésünk, hogy az aggodalmat épp úgy le kell szállítani, mint a gaudiumot. A logika hideg, de pontos mérlegén kell lemérni politikai életünk, illetve a válság jelenségeit s akkor a mérleg eredménye nem lesz se olyan kétségbeejtő, se kárörvendésre alkalmas. S ezt a rideg és higgadt mérlegelést annál szükségesebbnek tartjuk, mert a kiegyezés válságát legújabban a kormányon levő férfiak hangoztatják a legerősebben, mintha csak észrevették volna, hogy ez a dualizmus válságának hirdetése olyan ütőkártya, melylyel a már veszendőnek hitt játékot még meg lehet nyerni. Tisza István gróf olyan politikai iskolában növekedett, ahol a sanda tekintetek tana dívott, ahol jól megtanulhatta, hogy a politikában nem utolsó szolgálatot tesz az az ügyesség, hogy máshová nézünk, mint ahová ütünk, hogy másról beszélünk, mint amit akarunk. S hogy a kormány taktikája menynyire beválik, mi sem mutatja jobban, mint hogy már nagyon tiszteletreméltó politikusok, nagyon lelkiismeretes államférfiak kezdenek gondolkozni és beszélni arról, hogy koalícióra volna szükség a 67-es alap megvédésére. Tehát csakugyan krízisbe jutott a dualizmus? Valóban megingott a 67-es alap? Van alapja a jajveszékelésnek és a nagy gaudiumnak? Kell-e tehát koalíció a védelemre? Mindeme kérdésekre a felelet nagyon könnyű volna, ha a 67-es törvények és a kiegyezés felfogása és magyarázása körül egyenletű volna a vélemény. De éppen ez hiányzik. S a felfogások és magyarázatok különbsége tág kaput nyit az aggodalmakra, szabad folyást enged a jajveszékelésnek akkor is, mikor arra nincs alap, nincs ok. Mikor nem a 67-es alap megingásáról van szó, mely a dualizmusnak sarkköve, hanem arról az egyéni felfogásról, arról a festékről, melylyel ezt a sarkkövet az illető az ő egyéni gusztusa szerint bemázolta. De tovább megyek. Ennyire szubjektív és ingatag alapra nem akarom reáépíteni a kiegyezés válsághírét, tisztán hatalmi, kormánypolitikai szempontra sem szabad visszavezetni — jóllehet ebből is van benne nagyon sok, — hanem visszanyúl ez mélyen a történetbe, vissza nemzetünk életébe, vissza a magyar politika százados tradícióiba. A rendi Magyarországnak ama tragikumát, hogy a hatalom és a nemzet évszázadokon keresztül ellentétben állottak vagy legalább is nem tudtak karöltve munkálkodni az állami élet kiépítésén, örökölte a parlamentáris Magyarország is. A centralisztikus törekvések és a nemzeti állam eszméje közötti küzdelem nem záródott le még 67 után se. Csakhogy más és sokkal enyhébb formában tűnt fel s maradt meg. Maga a 67-es kiegyezés hivatalos formájában ugyan eltüntette ezt s a dualizmusban Deák nagy bölcseséggel tudta megalkotni nemcsak a harmóniát az uralkodó és nemzet között, nemcsak a monarchia fenmaradásának és erejének biztonságát,de Magyarországnak független és törvényeiben biztosított önálló államiságát. Hiszen Deák nemcsak az 1861-iki feliratban állott ezen a bázison, nemcsak azt írja, hogy «alkotmányos életünknek s nemzeti létünknek alapföltételei, az országnak törvényes önállása és függetlensége», de a húsvéti cikkében, melynek szellemét kodifikálta a 67-iki törvényekben, azt mondja, hogy a «birodalom biztosságát szem előtt tartva a magyar alkotmány alaptörvényei a lehetőségig fentartassanak» s bizonyítja is a történelemből, hogy «alkotmányos önállásunk mellett sem vesztett miattunk , és általunk a birodalom biztossága.» Deák tehát a kiegyezési műben — csak egy formát adott az Ausztria és Magyarország közötti államszövetségnek s az igy létrejött közös ügyek elintézési módjának. Mig a pragmatica sanctio csak az elválaszthatatlanság és föloszthatatlanság elvét állapította meg a birtoklásra nézve, de azt az országlásnak és kormányzatnak formájára nem terjesztette ki, addig a 67-iki törvény ezt is megállapította. De csorbult-e ez által az elv, amit a pragmatica sanctio és az 1790.-cs Deák mindig hirdettek, hogy Magyarország önálló? Vagy bővült-e a 67-iki törvény által ama kötelezettség, melyet Magyarország a pragmatica sanctióban elvállalt? Ugyebár egyik sem történt meg. Se az állami önállóságunk nem lett kisebb, se a kötelezettségünk nagyobb. A 67-es törvények a közös ügyek révén ugyan szorosabbra fűzték a kapcsolatot a két önálló állam között; a reáluniót is megteremtették, de az önálló állam attribútumait nem nyirbálták le. Csak a két államnak organizmusát kapcsolták össze, úgy, hogy mialatt mindegyik önmagában fejlődik, a másikat is erősítse. De éppen a fejlődés volt feltételezve, nem úgy, hogy széttörje a 67-iki keretet, a formát, de úgy, hogy az idők következményei is elférjenek benne, Így állhatnak és állanak is a kiegyezés törvényei értelmében a 67-es alapon azok, akik az önálló vámterületet követelik ; igy állanak azok is, kik anélkül, hogy megtagadnák az egész hadsereg fogalmát, annak kiegészítő részét — a magyar hadsereget — nemzeti szellemben akarják fejleszteni s igy a paritást a hadseregben is létesíteni. De Ausztriában — s nálunk is a hatalmi párt — mindig olyan dolgokat állított fel a 67-es alap dogmáiként, amelyek nem azok s melyek változhatnak, fejlődhetnek anélkül, hogy a dualizmus kárát vallaná vagy éppen hogy ezáltal megsemmisülne. S jelenleg hasonló dolgokat tapasztalunk. Ez az oka annak, hogy Tisza egyszerre megtámadja Apponyit, mint a 67-es alap megbontóját. Pedig nem az alapot bontja ki — de azt az idők járásához mérten erősíti. Mikor a nemzeti állam gondolata mindenütt domináló és alakító erővel lép fel, akkor az a politikus, ki igazán ragaszkodik a dualizmushoz, igyekszik annak keretében elhelyezni a feltörő irányt és eszmei, nehogy azután megint a dualizmust söpörje el. Amikor pedig eme törekvésre rámondják, hogy bombát visz a 67-es alapba, akkor igaza van Rakovszkynak, hogy a 67-es alap védelmére alakuló koalícióról beszélni nem lehet És nemcsak azért nem, mert itt egyik részről nem a 67-es alap. Hanem maga számára a hatalom megvédéséről van szó, de azért sem, mert aki bebalzsamozni akarja s nem fejleszteni az alapot, melyen az élet áll, az a múzeum s nem az élet, nem a jövő számára dolgozik. Ezért tehát minket a kiegyezés válságának azzal a szándékkal való hirdetése, hogy álljunk a kormány szekere mellé a kiegyezés védelmére, nem téveszt meg. Tagadjuk, hogy a szabadelvű pártnak a múltban követett s a jelenben képviselt politikája volt és lesz az igazi 67-es politika, hogy a kiegyezés védelmére ez a politika hivatott és jogosult. Se a hatalmi politika, se a rövidlátó politika — pedig itt majd az egyik, majd a másik szerepel — nem az a politika, melylyel a nagy eszméket híven lehet szolgálni s melylyel a nagy célokat el is lehet érni.