Alkotmány, 1904. július (9. évfolyam, 157-183. szám)

1904-07-01 / 157. szám

IX. évfolyam. 157. szám. Péntek« Budapest, 1904. julius 1. ELŐFIZETÉSI ÁR: E^ésss évre _ _ kor. 28.— Félévre ............ « 14.— Hegyedélre........ « 7.— Egy hónapra ... « 2.40 Egyes szám 8 fill., vidéken 10 fin, megjelenik naponként reggel, kivéve tétiön. Távbeszélő száma: 58—88. SZERKESZTŐSÉG ÉS LAPKIADÓ­ HIVATAL, Vill., Szentkirályi­ utca 28a. HIRDETÉSEK felvételhez a kiadóhivatalban és BÉCSBEN: Fried­l Hubertnél VIL, Matzleinsdorfer-Strasse 7. Kéziratokat nem adnak vissza. Tisza, az abszolutista. Budapest, junius 30. Tisza beszélt. Ügyesen és megdöbben­tően. Hízelkedett Horánszky Lajosnak, Vietorisznak és Kovácsevicsnek, a szabad­elvű párt általa kiküldött szónokainak, úgyszintén tisztelt barátjának, Komjáthy­­nak, támadta tisztelt képviselőtársát, Appo­­nyit, a felelősséget kormányának pénz­ügyi és katonai politikájáért áthárította tisztelt elődjére, Szék­re, de mindezek a személyes vonatkozások kevés érdekkel bírnak. Kortesbeszéd volt bevezetése, programja a vége. Kedveskedett a kisbirtokosoknak, mert ezek választók, hogy hitelügyeiket a szövetkezetek és a takarékpénztárak se­gítségével rendezni akarja s földbir­tokhoz juttatja őket birtokvásárlási köl­csönök és telepítés által. Azután, mint ahogy apja szokta volt tenni, elővette a nemzetiségi kérdést s a pánszláv és dáko­román izgatók felett ostorát suhogtatta s a büntetörvény szigorításával megfenye­gette őket. A szocialistáknak is odaszó­lott, — helyesen — hogy nem tűri az anarchiát. Ugyanakkor biztosította az ide­­genajku honpolgárokat, hogy nem lesz bántódásuk s kultúrájukat fejleszthetik, ha jól viselik magukat Adta a nagy ma­gyart, aki megköveteli a magyar nyelv tanítását és tudását, de a hadsereg nyel­véről és a galaci esetről, mint a hal, úgy hallgatott. A horvátokat is dicsérte, akik­nek felemelte kvótáját, hogy biztosítsa magának negyven szavazatukat. A be­szédnek ezen része helyesléssel találko­zott, bár mindenütt, de kivált midőn a tisztviselőkről szólt, kitűnt a hatalmasko­­­­dás vágya, mely még mindig a kormány­­ erejét akarja gyarapítani a szabadság ro­vására. Azután következett pazar katonai po­litikájának védelme. Mert ettől az egész közvélemény megriadt, gyöngíteni kívánta az aggodalmak hatását s kitanította párt­ját, hogy mit feleljen, ha az ellenzék szemrehányásokkal illeti a rengeteg mil­liók könnyelmű kiadásáért. Az egész Ház érezte, hogy a miniszterelnök ezúttal nem fölfelé, hanem lefelé, a választók felé fordult s a szabadelvű pártot biztatja a Házban és a kerületekben harcra és ki­tartásra. A gyanú erős lett, mikor a miniszter­­elnök a kiegyezésre és vámszerződésekre tért át, íme a munka­programm­a jövő őszre! Most alkudoznak Heimban a bor­vám felett, Németországgal is tárgyalnak, de korlátot szab a kormánynak a paktu­­mos 1899-ik évi XXX. törvény és Szék­ formulája, mely szerint az önálló vámte­rület jogalapján állunk, a vámközösség a viszonosság kikötésével csak 1907-ig tar­­tatik fenn s a külfölddel tárgyalásokat sem szabadna folytatni, amig egy közös autonóm vámtarifa iránt a két állam tör­vényhozása meg nem egyezett. Ezért kért Tisza külön felhatalmazást a törvény mó­dosításával a kereskedelmi szerződések megkötésére és beterjesztésére. Ezt a fel­hatalmazást három nap alatt szeretné megszavaztatni, ha a leszerelt ellenzék eziránt vele megállapodnék és ha nem, akkor törvény nélkül és törvény ellenére is megalkuszik Olaszországgal és Német­országgal — úgymond — a saját felelős­ségére. Vagyis: akár van törvény, akár nincs törvény, Tisza nem bánja, ha az országgyűlés engedelmeskedik, neki annál jobb, ha pedig ragaszkodik a Széli-féle garanciákhoz, mit törődik ezzel Tisza ? ! A Házat a nyári szünetre elnapolja és a politikát csinálja. A törvényeknek ilyetén elrongyolása kevéssé tetszhetik Szélinek és Andrássy­­nak, de ez még csak kezdete a bonyo­dalomnak. Mert Tisza beismerte, hogy semmi kilátás és remény nincs arra nézve, hogy Ausztriában a Reichsrath akár a velünk régebben kötött kiegyezési szerződéseket, akár a Széll és Koerber között létesült egyezséget és autonóm vámtarifát, akár pedig a külfölddel kö­tendő kereskedelmi szerződéseket letár­gyalja és elfogadja, mert ott obstrukció van és lesz. Ámde az 1867-iki kiegyezés kiköti Ausztria részére is az alkotmányos­ságot, a vámügyekben különösen. Ha nincs törvényes egyezségünk Ausztriával a vámközösség szabályozására, hogyan lehessen közös szerződéseket kötni a kül­földdel? De Tisza kijelentette, hogy ő ezzel sem törődik s a nem alkotmányos Ausztriával is megszerződül. Ez az 1867-ik XII. te­­romba döntése. Mindazok, kik Deák művének őrei, meghökkennek, mert ime rést üt maga a magyar kormány Ausztria és Magyarország közjogi viszo­nyainak alapfalán és ezen a résen betörhet I. Napoleon elválása. Az Alkotmány eredeti tárcája. Újabb időben a külföldi katholikus folyóiratok­ban sok szó esik Napóleonnak Jozefinnel kötött házasságáról s annak érvényességére nézve el­térők a vélemények. Vannak, kik, mint például Schnitzer dr., e házasság érvényessége mellett törtek lándzsát, mások annak érvénytelenségét vitatják. A kérdés oly érdekes, hogy a La Civilta Cattolica nemrég egy cikkel járult ezen érdekes történet jogtani kontroverzia tisztázásához e cím alatt: I matrimonii e il diverzio di Napó­leone­l., melynek szerzője határozottan a há­zasság érvénytelensége mellett foglal állást. De lássuk magát az esetet. Az 1796. év február havában vette el Bona­parte tábornok, aki akkor 27 éves volt, Beau­­harnais vicomte özvegyét, kinek férje 1794 június 24-én vérpadon fejezte be életét. Az öz­vegy, Jozefin Maria Reza Tascher de la Pagerie, aki 1780-ban ment Beauharnais vi­comtehoz Párisban férjhez, Robespierre bukása után (1794 július) Barras pártfogása mellett ismét visszanyerte szabadságát és nem jelenték­telen vagyonát. Csaknem 33 éves volt, midőn Napóleon őt megkérte s ő a híres tábornok ké­rését, kinek dicsősége és szerencséje az ő szá­mára is fényes jövőt helyezett kilátásba, nem utasította vissza. A házasság 1796 március 9-én kötetett meg a párisi II. kerületi polgármesteri hivatal tisztviselője előtt négy tanú jelenlétében, de egyházilag az meg nem áldatott. Több mint nyolc évig jól ment a dolog. Na­póleon szédületes gyorsasággal haladt pályáján fölfelé, végre 1804 december 2-án kellett volna megtörténnie Napóleonnak VII. Pius pápa által Párisban való megkoronáztatásának. Lehet, hogy a császárnénak aggodalmai voltak házasságának érvényessége iránt, de még hihetőbb, hogy az­által az elválás veszedelmét akarta elhárítani, elég az ahhoz, hogy bizonyára a pápa által is arra ösztönözve, azt kívánta Napóleontól, hogy a koronázás előtt a császár fogadja vele együtt házasságuknak egyházi megáldatását. A császár beleegyezett egy föltétel alatt, hogy tudniillik e szertartás végzésénél egyetlen tanú se legyen jelen. Ez a követelés azonban Feschre nézve, ki 1803 óta lyoni bibornok-érsek és a császár fő­­alamizsnása volt s igy az ő jogkörébe tartozott minden az udvarnál előforduló egyházi funkció is, igen aggodalmas helyzetet idézett elő. Hogy ebből meneküljön, december 1-én, délután 2 órakor a bibornok megjelent a pápánál s anél­kül, hogy az Ő tulajdonképpeni nehéz hely­zetét feltárta volna, előadta, hogy ő mint alamizsnás állásában könnyen juthat rendkívüli bonyolult viszonyok közé, melyek közt a párisi érsekhez nem fordulhat anélkül, hogy neki nagy­­fontosságú dolgokat, melyeknek titokban kell maradniok, fel ne kellene tárnia; ehhez még más kényszerítő okok is járulnak. A pápa ezt felelte neki: «Én megadok ön­nek minden teljhatalmat, amelyet adhatok.it­t teljes fölhatalmazásra Fesch bíbornok feljogo­sítva érezte magát, Napóleon házasságát tanult és az előzetes hirdetések nélkül egyházilag meg­áldani, ami 1804. december 1-én délután 4 óra­kor meg is történt. Másnap a császárné kíván­ságára erről a megáldásról egy iratot kellett volna kiállítania, de a császár, midőn ezt meg­tudta, emiatt igen megharagudott, az iratot szét i­ tépte és kijelentette a bíbornoknak, hogy tulaj­­­­donképpeni beleegyezését a dologhoz nem adta­­ és nem is adhatta. Már három év múlva rebesgették Napóleon tervezett házassági elválását és egy orosz nagy­hercegnővel kötendő új házasságát. Az ok kül­sőleg a házasság terméketlensége lett volna, de a valóságban politikai okok játszottak közre. A polgári elválás 1809. december 16-án egy sze­nátusi gyűlés előtt történt, miután előtte való napon Napóleon és Jozefin az elválásba való beleegyezésüket a császári család és a szenátus képviselői előtt kijelentették. Hat nappal később, 1809. dec. 22-én az ügy a párisi egyházi ható­ság elé terjesztetett. Ez elég gyöngének mutatta magát az­által, hogy a kívánt elválást jóváhagyta azon megokolással, hogy az első polgári házas­ság a tridenti forma hiánya és a második egyházilag megáldott házasság a császár bele nem egyezése miatt érvénytelen volt. Tulajdon­képpeni tervéről, hogy az orosz udvarral házas­sági összeköttetés által szorosabb kapocsba lép­jen. Napóleon eközben lemondott és figyelmét Bécs felé irányította. Mária Lujza főhercegnő­nek, II. Ferenc császár leányának kellett volna a boldog vagy boldogtalan császári hitvessé lennie. Némi, egyházi és állami részről történt alkudozások után, melyeknél a francia követek­nek intrikái a bécsi hercegérsekkel szemben teljesen érvényre jutottak, utóbbi, inkább csa­lódva mint megnyugodva, teljesítette 1810. már­cius 11-én az egyházi megáldást az Augusztinus­­templomban per procurationem, Napóleont ugyanis Károly főherceg képviselte. Az egyházi ünnepséget azután április 2-án Párisban meg­ismételték; a bíbornokok közül azonban, akik­nek Napóleon parancsára az ünnepségen részt

Next