Alkotmány, 1904. május (9. évfolyam, 105-130. szám)

1904-05-01 / 105. szám

^sasápi nap, IX évfolyam. 105 szám. Budapest, 1904. május 1. ELŐFIZETÉSI ÁR: Egész évre ........kor.28.­Félévre­­ .......... « • 14._ Kegyedé­vrs............. « 7.— Egy tolnapri .. .. - re 2.40 Egyes szám S ül­., vidéken 10 ülL Megjelenik naponként reggel, kivéve hétfőn. Távbeszélő száma: 58—68. SZERKESZTŐSÉG ÉS LAPKIADÓ­ HIVATAL: VHI., Szentkirályi­ utca 28a. HIRDETÉSEK, felvételnek a kiadóhivatalban és BÉCSBEN: Friedl Hubertnél VH., Matzteinsdorfos Strasse 7. Kéziratokat nem adtunk vissza. Haza jön a király. Budapest, április 30. (b.) Régen láttuk, isten hozta, Isten él­tesse a mi jó öreg királyunkat, akit az egész művelt világ «a bölcs király», «a jó király» jelzőivel tisztel, akiben mi a leg­alkotmányosabb királynak hódolunk. El­jön most ismét magyar fővárosába, ma­gyarjai közé és hétfői felvonulása a budai királyi váriakba diadalmenetnek készül, úgy is kell úgy is illik, hogy örömet sze­rezzünk a királynak s hogy a király is örömet hozzon közénk. Ne érzelegjünk. Nézzük és mérlegeljük a dolgokat úgy, amint vannak. Ne essünk a hiperloyalitás hibájába, amelyet önérze­tes, férfias, komolyan gondolkodó királyok — és I. Ferenc József az — nem szeret­nek és óvakodjunk a vad kuruckodástól, a nemzetközi republikánusságtól, mert azt a jó királyok — és I. Ferenc József az — meg nem érdemlik. A mi lojalitásunk, a mi királyhűségünk, a mi dinasztikus érzelmünk a keresztény magyar király­ság kilencszáz éves talajában gyökerezik erősen, kiirthatatlanul. Nem önérdek, nem pártérdek, hanem a nagy cél egyik lénye­ges része. Az egyik cél: ezen ország ke­resztény jellegének revindikációja. A má­sik cél: ezen ország magyar jellegé­nek fentartása, ápolása és fejlesztése a krisztusi szeretet örök igazságainak pálmaágával. A harmadik cél: támogatni ezen keresztény Magyarországban a ki­rályság intézményét. Mi e téren élesen különbözünk a magukat szabadelvűeknek nevezőktől, akik — ezt a kemény igazsá­got nem lehet elégszer ismételni — ami­óta kormányon vannak minálunk, szolgai megalázkodással, alattomos hiperfogantás­­sal pretoriánusok, janicsárok módjára ün­nepük, tömjénezik a király személyét, de politikájukkal hol nyíltan, hol leplezetten, de mindig következetesen aláássák a ki­rályság intézményét s annak tekintélyét, elhomályosítják szent István koronájának nimbuszát. Ez a szabadelvű rendszer min­den ténykedését, amely többé-kevésbbé jogos visszatetszést szült a nemzetnél, a király palástjába kapaszkodva végezte és végzi s a maga érdeméül tudja be a ki­rály minden alkotmányos és nemzeti cse­lekedetét. Ez utóbbira vonatkozólag uta­lunk a Rákóczi hamvainak hazaszállítá­sáról szóló királyi kéziratra. Előbbi állítá­sunkat igazolják az áldatlan emlékezetű egyházpolitikai harcok. Ez a szabad­elvű rendszer, mint mindent ebben az országban, monopóliummá tette a maga részére a királyhűséget is, ki­zárt abból mindenkit, gúny tárgyává tett mindenkit, aki nem szabadelvű létére megmutatni merte, hogy ő neki is királya a király. Emlékezzünk csak vissza a «perronpárt»-ra, a nyeb elnevezést gúnyból a szabadelvű párt és annak zsidó sajtója adta arra a 67-es ellenzéki pártra, amely válságos időkben helyesnek találta nyilvá­nosan is tüntetni azzal, hogy tántoríthat­­lanul ragaszkodik a király személyéhez, a királyság intézményéhez. Ez a szabadelvű hagyva, a gyárból kijött, egy szocialista ügyvéd­nél körmölgetett az irodában havi 15 forint díjért. A gyári munka, melyben egykor dolgozott, nehéz volt neki: megunta. Megélte így is. Megtudta babonázni az embe­reket, akik bódultan követték s vakon hittek neki. A mostani hivatala volt tulajdonképpen a cím a kenyérkeresethez. A hódítás azonban sokkal jövedelmezőbb volt. Ez a «mellékkereset» felért a principális úr keresetével. Tószegi István, a paraszt, nem értett meg eddig a magyarázatból semmit. Sokáig nézte az idegent, aki mint az emberiség új megváltója jött az ő kis szerény falujokba: saruval a lábán, daróc ruhában és mezítelen fővel . . . Tévedett Tószegi István. A vigéc elegáns ga­vallér volt, finom ruhában és vastag szivarral a szájában. A parasztot «tegezte». Ebből Tószegi István azt következtette, hogy a ruha nem választja el a jövő embereit egymástól a szeretetben .. . — Hát te megtagadod az Istent ? — kérdezte Tószegi István. — Meg, testvér — szólt a vigéc. — Akkor nem vagy testvér, akkor vagy bitang vagy, vagy állat. — Nem vagyok egyik sem. Én testvér,­ember vagyok, miként te. — És a vallásod? — A vallásom a tudomány. — Egyéb nem? — Nem. — De hiszen minden becsületes embernek van vallása. — Nem a becsületesnek, testvér, hanem a butának. Ahol ész van, ott megszűnt az isteni és vallási fogalom; ahol a nyomor tanyáz, ott rendszer nevelte nagygyá ebben az or­szágban azt a szocialisztikus áramlatot, amely országbontó sztrájkokra, fosztoga­tásokra, antidinasztikus, antimagyar és antikeresztény tüntetésekre, amely véreng­zésekre vezetett. Ez a rendszer teremtette azt a bolond állapotot, hogy a tavalyi nagy obstrukciónak idei következményei közt első helyen áll az a miniszterelnök­től az utolsó zsidó újságig, a leg­nyomorultabb kunyhótól egészen fel "a trón zsámolyáig hirdetett állítás­, hogy a szabadelvű Kossuth-párt, a szocia­lista bacillusokkal tökéletesen infidítált, po­litikai érettségében, komolyságá­ban és megbízhatóságában tökéletesen kompro­mittált Kossuth-párt királypártibb, dinasz­­tikusabb, mint a néppárt, amelynek alapja és politikájában is vezérfonala a pragma­tika szankció, a kiegyezés, a magyar és a keresztény jelleg. Magyarországon a király­ság sem áll, nem is állhat más alapon. Vagy képzelhető-e, hogy a Habsburg­din­asztia egy szép napon kezdeményezné vagy elfogadná a pragmatika szankció nullifikálását ? Képzelhető-e, hogy a di­nasztia negálná Szent István koronájának magyar jellegét? Képzelhető-e, hogy a katholikus vallásosságáról híres dinasztia tűrné, jó szemmel nézné Magyarország, a magyar nemzet, a magyar állam keresz­tény jellegének elnyomását? Nem. Ami kivált ez utóbbi téren elszomorító történt Magyarországon, az a korona ellenére az elvadult szabadelvűség műve. Ami pedig a kiegyezés és ennek keretében a ma­meg megtagadja a valóság. A nyomornak nem kell szenteltviztartó. Hát még sem érted? — Lehet-e az ilyen istentelenséget megér­teni ? . .. A vigéc nem jött zavarba. Engedett magának mindent mondani. Szokva volt hozzá: elvégre az üzlet a fő! És miért ne történhetne meg az, hogy ide is meghívják szónoknak, jó tiszteletdíjért.. . Tovább példázott tehát. — Értsd meg, testvér. A nyomor, az a nagy társadalmi nyomor az, amely igazat ad nekem abban, hogy nem létezhet isten. Mert lásd, ha létezne, akkor az a kimondhatatlan szenvedés, amely az emberekre nehezedik, megszűnne egy imádság után. De nem szűnik meg. A társadalmi baj mindig nagyobb sebet rág az emberek tes­tén. A földmívest, az ipari munkást rabszolgá­jává kényszeríti a tőke. Igen, testvér: a tőkéé az Isten, a nyomoré az ember. Te nem tudod. Itt, nálatok a falun m­ég nem érzitek a kínszen­vedést, a sorvasztó nyomort. De belefuttok ti is lassan. Te nem láttad, de én... én láttam, éreztem ... A vigécnek szép szónoki képessége, behízelgő orgánuma volt. Lelkesíteni és megrnkatni egy­formán tudta az embereket. Tószeginek is a szívéhez szólt; az érzelmeit foglalta le a maga számára. Beszélt aztán tovább. — Én láttam. A nagyvárosokban ott mindent látni, mert ott egymás mellé sorakozik mindaz, ami az embereket összekapcsolja, ami őket szét­választja , ami az egyiket fölemeli, ami a mási­kat elsülyeszti. A kalapácsok zakatoló dübörgése már nem a békés haladó iparnak zúgása többé, hanem su­hogása egymás ellen rántott kardoknak Harminc éve, hogy élek közöttük és ez alatt A hóditó. — Az Alkotmány eredeti tárcája. — —­ Az anyag és az erő együvé tartozók. Erő nincs anyag nélkül, anyag nincs erő nélkül ... Hát érted-e most? — Egy szót sem értek. — Nem ? Látszik testvér, hogy a sötétség birodalmában nevelődtél fel: tanulatlan paraszt vagy, akinek csak a falubeli papja tud felfogható meséket mondani. Hát pedig a dolog nagyon egyszerű. Anyag nincsen erő nélkül, mert min­den anyag él, tehát van ereje és minden erő anyagból származik. Anyag és erő nélkül nincsen semmi. Tehát szellem nem létezik, lélek nincs , erge, nincs Isten sem. Ezzel a párbeszéddel kezdődött a falusi állo­más vendéglőjében a társalgás. A vándor vigéc, aki az anyag-erőt magyarázta, átutazóban volt. Népgyűlésre ment egy kisebb gyárvárosba szó­noknak. Ilyenkor rendesen az I. vagy a II. osztályon utazott, de mindenütt, ahol csak ideje engedte, a III. osztályú várótermekben töltötte el a vára­kozási idejét. Ezekben a harmadosztályú váró­termekben mindig szegény emberek vannak, akik között könnyű a hódítás. Ezek a meghódí­tottak azután viszik a «magot» — amit maguk sem tudnak megérteni, hogy micsoda — a szél­rózsa minden irányába, hogy otthon aztán el­vessék a maguk kicsi falujokban, hol szintén terhes az élet. . . Az elnyomatásban mindenki szabadságra tö­rekvő, az éhes mindenütt kenyér után vagy; aki ezeknek megváltást ígér, az célt ér, csak sima nyelve legyen mint a csörgőkígyónak. A szónok vigét, aki a becsületes munkát ott­

Next