Állam és Igazgatás, 1970. július-december (20. évfolyam, 7-12. szám)
1970-07-01 / 7. szám
664 „EÖRSI GY.: A GAZDASÁGI IRÁNYÍTÁS ÚJ RENDSZERÉRE ÁTTÉRÉS JOGÁRÓL” gondolások által előidézett nyomásnak és helyesen a nagyobb kodifikációk vonatkozásában fő szabályként a módosítás, a kiegészítés módszerét követte, eltekintve azoktól az esetektől, amelyekben a gazdaságirányítás reformjától függetlenül (bár általa érintett) néhány kódex újraalkotásának feltételei önmagukban beértek (pl. a Munka Törvénykönyve, mezőgazdasági termelőszövetkezeti törvény, földtulajdonjogi törvény) (20. p.). Gazdasági téren viszont — az informáltság optimális szintje, a jogi szabályozásra rendelkezésre álló idő korlátozott volta, a szabályozandó terület változékonysága miatt, továbbá, mert a reform bevezetéséért felelős szerv a kormány — a szabályozás leggyakoribb formájának a kormányrendeleti szinten történő rendezést kell tekinteni (20. p.). Ennek megfelelően a polgári jog, az államigazgatási jog és a pénzügyi jog területén a reform kormányrendeleti szinten került bevezetésre. Az első rész második pontjában a jogalkotás eddig elért eredményeit részletesen taglalva, külön kiemelt hangsúllyal elemzi a gazdaságirányítás reformjával kapcsolatos jogalkotás előőrsét, a szállítási szerződésekről szóló 10/1966. (II. 14.) Korm. sz. rendelet megoldásait, a benne megfogalmazott konzerváló és progreszszív elemekkel együtt. A szállítási szerződésekről szóló rendelet „Janus” arcúságának kettős oka van: objektív oka az, hogy egy teljesen kielégítő megoldás gazdasági feltételei még nem voltak meg, sőt az alapul szolgáló megoldás gazdasági körvonalai sem mindig voltak tisztázottak; szubjektív oka az volt, hogy a rendelet a régi gazdaságirányítási rendszerrel való harcban jött létre abban az értelemben is, hogy az előkészítésben részt vevőknek is meg kellett vívni saját harcukat a régi beidegzettséggel, megszokott nézetekkel (27. p.). Ebből következett, hogy a rendelet „a szállítóra orientált adminisztratív rendszert nem tudta a szükségletre orientált kereskedelmi (piaci) rendszerré átalakítani”. Az eredmény pedig egy mixtum compositum: „A szükségletre orientált adminisztratív rendszer.” (28. p.) Alig lehet kétséges, hogy Eörsi professzor tömör fejtegetéseinek következtetéseit jogalkotásunknak de lege ferenda megfontolás tárgyává kell tennie. Jelentős mozzanatként kell kiemelnünk azt, hogy a túlnyomó részben adminisztratív tervlebontásos rendszert a szocialista tervgazdálkodás által szabályozott piaci modell váltja fel. A reform a gazdasági döntések túlnyomó többségét vállalati szintre telepíti és csak a valóban átfogó központi jelentőségű döntések maradnak centrális hatáskörben. Ennek következtében az ötéves tervek csak a kormányt kötelezik, a vállalatokat nem (36. p.). Ezen felül a kormány kötelessége a gazdasági regulátorok olyan helyes alkalmazása, hogy a vállalatok jogilag szabad döntései a társadalmi szükségletek kielégítését szolgálják. A vállalatok fő feladata pedig a fizetőképes kereslet kielégítése a tervszerűen szabályozott piacon (36. p.). Ahhoz, hogy a felsorolt kívánalmak realizálódhassanak, az állami irányító szerveket alkalmassá kell tenni a közvetett gazdasági szabályozók, normatív jellegű jogi aktusok, általános hatályú direktívák révén való irányítására. A vállalatok és szövetkezetek gazdasági és érdekeltségi rendszerét, jogi és szervezeti struktúráját olyképpen kell átalakítani, hogy alkalmasak legyenek a tervszerűen szabályozott piacon való működésre. Nem utolsósorban gondoskodni kell a gazdasági regulátoroknak jogi szabályozásáról, melyek révén a piac szabályozása végbemegy. (Ilyenek pl. a hitelpolitika, az árpolitika, az adópolitika, a bérpolitika.) (37. p.) A reform lényeges célkitűzéseinek sikeres valóraváltásához szükséges az állami tevékenységek és a jogkörök olyan differenciálása, hogy jól felismerhető és elhatárolható legyen az állam tulajdonosi, hatósági és gazdaságpolitikai funkciója, illetve jogköre. A szétválasztás létjogosultságához, annak gyakorlati hasznossága járul. Ez a szétválasztás azonban nem lehet merev — figyelmeztet a szerző (38—42. p.). II. A második „Hogyan tovább?” című részben feltett kérdésekre „Az új szintézis felé” alcímben válaszol a szerző, s igényesen polemizálva bontatkoztatja ki elképzeléseit. Behatóan foglalkozik az „új szintézis” egyik alternatívájával, s Laptyev könyvét elemezve (s ezzel kapcsolatban felidézve a nemrég lezajlott vitákat is) megállapítja: „E tematika nyomán a jogrendszer romokban hever, éspedig úgy, hogy a népgazdaságon kívüli része a sok csonka elemből fel sem építhető.” (92. p.) Táblázattal illusztrálva bemutatja a gazdasági jog „összeollózott” rendszerét (90—91. oldal, 1. sz.