Alkotmány, 1917 (22. évfolyam, 2-26. szám)

1917-01-02 / 2. szám

ALKOTMÁNY. 2. szám, »melyet éppen olyan tiszteletben tartott, mint saját hazafiságunkat, amelyet a legnagyobb rokonérzéssel és megbecsüléssel fogadott, amint nem a magyar nemzet függetlensége ellen irányuló. Mindazok, akikben él ez a nemes érzelem, kell, hogy azt is tudják, hogy ezt az érzelmet megértik Magyarországon, hogy ezt az érzelmet rokonérzéssel, megbecsüléssel fogadják Magyarországon , hogy a helyesen felfogott magyar nemzeti politika az osztrák állam erősítésénél, belső konszolidációjánál mindig szívesen közreműködik. Hiszen nekünk létérdekünk az, hogy az osztrák állam erős legyen, akcióképes legyen, nekünk saját érdekünkben kell erősíteni az ott levő centripetális erőket a centrifugális erőkkel szemben. A magyar nemzet kereste ennek a missziónak teljesítését a múltban. A magyar nemzet igyekezett támogatni, erősíteni az Ausztriában létező centripetális erőket, az osztrák hazafias elemet és hogy ez teljes sikerrel nem járt a múltban, ez csak annak köszönhető, hogy az az osztrák hazafiság a régi összbirodalmi tendenciáktól, a régi összbirodalmi törekvésektől nem tudta megát megszabadítani.» — Kedves Barátaim ! Szükségesnek tartottam felidézni emlékezetetekbe tavalyi szavaimat, hogy hozzátehessem azt: Két okom megvan a feltevésre, hogy ami most Ausztriában történik, az éppen az osztrák hazafias elemeknek, az osztrák centripetális elemeknek, az osztrák állam erősítésén fáradozó elemeknek koncentrációs kísérlete minden hátsó gondolat nélkül a dualizmus és paritás alapján. (Élénk helyeslés.) — És ha ez így van, — aminthogy teljes okom van feltenni, hogy igy van — akkor ez olyan jelenség, amelyre csak azt mondhatjuk, hogy bár előbb következett volna be, amelyet a legnagyobb, a legfentartásnélkülibb, a legzavartalanabb örömmel és megnyugvással fogadhatunk. (Élénk helyeslés.) Ily törekvés a magyar nemzet és a magyar kormány teljes rokonszenvére érdemes és amenynyire egyáltalán módjában van a magyar kormánynak előmozdítani a testvérállam kormányának működését. Az osztrák kormány a magyar kormány támogatására arra irányuló fáradozásaiban feltételenül számíthat. Hosszas, élénk helyeslés.) — Tisztelt Barátaim ! Ha bárki kétségben élhetett volna aziránt, milyen erős érdeke a magyar nemzetnek, hogy erős, életképes Ausztriával legyen egybekapcsolva, az a háború megtanította reá. Hála Istennek, sokkal erősebb volt Ausztria, mint ahogy barátai közül is sokan, de ellenségei mindannyian gondolták és bár még sokkal erősebb lett volna, bár még sokkal erősebb legyen egy második megpróbáltatásnál, mert hiszen Ausztria gyengesége mindig csak növeli a mi feladatunkat, növeli azoknak az áldozatoknak nagyságát, amelyeket a magyar nemzetnek kell meghoznia. A harctéri helyzet• — Az elmúlt tavaszon az orosz harctéren komoly vereség érte seregeinket. A velünk szemben álló ellenséges hatalom vereségünk kihasználása érdekében kérlelhetetlen energiával vitte rohamra milliós hadait. Ez a kérlelhetetlen tömegtámadás érlelte meg a román támadást, melynek kapcsán az ellenem emelt támadásról tisztelt barátom olyan ékesszólóan emlékezett meg. A román veszedelem ott lappangott aggodalmas gondolataimban a háború kitörése pillanatától. Az egész háború alatt semmi annyi álmatlan éjszakát nem okozott nekem, mint a román támadás. Már a háború előtt fáradozásaink sarkköve volt, hogy oly helyzetet hozzunk létre a Balkánon, amely biztosítja hazánk helyzetét az előreláthatóan kitörő világháborúban. Hogy ilyen érzést kellett átélni 1915. év tavaszán egy felelős állásban levő államférfinak, mikor a Kárpátok utolsó kapuját döngették az orosz seregek, mikor a látszólag védtelen olasz határon hitszegő ellenségünk be akart törni, amikor várni lehetett a román árulást, mikor török szövetségesünk még izoláltan állt az orosz, angol és francia támadásokkal szemben, mikor Bulgária még semleges volt, azt nem kell bővebben magyarázni. — Első feladatunk volt ezen segíteni. .Összefüggő egységes tömeggé alkotni a szövetségben álló nemzeteket, hogy igy dacolhassunk a túlerővel. A román helyzet Bulgáriának a központi hatalmakhoz való csatlakozásával megváltozott. 1916 nyarán vetődött fel először a kérdés, hogy szövetségeseink azonosítják-e magukat velünk ez új helyzetben. Ez ugyan soha nem volt kétes, de a szövetséges hűség soha szebben nem nyilatkozott meg, mint a román veszedelem idején. 1916 június havában, a román veszedelem idején oly haditervet kellett felállítani, amely az összes erőket egyesíti egyrészt a román veszedelem ellen, másrészt megállíthatja az orosz támadást. Csak mikor ez az utóbbi cél biztosítva volt, augusztus elején gondolhattunk arra, hogy Erdélyt megtisztíthassuk a betolakodott románoktól. Senki nekem azért szemrehányást nem tehet, hogy a katonai intézkedéseknek ezt a sorrendjét betartottam. Erdély kiürítése. De van egy másik vád is a román támadással kapcsolatban : az, hogy miért nem kezdtük meg korábban az evakuálást. Megvallom, ez is sok álmatlan éjszakát okozott nekem. De az evakuálásnak megkezdése, mikor mindenki tudta, hogy védtelenül áll a román határon, rettenetes pánikot, gazdasági pusztulást okozott volna és egyenesen hívó szózat lett volna a román árulóknak. Várnunk kellett, míg Románia elkészül. Tudtuk, hogy Románia nincsen készen és ha az orosz harctéren fentartjuk az egyensúlyt, ki tudjuk verni Erdélyből a románokat. A támadás időpontjában tévedtünk és Erdély keleti és déli határterülete ellenséges kézre került, de ennek eredménye az a helyzet, amelyben Románia ma van. Túlerővel vívott gigászi harcban Magyarországnak ezt a határterületét átmenetileg nem tudtuk megvédeni, de fel fogjuk építeni azt, amit ellenségeink szétdúltak, jobb, szebb életet teremtünk. Azt hiszem,hogy mindazért, ami ott történt — pedig higyjétek el, hogy, ami abban fájdalmas, az nem fájhat jobban senkinek, mint ahogyan a mi lelkünk fáj — felemelt fővel vállalhatjuk a felelősséget. Ezután az entente válaszjegyzékéről és ezzel kapcsolatban a béke ügyeiről nyilatkozott a miniszterelnök. A jelen volt hirlaptudósítóknak azonban nem engedték meg, hogy a beszéd e részéről ítészük gyorsírói feljegyzéseiket közöljék. A beszéd e részét — a félhivatalos közlése alapján — a következőkben ismertethetjük.) A béke. — Kedves barátaim ! A nyári veszély elmúlt felettünk. Ellenségeink nagy koncentrált támadását minden vonalon megállítottuk. Az új ellenség harcra kelte egy reánk nézve kedvező fordulatnak adta meg lehetőségét és abcalmét, egy fordulatnak, amelynek már láthatjuk örvendetes, nagy horderejű gyümölcseit, de amely, ha Isten is úgy akarja, nem ért véget és hovatovább mindjobban kialakul. Ez a helyzet tette lehetővé a szövetséges hatalmakra nézve, hogy a béke szavát kiejtsék és a békére vonatkozó kezdeményezéssel forduljanak ellenségeik felé. A mai lapokból úgy* látjuk*, hogy erre a kezdeményezésre a válasz talán már-.meg is érkezett. Hírlapi közleményről van szó, amelynek hitelességét nem ellenőrizhetem, amelyet tehát különösen erről a felelős helyről kijelentéseim alapjául nem is vehetek. Én előttem ma még bizonytalan, hogy tényleg ezzel a teljes elutasítással fognak-e ellenségeink a mi kezdeményezésünkre felelni. Ha ezzel felelnek, ha válaszuk tényleg változatlan fentartása lesz azoknak a tendenciózus beállításoknak, azoknak a távolabbi és a közelmúlt összes eseményeit hamis világításba helyező ferdítéseknek, amelyekkel az ellenséges kormányok ma már az ő szempontjukból is teljesen céltalan, indokolatlan és eredménytelen öldöklésbe akarják népeiket továbbra is belehajszolni, akkor én erre csak azt mondhatom : ez fen váratlanul, sem készületlenül nem talál bennünket. (Helyeslés.) — Az it egészen világos, egyenes és tiszte előttünk. (Úgy van!) Mi készen állottunk a békére a háborút megelőző hosszú évtizedek alatt is, hiszen Udvari élet III. Károly korában. Minden trónváltozás szükségképpen magával hozza az udvari életnek is bizonyos fokú módosulását, jellegének megváltozását, mely annál erősebb, minél nagyobb a korkülönbség a lelépő és az új uralkodó között. Ferenc József és IV. Károly királyaink között a korkülönbség csaknem két emberöltő,szinte természetes tehát, hogy e két nemzedéknyi időkülönbözet nyomot hagy még az olyan petrifikált, kijegecesedett társaséletben is, amilyen a Habsburgok körül kifejlődött udvari élet. Maga a spanyol etikett ugyan merev és a lehetőségig változatlan, ez azonban az udvari életnek végre is csak külső máza, járuléka, maga a lényeg és tartalom azonban a korral és az uralkodó, vagy helyesebben uralkodópár egyéniségével változik. Csakugyan azt tapasztaljuk, ha a nagyon is elszórtan található adatokat összeszedjük, hogy — ide nem értve az igen régi időket — minden egyes királyunk korát illetően külön tanulmányban lehetne foglalkozni az udvari életnek alatta kifejlődött jellegével. Ez az udvari élet a Habsburgok alatt természetesen csakis Bécsre vonatkozik (budapesti, magyar udvari élet voltaképpen csak most fog — remélhetőleg — kifejlődni), mégis érdekes azt figyelemmel kísérnünk, mert apró adalékaiból igazabb képet, hogy úgy mondjam, közelebbről való felvételt nyerünk amaz uralkodóink egyéni, emberi vonásairól, akiknek egyéniségét a történelemből voltaképpen csak egyoldalúlag, abból a szempontból ismerjük, váljon jogérzékük és alkotmányos felfogásuk jobban vagya kevésbbé tudta a nemzet törekvéseit méltányolni. A Habsburgok körül kifejlődött udvari élet mindig élénk és változatos volt, hiszen — mint németrómai császárok — szükségképpen fényt és pompát fejtettek ki, székvárosuk találkozóhelye lévén a legkülönbözőbb európai nemzetek képviselőinek. Mégis a XVII. század Ferdinéndjai, sőt I. Lipót alatt is bizonyos patriarchális módon, mondhatnék, az akkori viszonyok közt is ósdi színezete volt az egésznek. Az átmenetet az újabb kor felé III. Károly ideje képviseli, kinek egyénisége egyébként több szempontból is jelentős és érdekes. Ő volt a Habsburgház utolsó férfitagja, a pragmatica sanctio révén a monarchia egy újabb formájának megalapítója, Magyarországgal szemben egy simább, a nyílt alkotmányszegésektől tartózkodó rendszer inaugurálója. Az ő idejét a mienktől meglehetősen kerek 200 esztendő választja el, tehát már történeti időtávlat. Mivel pedig — talán éppen mai királyunkkal való névanalógiája révén — napjainkban amúgyis sokszor esett az ő koráról ,említés, nem lesz érdektelen egyet-mást az ő alatta dívó udvari szokások apróságairól felfedeznünk. III. Károly tudvalevőleg Spanyolország királya volt s bátyjának, I. Józsefnek himlőben váratlanul bekövetkezett halála révén került haza, hogy a Habsburgok császári és magyar királyi trónját elfoglalja. Helyzete Spanyolországban úgyis tarthatatlan volt s a sors váratlanul kárpótolta érte. Szinte természetes, hogy ő a bécsi udvarnál már jóval előbb meghonosodott spanyol etikettet nemcsak fenntartotta, de még erősebben megrögzítette s ezáltal valósággal olympusi magaslat ködébe burkolta császári személyét, családját, életmódját. Magyar forrásművekből vajmi keveset sikerülne megtudnunk III. Károly udvaráról, ami természetes is. Ellenben az európai nagy központok udvari és egyéb intimitásairól 1600-tól 1900-ig terjedőleg rengeteg adalékot közöl Alex. von Gleichen- Russwurm, Stuttgartban 1911 körül megjelent műveiben: «Das galante Europa» és «Gesellschaftsleben von 1789—1900». Szinte csodálkoznunk kellene, honnan, micsoda forrásokból merítette ezt a tengernyi és minden országra nézve egyenlő bőséggel feltálalt adathalmazt, ha ő maga nem hivatkoznék a — hiteleseknek elismerhető — kútfőkre. Az alábbiakban nagyrészt az ő adatai nyomán haladunk. III. Károly korában a bécsi társaság erősen konzervatív jellegű volt, értve azt a főúri világot, mely az udvart tekintette zsinórmértékül és az úgynevezett gála-napokon a felségeket körülvette. Csak Madame de Rabutin assemblée-i vegyítettek némi párisi jelleget az arisztokrata körök életébe. Úgy illett ugyanis, hogy az előkelőségek — ha csak rövid időre is — minden este felkeressék az ő vendégszerető házát és nézzék, hogy pikérezik Savoyai Jenő herceg, a zentai hős, Budiani grófnővel. Tizenegy óra tájt oszlott a társaság, a hölgyek — fáklyahordók kíséretében — hazakocsiztak, a fiatal urak olykor még egy-egy vendéglőbe mentek — vacsorára. Ezek egyébként — mint az egykorú Pöllnitz írja — csaknem üresek voltak, mert «az igazi nagy vendégségek mindenkor déltájban vannak, este alig esznek az emberek, akkor is igen későn». A főétkezés •« *» Kedd. 1917. január 2.