Állam és Igazgatás, 1970. július-december (20. évfolyam, 7-12. szám)
1970-07-01 / 7. szám
A TANÁCSOK GAZDÁLKODÁSI ÖNÁLLÓSÁGÁNAK TAPASZTALATAI centralizálás érdekében lenne igen fontos, hanem rendkívül leegyszerűsítené a bérgazdálkodást is. A mai bérgazdálkodási rendszer bonyolultsága arra vezethető vissza, hogy az alapbér összege (bruttó béralap) nem azonos a jóváhagyott béralap összegével és a jóváhagyott béralap összegéhez különféle érdekeltség fűződik. Ugyanakkor a jóváhagyott béralap szorosan összefügg a bruttó béralappal, hiszen annak a korábbi kötelező megtakarítással csökkentett része és így az egyik meghatározza a másikat. Ha az alapbérek összege megegyezne a jóváhagyott béralappal, vagyis a különbözet (régi kötelező interkaláré) megszűnne, lényegesen egyszerűbb és áttekinthetőbb lenne a bérgazdálkodás és a legkisebb létszámú egységre is decentralizálni lehetne. Ezért feltétlenül törekedni kellene, — ha előbb nem, egy esetleges bérrendezés, vagy nagyobb átszervezés során — a bruttó béralapnak és a jelenlegi jóváhagyott béralap különbözetének teljes megszüntetésére. Az előbbieken túlmenően szóba kerülhet a tanácsi bérrendszer változtatása is. Hasonlóan felül kellene vizsgálni valamennyi ágazat bérrendszerét, amelyek bértételei már elavultak és a nagyszámú pótlék miatt rendkívül bonyolultak. 4. A felújítási alap új rendszere. A felújítási alapképzés jelentős változás a korábbi keretgazdálkodással szemben. A felújítási alap előirányzatának összegét az állóeszközök értéke és a leírási kulcsok mértéke határozza meg. Ezzel a felújítási alap tervezése objektív alapokra épül, amely lehetővé teszi az állóeszközök tervszerű felújítását, a felújítási munkák megfelelő előkészítését és kivitelezését. Az elmúlt két év tapasztalata azonban azt mutatja, hogy ennek ellenére nincs biztosítva az állóeszközök állagának megóvása. A megállapított amortizációs kulcsok lényegesen alatta vannak a tényleges elhasználódás mértékének. Ezért a leírási kulcsok alapján előirányozható felújítási alap az épületek folyamatos felújítására, állagmegóvására sem elegendő, a nagyon rossz állapotban levő épületek rekonstrukciójára pedig egyáltalán nem biztosít fedezetet. Mindez azt bizonyítja, hogy a felújítási alap új rendszere önmagában nem biztosítja az állóeszközök állagának megóvását, amennyiben nem vesszük figyelembe a reális igényeket és a tényleges helyzetet. Ha a leírási kulcsokat nem emeljük a tényleges elhasználódás mértékéig és nem biztosítunk külön fedezetet a már most halaszthatatlan rekonstrukciókra, úgy lényeges változás a jövőben sem várható. Az alacsony leírási kulcsok egyébként problémát okoznak a felújítási alapképzés decentralizálásában is. Az új alapképzés legfőbb előnye ugyanis éppen az, hogy az állóeszközök értékével arányosan kerül előirányzatra és ott, ahol az állóeszközök vannak. Az alapképzés ilyen módja azonban az alacsony leírási kulcsok mellett a felújítási eszközök szétforgácsolását eredményezi, melynek következményeképpen az előirányozható összegek nem biztosítják a felújítási igényeket. Ha pedig a felújítási eszközöket jelentősebb mértékben koncentráljuk egy tanácsszinten belül, vagy tanácsszintek között, — amire ma is van mód a járások és községek vonatkozásában, — akkor végeredményben a felújítási eszközök és állóeszközök között csak tanácsszinten lesz összefüggés.