Alkotmány, 1905. július (10. évfolyam, 157-182. szám)

1905-07-01 / 157. szám

X. évfolyam. 157. szám. Szomibat« Budapest, 1905. Julius 1­. ELŐFIZETÉSI ÁR: Égési évre-----------kor. 28.—■ Félévre____— « 1­1_ Negyedévre____« 7.— Egy hónapra _ * 2.40 Egyes szám 8 áli.,vidéken 10 Lill. filegjelenik naponként reggel, kivéve hétfőn. Szerkeszt, távbeszélő száma 53—63. SZERKESZTŐSÉG ÉS LAPKIADÓ­ HIVATAL VIII., Szentkirályi utca 28­. Hirdetések felvétetnek a kiadó­hivatalban és Bécsben: Friedl H.­­nél VII., Matzleinsdorferstrasse 7. Kéziratokat nem adunk vissza. Hirdetések nonpareille-számitással, díjszabás szerint. Kiadóhiv. távbeszélő száma: 59—12. Az orosz forradalom, Budapest, június 30. (1.) Mi a forradalom? A politika törté­netében a fennálló állami rend és intéz­mények megdöntésére irányuló lázadás. A tudományok és művészetek történeté­ben se ismeretlen a forradalom, bár ott első­sorban a szellemi irányok harcáról lévén szó, a forradalom kialakulása és lefolyása egészen másképpen történik, mint ott, ahol a tömegérzés, a tömegszen­­vedély keríti hatalmába a milliókat. Az eszmék, a gondolatok forradalmával keve­set törődik a rabszolga, mert mindenki első­sorban azzal törődik, ami legjobban sújtja s igy az elnyomott szabadságért eped. Mi a szabadság? Erre igaz feleletet csak az adhat, aki már rab is volt. Ne higgje­­tek a doktrinérek nagyképü fejtegetései­nek vagy az üresfejü népizgatók fecsegé­seinek! Igaz, a szabadság napsugár is, de a napsugár némelykor oly izzó, hogy ellenzőket kell alkalmaznunk, hogy elvi­selhető legyen munkás életünk. A szabad­ság virágoskert is, illattal pompázó, de ne feledjétek el, hogy ha az egész világ egy nagy virágos kert lenne, az illat, a fékte­lenül özönlő bóditó illat ölne meg ben­nünket. Hogy egyeztethető össze a keresztény világfelfogás a forradalommal? Sehogy! De azt a keresztényérzületű historikusnak is el kell ismernie a faktumok alapján, hogy a nagy átalakulások a történelem folyamán mindig a forradalom vérrel áz­tatott útjain történtek. Most egy ilyen hatalmas világtörté­nelmi dráma előestéjén vagyunk. Az orosz birodalom lakossága le akarja rázni magáról a szolgaság bilincseit és mint látjuk, az összezsúfolt fejlődési feltételek elementáris erővel egyszerre törnek elő és a szenvedély lett a cselekvések mozga­tója. A szenvedély pedig egy túláradt fo­lyam, mely ha egyszer gátját áttörte, nem ismer többé sem határt, sem célt! Az orosz nép még nem tudja, hogy milyen a szabadság, mert ő eddig rab volt szaka­datlanul. A zsidó, lengyel, örmény szocia­listák és anarchisták a féktelen szaba­dosság mérges, bódító italával itatják az eddig csupán sötét odúban fetrengett sze­gény orosz muzsikát, ezt az alapjában derék, megbecsülni való népet, amely kiválóan alkalmas lenne a keresztény kultúra befogadására. Az örökös sö­tétségben sínylett nép a szabadság izzó napsugarától egyszerre megva­kulna. Lassanként lenne szabad tehát hozzászoktatni a fényt sose látott szemet a világossághoz. Az orosz népnek nem szinfalhasogató világszabadságra van ma még szüksége, hanem legelőször is meg kellene alaposan mosdatni és azután iskolába kellene küldeni. Az orosz sza­badság kérdését nem fogja megoldani a most kitört forradalom vértengere. A sza­badság fája fog csupán kicsirázni belőle, de hogy terebélyes koronájú törzs lesz-e ebből a gyenge palántából, az a jövendő szappanfogyasztástól és az iskolák számától függ. Most már lángba borult minden Orosz­­országban. A varsói, moszkvai és lodzi munkásforradalmak után Odesszában ki­tört a katonai forradalom, de az egész hadsereg kedve nem a rideg cárizmus föntartása felé hajlik. A lengyel munkások forradalmát erősen szítja a lengyelből soha ki nem irtható nemzeti érzés is és a független Lengyelország visszaállításá­nak álma. A finnek közül a forradalom legbuzgóbb apostolai kerülnek ki. Az orosz forradalom legöntudatosabb szitei az örmények és mindezek tetejébe ott van a birodalom hat millió zsidója, a forradalom örök szelleme. Ez a forradalmi szövetség képe a forradalom előestéjén. Az orosz nép, a helyesen felfogott ke­resztény kultúra és a szabadság érdeke, hogy az autokrata irányzat és a dögvé­szes korrupció megszűnjön. De érdeke az is, hogy szédítő rohanásában megáll­jon akkor, mikor az alkotmányos haladás útjára kerül és az orosz papság és iskola feladata belecsepertetni az orosz nép lel­kébe a valódi kereszténység szellemét, hogy ne hallgassa a szocialista izgatók sziréndalát; világosítsák fel az orosz nem­zet jobbjai a szocializmus felé hajló meg­tévesztett orosz népet, hogy ne óhajtsák a szocialista államjog életbeléptetését, mert az az állam éppen olyan fegyház­­állam lenne, mint a mai Oroszország. Szilárdan a kereszténység alapján nevelve a generációkat az iskolában, lesz valóban szabad az orosz birodalom, de nem most, a rombolás alatt. Ez a forradalom elő­estéje. Ezután jön talán a rettenetes dráma diktátorok és zsarnokokkal és csak ha felszáradt a sok vér, ha behe­gedt a sok seb, ha lecsillapodott a fékte­len indulat és a birodalom népei testvér­ként állanak egymással szemben, akkor lesz tán szabad ez a nagy kvalitású nép. A szigeten. — Az Alkotmány eredeti tárcája. — — Pali, jer ma velünk vacsorázni a szigetre. Az alsó vendéglőben leszünk és Elzáik is ott lesznek. Megláthatod most, milyen a vőlegényé­vel, mert azt mondják, hogy nem éppen szíves vele. Te Pali, az a lány talán még ma is beléd szerelmes! Pali hátravetette magát a tágas karosszékben és nagy szemekkel nézte barátját. — Ostoba beszéd. Hogyan volna még belém szerelmes? Miért jegyezte el akkor magát Ferivel ? — Na, na, csak lassan barátocskám, és ne nézz rám olyan csodálkozva! Emlékezzünk csak kissé vissza, hogy hát hogyan is volt az eset. Tudod, a télen a kaszinóban. Micsoda magavi­seletét tanúsítottál vele szemben! — Azért, mert nem ültem asztalukhoz és azért, mert Rózsikénak udvaroltam minden meg­győződés nélkül? — Igen, azért, meg sok másért. Te, aki három év óta mindig vele voltál, aztán egyszerre csak minden ok nélkül otthagyod. — Dehogy ok nélkül! Egyszerűen meguntam szeszélyeit. Aztán az emberek suttogni kezdtek s nekem ez kellemetlen volt. Nősülni pedig most még nem akarok. —­ Nos és most mégis bántja hiúságodat, hogy oly hamar igent mondott Ferinek? Pali elhallgatott. Karikákat füstölt izgatottan. g3ajL.wr.Mag KWJWBTig'SBaa 7*; — No jó, hát menjünk ki, de induljunk ko­rábban, kis sétára volna szükségem. Felmegyü­nk a töltésre. ■—• Ah igen, értem, reminiszcenciákat megyünk ünnepelni. Elzával jártál sokat ott, hátha ő is éppen arra fog ma menni! Tiszta véletlenből ! Pali elmerült gondolataiba. Elza csodálatos egy lány volt. és mint minden gazdag leány, érzékeny és elkényeztetett, sokszor a túlzásig. Tetszett neki a büszke út, kívánta, akarta őt maga mellett látni s mert tudta, hogy állásán kívül nincs egyebe mint becsületes neve, azt hitte, könnyen megkaphatja. Pali észrevette ezt és bántotta, hogy igy vélekedik róla a lány, kiben az ész minden routinja mellett nagy, nemes szív lakott, így harcoltak egymás­ért és egymás ellen, egyenlőtlen fegyve­rekkel. Dac, hiúság, megsértett önérzet és be nem vallott szerelem álltak egymással szemben. A vége aztán a kaszinói est lett. Elza mint egy megsebzett vad támolygott haza. Az okos szü­lők elvitték utazni, mert látták, hogy ha a fővá­rosban maradnak, baj lesz. Cannesban jött össze Ferivel, Pali jó barátjával. Feri szeretni, be­csülni kezdte Elzát, de még nem mert nyilat­kozni. Az elutazás előtt voltak és most vagy­­vagy — gondolta Feri és lement este a Prome­nade des Anglais-ra. Elzáék rendesen ott bá­multák a nap lementét. A lány felkelt és elébe ment. — Jöjjön Sándorfy, nézzük meg, mit csinál­nak a mi halászaink ott lenn. vi ,v '.‘--sík-’; -,rg& , •.’•rrsxk Csak kevés ember volt már a sétányon. Feri megállt és bátran, őszintén nézett a lányra. — Mondja Elza, tudna-e nem lenni? Fog-e egyszer szeretni tudni ? Hogy én szeretem ma­gát, azt tudja rég, anélkül, hogy elmondtam volna. — Sándorfy — szólalt meg komoran Elza — maga egy becsületes ember , mert az, nem akarom ámítani Hallgasson meg, őszintén be­szélek, mint talán soha. Én nem tehetem magát boldoggá, azért nem, mert boldogtalan vagyok. Az én szívem kifáradt egy nagy, sikertelen harc­ban, én sokat csalódtam, de még többet szen­vedtem. Nem lehetek neje, mert megszomoríta­­nám életét, fájdalmat okoznék magának. Sándorfy megilletődve, némán tekintett rá, érezte, hogy ezen a gyönge leánylelken egy durva kéz döngetett. Lassan, határozottan fe­lelte : — Fájdalmam kétszeres volna, ha kérésem visszautasítaná. Kerülni fogom a múlt minden olyan emlékét, mely nem a miénk volt. Mint egy szentélybe, úgy akarok szivébe lépni s ha talál­nék ott egy hervadozó örömet, feléleszteném azt uj örömökkel. Lelkem virágzásban van, ha azon nagy eshetőségre, mely magában foglalja összes reményeimet, gondolok. És csendesen, nyugodtan tértek vissza az es­­planadra. El voltak jegyezve és siettették az es­küvőt.*

Next