Állam és Igazgatás, 1970. július-december (20. évfolyam, 7-12. szám)
1970-07-01 / 7. szám
„EÖRSI GY.: A GAZDASÁGI IRÁNYÍTÁS ÚJ RENDSZERÉRE ÁTTÉRÉS JOGÁRÓL” III. A könyv befejező — „Néhány •alapintézmény” c. — részében Eörsi professzor a polgári jog alapvető jogintézményeinek a gazdaságirányítás reformja által felvetett problémáit, indikált változásait, jogelméleti szintre emelkedő igénynyel interpretálja. Kérdés felvetése elsődlegesen a tulajdonjog intézményét érinti. Megállapítja, hogy a tulajdoni problémák megoldásánál abból a folytonosságból kell kiindulni, hogy a termelőeszközök zöme a gazdaságirányítás új rendszerében is össznépi tulajdont képez, melynek alanya továbbra is az állam. Tehát a tulajdonviszonyok alapstruktúrája nem változik (167. p.). Az állam és a vállalat viszonyát illetően foglalkozik: a) a vállalat gazdasági struktúrájával, b) a Venediktov-féle kettős kollektíva elmélettel, c) majd a vonatkozó legfőbb jogi kérdés: a vállalati tulajdonjog, az operatív igazgatás joga, vagy valamilyen harmadik fajta intézmény, fogalom stb. fejezi ki adekvátan a fentebb említett folyamatosságot, illetve a folyamatosság talaján végbement igen lényeges változásokat (168. p.). Az előzőekhez képest nem kevésbé érdekfeszítőek fejtegetései a jogi személyek vonatkozásában; fenntartandó-e a célhoz kötöttség és relatív jogképesség de lege ferenda? A kérdésfelvetés aspektusa itt is ugyanúgy történik, mint az előző pontban, nevezetesen a célhozkötöttség elve és a relatív jogképesség a tervgazdálkodás egy bizonyos ma már idejétmúlt mechanizmusához kapcsolódik vagy pedig a tervgazdálkodás terméke? (199—200. p.) Szerző meggyőző érvekkel támasztja alá azt a tételét, hogy a célhozkötöttség elve nemcsak a tervgazdálkodás egy idejétmúlt modelljéhez kötődik, hanem a szükségletkielégítés színvonalát is védi, s ezért a vállalati főtevékenység megállapítása feltétlenül szükséges a jövőben is. A melléktevékenység megengedettsége körében elegendő megállapítani — átmenetileg a piaci egyensúly helyreállításáig —, hogy a vállalat, ill. a szövetkezet fő tevékenysége nem válhat melléktevékenységgé. A profiltúllépés és másfajta visszaélések államigazgatási úton szankcionálódnak (202—207. p.). A társulásokkal kapcsolatban rámutat a szerző a másodlagos vállalatok jogi konstrukciója vonatkozásában arra a fonák helyzetre, hogy amíg a szövetkezetek területén sui generis formák kerültek kialakításra, addig az állami vállalatok vonatkozásában a kereskedelmi társaság két fajtája: a részvénytársaság és a korlátolt felelősségű társaság került felhasználásra. (203—209. p.) A harmadik rész harmadik pontjában a szerződések tartalmi és funkcióbeli átalakulását vizsgálja a szerző. Fő megállapítása, hogy az államigazgatásilag befolyásolt és védett szerződéseket a szabályozott piac szerződései váltják fel (219. p.). Ez természetesen együtt jár a szerződési szabadság kiterjedésével, továbbá a szerződésszegési szankciók súlyának növekedésével. A gazdaságirányítás reformja természetesen újszerű megvilágításba helyezi a felelősségi viszonyokat és a szankcionáltság problémáját, amelyekkel a szerző a negyedik pontban foglalkozik. Rendkívül árnyaltan taglalja a szankcionáltság problematikáját, amikor megállapítja, hogy a gazdaságirányítás rendszerének szankciói három különböző, de egymást részben fedő rendszerbe tartoznak: a jogi felelősség, a társadalmi kárelosztás és az elosztás általi anyagi ráhatás rendszere. Ezek egymással komplementerek, de kumulatívak is lehetnek (241. p.). A jogi felelősség tulajdonságai, hogy a társadalomra veszélyes és a jogi felelősség eszközeivel befolyásolható magatartás fennforgása esetén represszív szankciót helyeznek kilátásba, melyet végeredményben állami kényszer biztosít. A jogi felelősség igen differenciált: az összkollektívával szemben fennálló büntetőjogi és államigazgatási jogi felelősség a kis kollektívával, ill. tagjával szemben fennálló munkajogi és termelőszövetkezeti jogi felelősség, valamint az autonóm struktúrában megnyilvánuló polgárjogi felelősség (242. p.). A gazdálkodó szerveknek a jogszerűség keretein belül maradó mindennapos tevékenységük mindennapos pozitív és negatív anyagi következményei, amely alapjában szubjektív elemektől mentesen mintegy automatikusan váltódik ki — ezt nevezi a szerző — az elosztás általi anyagi ráhatás rendszerének (nyereség — veszteség, több bér — kevesebb bér) (243. p.). A felelősségi rendszer tendenciája a vagyoni szankcionáltság irányában tolódik el, és ezen belül is fokozatosan előtérbe kerülnek azon vagyoni szankciók.