Alkotmány, 1904. október (9. évfolyam, 235-261. szám)

1904-10-01 / 235. szám

IX. évfolyam. 235. szám. Szombat, Budapest, 1904. október 1. ELŐFIZETÉSI ÍR: Ügész évre ........ kor. 28.­Kéletre ....... . 34.— Negyederra­ .. . .. 2­7.— Egy hónapra „ - - « 2.40 Egyes szám 8 k­b­, vidéken 10 fül. Megjelenik naponként reggel, kivéve hétfőn. Távbeszélő száma : 58—86. SZERKESZTŐSÉG ÉS LAPKIADÓ­ HIVATAL: VIII., Szentkirályi-utca 28a. HIRDETÉSEK felvétetnek a­ kiadóhivatalban és BÉCSBEN: Friedl Hubertnél ML, Matzleinsdorfer-Strasse 7. Kéziratokat nem adunk vissza. Törvényszegésről-törvény­szegésre. Budapest, szeptember 10. (1.) A kormány félhivatalosai nagy buz­galmat fejtenek ki, hogy a politikusokat s az országot meggyőzzék és megnyugtas­sák az Olaszországgal kötött szerződés közgazdasági előnyeiről és közjogi kor­rektségéről. A félhivatalosok egyúttal azt a hírt is megerősítik, hogy a kormány a provizóriumról szóló javaslatot, mely tud­valevőleg 1906. év végéig rendezi Olasz­országgal való gazdasági összeköttetésein­ket, a parlament összeillésekor fogja elő­terjeszteni. De ami nagyon figyelemre méltó dolog, az is hallatszik már, hogy a kormány csupán forma kedvéért szándékszik benyújtani a javaslatot, de nem fogja tárgyaltatni. Kern pedig azért, mert fél attól, hogy ezen egy szakaszból álló törvényjavaslat is akkora vitát provo­kál a vele összefüggő közjogi és közgaz­dasági vámpolitikai kérdések folytán, hogy október 15-ikére nem lesz a javaslat le­tárgyalva s igy Tisza gróf a törvényjavas­lat benyújtásával sem éri el a célját. Sőt egyenesen kudarcot vall. Már pedig Tisza gróf inkább megszegi még egyszer a tör­vényt, — amint megszegte akkor, mikor a tárgyalásokat felhatalmazás nélkül meg­kezdette — mint hogy a terminusával ku­darcot valljon. Egyelőre nem veszszük készpénznek ezt az utóbbi hírt, de már Tisza grófnak eddigi eljárása is kihívja maj­a ellen a kritikát. Hiába is akarják a félhivatalosok a szerecsent fehérre mosni. Hiába állítják azt is, hogy az ellenzék közjogi vessző­paripára ül s onnan gáncsoskodik s hogy teljesen szemet huny azon nagy gazda­sági előnyök előtt, melyeket a kormány­nak az ország számára biztosítani sike­rült. Először is gazdasági előnyről beszélni korai dolog s részben alaptalan is. Hiszen a 450.000 hektoliter vámkedvezményes bor az idei és jövő termést is erősen fogja sújtani s boraink hírnevét is még egy ideig veszélyezteti. Ami pedig a vég­leges szerződést illeti, annak tartalmát még nem ismerjük s nem tudjuk, hogy a borvámkedvezmény elejtése, amely kétsé­gén felül nagy vívmány s ezt kisebbíteni nincs is szándékunkban, milyen árban van, milyen rekompenzációkat kap érte Olaszország. Ami pedig a kérdés közjogi oldalát illeti, a félhivatalosok teljesen hamis utakon járnak. Azt mondják, hogy az 1899 : XXX. tc., Széll garanciális törvénye csupán két dispoziciót tartalmaz: 1. hogy amennyiben 1908-ig vám- és kereskedelmi szövetség létre nem jö, a nemzetközi szerződések hosszabb időre, mint 1907-ig nem köthetők; 2. hogy a külfölddel megkezdendő tárgyalások előtt az auto­nóm vámtarifa új autonóm vámtarifával helyettesítendő, amely mindkét állam mezőgazdasági és ipari érdekeit egyaránt védi. A félhivatalosok szerint Tisza mind­két feltételt betartotta, mert 1906-ig csak provizóriumot kötött, a tárgyalásokat pe­dig az újonnan megállapított tarifa alap­ján végezte, t. i. annak alapján, melyben Széll és Koerber a hires szilveszteri éjje­len megállapodtak s melyben a bor vámja 60 arany korona. A végleges olasz szer­ződésben pedig ennyi lesz a bor vámja. Ezen argumentálás azonban teljesen szofisztikus. Szofisztikus azért, mert elő­ször is uj tarifának csak azt a tarifát lehet nevezni, mely mindkét országgyűlés által el lett fogadva. Maga az 1899: XXX. te. 4. §, az 1867 : XII. te. 61. §-ára hi­vatkozik, amely pedig igy szól: «A két fél felelős minisztériumai közös egyetértéssel készítsék meg a szövetségi részletes ja­vaslatot s terjeszsze azt mindenik az illető országgyűlése elé s a két országgyűlés­nek megállapodásai lesznek ő Felsége szentesítése elé terjesztendők.» Tehát az 1899 : XXX. tc.-nek garanciája éppen abban volt, hogy előbb a két parlament­nek meg kell egyezni a közös tarifában és a szövetségben, csak azután lehet a külfölddel tárgyalni, nehogy a külfölddel való megállapodások után fait accompli elé legyen állítva a parlament s hogy kénytelen-kelletlen elfogadja az új tarifát, hacsak nem akar a külfölddel bonyo­dalmakba keveredni. Továbbá a kormány lapjai maguk is kénytelenek beismerni, hogy bizony Tisza nemcsak provizóriumot kötött, hanem már­­ a végleges szerződésre nézve is meg­állapodtak. Megállapodtak tehát, mielőtt a parlamentektől elfogadott vámtarifánk volna. S vaj­on a parlamentek olyan­­ bizonyosan el fogják fogadni a jövő év­ben az új vámtarifát? Emlékezzünk csak vissza, hogy az osztrák bizottságokban mennyi változtatást tettek az egyes téte­lekben. De ami még ennél is fontosabb, olyanok a kilátások, hogy a kiegyezést az osztrák parlament nem is fogja letár­gyalhatni s elfogadni. S itt érünk el Ti­ta legnagyobb törvény­­sértéséhez. Mert Tiszának a külfölddel való magatartása, az Olaszországgal való megegyezés és a Németországgal felvett tárgyalások világosan bizonyítják, hogy Tisza azon esetre, ha Ausztria a parla­menttel nem boldogul a kiegyezést létre­hozza a 14. §. segítségével s hogy a ke­reskedelmi szerződések­ is igy fognak életbe lépni. Tessék ezek után beszélni még arról, hogy a törvény nincs meg­sértve. Bizony teljesen ki van játszva a Széll-féle törvény, mely világosan ki­mondta, hogy az 1867. XII. tc. 61. §-a értelmében kell a vám és kereskedelmi szö­vetséget megkötni Ausztriával, különben 1907-en túl nemzetközi szerződések nem köthetők. De ki vannak játszva egyúttal az 1867-iki törvények is, az egész 67-iki kiegyezés betűje és szelleme szerint, mert a 677 XI. I.-c. 24. és 25. szakaszai vilá­gosan megjelölik, hogy a közös ügyek kezelésének elengedhetetlen alapfeltételei a teljes alkotmányosság ö­felsége többi országaiban és tartományaiban is, «mert Magyarország azon országoknak csak al­kotmányos képviseletével léphet bármi közös viszonyra nézve érintkezésbe.» (25. §.) A fentebb idézett 61. §. pedig a vám és kereskedelmi szövetségre, mint láttuk, külön is kimondja, hogy a «szövetségi részletes javaslatot mindenik fél az or­szággyűlés elé terjeszti s a két országgyű­lésnek megállapodásai lesznek ő Felsége szentesítése alá terjesztendők.» (61. §.) Mikor az 1899. XXX. t­c. ezen 61. §.-ra hivatkozott, akkor a legnagyobb garanciát nyújtotta arra nézve is, hogy Ausztria al­kotmányos képviseletével kell megegyez­nünk, hogy nem lehet a 14. §.-t hívni segítségül. S éppen ezért nevezte min­denki ezt a törvényt garanciális törvény­nek s azért helyeztünk reá oly súlyt, mert láttuk, hogy az Ausztriával való gazdasági közösségünket Deák szellemében kívánta fentartani s ha ez akadályba ütköznék, nemcsak jogainkat, de azok gyakorlati érvényesítését is biztosította. Az osztrák kormány minden csalafintaságának útját állotta ez a törvény s bízhattunk abban, hogy országunk érdekeit megvédhetjük. Szabad kezünk lesz minden irányban s ha a szükség úgy kívánja, 1907-től a kül­földdel szemben is szabadon rendelke­zünk gazdasági érdekeinkről. Tisza István azonban mindezen garan­ciákat megsemmisíti. Kijátszsza törvé­nyeinket, még­pedig nem azért, mert a mi gazdasági érdekeink kívánják, hanem azért, mert Ausztria érdeke követeli. Ugyancsak azért hirdeti és hirdetteti Buda­pesten a lapokban csakúgy, mint Kis­­szebenben és Szatmári a közös vámterü­letet a 67-es politika dogmájaként, így reméli lecsillapítani a közvéleményt is, melylyel el kell hitetni, hogy a közös vámterület fen­tartása érdekében elköve­tett törvénysértéseket a gazdasági előnyök követelték s igazolják is. Azonban a tör­vényszegést még gazdasági előnyökkel sem lehetne igazolni. Annál kevésbbé nézhető el akkor, ha nem is jár vele or­szágos érdek. Mi nem nyargalunk köz­jogi vesszőparipán. Az 1899. XXX. te­ bellijének megváltoztatásáért se ütöttünk volna lármát, ha tényleg az ország érdeke úgy követelte volna, amint hogy nem ütöttünk lármát akkor sem, midőn a kor­mány a helyzettől kényszerítve — nehogy vámháborúba keveredjünk — a felmon­dott olasz szerződés helyébe ideiglenes megállapodások miatt tárgyalásba bocsát­kozott. De mikor azt látjuk, hogy Tisza mindjobban keresztülgázol az 1899. XXX. t.-c. garanciáin és szellemén, mi­kor azt látjuk, hogy politikája már nemcsak a Széll-törvényt, hanem az­t

Next