Állam és Igazgatás, 1984. január-június (34. évfolyam, 1-6. szám)
1984-01-01 / 1. szám
megválasztott képviseleti szerv is olykor inkább csak keresi, mintsem találja funkcióit. A társadalom viszonyaiba (elsősorban a gazdaságban észlelhető ez a változás) pedig még soha nem került sor ilyen intenzív beavatkozásra, mint a szocializmus viszonyai között. I. A parlament plénuma és a kormány A parlament és a kormány viszonya a polgári államfejlődéssel eljutott ahhoz az alapvető feszültséghez, hogy az állami bürokrácia csúcsát jelentő kormány tevékenysége gyakorlatilag ellenőrizhetetlenné és jórészt áttekinthetetlenné vált. Az állami beavatkozás megnövekedett súlya ott is legnagyobb mértékben a közigazgatásra nehezedik. A parlament általi ellenőrizhetőség illúziója is szertefoszlik, mert a kormányt politikailag jóval erősebben ellenőrzi pártja (pártjai) és a választások alkalmával az egyébként erősen manipulált választópolgárok, mint a legfelsőbb képviseleti testület. A szocialista elmélet kezdeti ideáljaként megjelent dolgozó testülettől a parlamentek valósága meglehetősen messze jár, a kialakult pártközpontú politikai rendszerekben az irányítás révén a politikai döntéshozatal centruma a pártokon belülre került. Ez az egypártrendszer és a hegemón pártrendszer — ez alatt a formai többpártrendszer olyan modelljét értjük, amelyben egy vezető párt tartósan birtokolja a politikai hatalmat, a többi párt pedig hosszú távon sem törekszik annak elhódítására — viszonyai között azt eredményezi, hogy a parlament elé csak egy döntési alternatíva kerül, amely a majorizált parlamentben megütköztethetetlen más megoldásokkal, s ez eredményezi azt is, hogy a parlament plénumának jobbára csak „ünnepnapjai” vannak. Természetesen lehetséges — gondolatban — több pártalapú politikai javaslat megütköztetése a parlamentben, de ez több párt létezését szuppenálná. Felvetődhet a pártalapú képviselet, amelyet azonban nem tartunk sem az egyetlen, sem a lehető legjobb megoldásnak. A probléma lényegét abban látjuk, hogy a szocialista államokban mindezideig nem alakult ki új intézményrendszer, miközben a rendszer környezete lényegileg és alapvetően változott meg. A megoldások, s azok kísérletei — amelyeket már bemutattak a magyar szakirodalomban — máig is visszautalnak a polgári államfejlődés egykori megoldásaira. Egyértelműen rögzítve álláspontunkat mondhatjuk, hogy nem látunk perspektívát a pártalapú képviselet felélesztésében. Ugyanakkor látva a képviseleti rendszer fejlesztésének nehézségeit, az új keretek létrehozására irányuló kísérletek előrehaladásának lassúságát, objektíve megértjük azokat, akik ilyen irányú javításra törekednek. Számunkra azonban nemcsak politikailag tűnik irreálisnak az ebben való gondolkodás, de meggyőződésünk, hogy nem is előremutató az elmúlt rendszerhez ezen a területen való visszatérés. Már több ízben kifejtették, hogy a képviseleti szervek és az igazgatási szervek funkciója között elsősorban abban mutatkozik eltérés, hogy előbbiek a társadalom politikai érdekeit mérlegelve hoznak döntéseket, míg az utóbbiakat (főleg a szakigazgatást végzőket) elsősorban a szakmai racionalitás hatja át. 2 *. Ez 1 L.: Schmidt Péter: Képviseleti szervek a mai magyar társadalomban; Világosság, 1981. 8—9. szám, 560—567. p. 2 Vö.: Schmidt Péter: Szakszerűség és „laikus” demokrácia; Társadalmi Szemle, 1968. 7. szám, 59—60. p.