Áller Képes Családi Lapja, 1926. július-szeptember (3. évfolyam, 27-39. szám)

1926-09-03 / 36. szám

16 aller képes családi lapja 36. szám Legfeljebb egy év Regény Irta: L. G. Moberly (Lásd a 39. old.) _________ (8) — Hát nem azt jelentie, — feleltem lassan és jól megválogattam minden szavamat, — hogy az ember minden jó cselekedete, az igaz­­ságosság és szentség legcsekélyebb atomja, so­­hasem halhat meg? Az ember halála után is el­­terjed a világon éppúgy, mint mikor még él az ember. Az élet jobb lesz, erősebb és szentebb a jó befolyása alatt, amit így az ember az em­­beriségnek átad. — Milyen nagy gondolat! — kiáltotta Pa­­mela. — Igazán azt hiszi, hogy a jó és rossz cselekedeteink befolyással vannak az egész emberiségre? — De még mennyire­ feleltem határo­­zottan. Pamela szemében megütközés látszott. — Azt hiszi, hogy ha valami rosszat teszek, az másokra is befolyással van, nemcsak rám? — Ügy van. Kedves Pamela, sohasem írtak még igazabb szavakat, mint ebben a zsoltár­­ban: «Senki sem magának él és senki sem ma­­gának hal meg.» Azt hiszem, minden szavunk, minden gondolatunk, minden cselekedetünk vagy jó, vagy rossz befolyással van a körülöt­­tünk levő világra. Minden győzelmünk a go­­nosz felett hasznára van embertársainknak, minden törekvésünk a tisztaság, szeretet, ön­­zetlenség felé éppúgy hasznára van az egész emberiségnek, mint ahogyan az ellenkező árt neki. Pamela borzongással húzódott közelebb a kerítéshez és szemében a megütközés kifeje­­zése rémületté változott. — Ez nem lehet igaz! — mondta. — Ez nem lehet igaz! — Bizonyos vagyok benne, hogy igaz — fe­­leltem szilárdan és míg ő a szavaimon töpren­­gett, arra gondoltam, hogy ahányszor az ön­­zés, vagy lelkemnek más rossz tulajdonsága ellen küzdök, bizonyára téged is éppúgy segí­­telek, mint önmagamat. Szeretem azt a tuda­­tot, hogy mindennap új és tiszta gondolatokat küldhetek neked és ezek minden táviratnál is gyorsabban elérnek hozzád és talán segítsé­­gedre és buzdításodra lehetnek, mint valami hűséges kézszorítás. Mindig azt kívántam, hogy lehessek valami a számodra, de meg kell elé­­gednem azzal, hogy csak a gondolataimmal és kívánságaimmal, a szeretetemmel vegyelek kö­­rül. Mindig arra vágyódtam, hogy felemeljelek és ne húzzalak le. És tudom, hogy minél job­­ban küzdök az igazért és minél magasabb ideálokra törekszem, annál jobban segítettelek téged felfelé. A gondolataim visszatértek Pa­­melához, mikor megérintette a kezemet. — Miss Dunstan, — mondta fájdalmas csengéssel a hangjában, amilyet még nem hal­­lottam eddig, — mit gondol, szörnyeteg va­­gyok,e én, vagy pedig angyal? — Egy kicsit mind a kettő — feleltem. — A legtöbb ember bizonyára ennek a két foga­­lomnak a keveréke. Mindegyikünknek van ál­­lati és angyali oldala.­­n Némelyik embernél azonban ennek a két oldalnak a keveréke nem egyforma — mondta Pamela kelletlenül. — Az állati tulajdonságai túlnyomóak, míg az angyalság jelét nehéz ben­­nük felfedezni. — De az angyal mégis ott van. — Csakhogy az alatt az idő alatt, míg az ál­­lat van hatalmon, mennyi kárt tehetünk a világnak. Kínos kifejezés volt az arcán és ez külön­­bözött a megszokott vidám és élénk kifejezé­­sétől. Egyszerre öregebbnek és elcsigázottabb­­nak látszott. — Hagyjuk ezt a témát és beszéljünk más­­ról — mondtam jókedvűen és igyekeztem el­­űzni a szomorúságát.­­— Tegnap levelezőlapot kaptam Ralph Fowlertől. Azt ígéri, hogy a leg­­közelebbi week­endjét itt tölti. Arra kér, hogy egy éjszaka nálam alhassék ... A szemtelen fiatalember! Tudja, hogy az ujja köré csa­­varhat. Megrémültem, mikor láttam, hogy jóindulatú szavaim milyen hatással voltak rá. A­helyett, hogy felvidítottam volna Pamelát, mint ahogy reméltem, éppen az ellenkezőjét értem el. Az arca sápadtabb lett és még elkínzottabb, a szemébe mintha könyörgő kifejezés ült volna ki, úgy látszott, mintha remegne és dermesztő szélben ülne a virágillatos, balzsamos nyári szellő helyett. — Ralph Fowlernek nem volna szabad érintkeznie olyan nőkkel, akiknek a lelkében, hozzám hasonlóan, állati vonások is vannak — mondta furcsa hűvösséggel a hangjában. — Maga tudja, miss Dunstan, hogy azok közé az emberek közé tartozom, akiknek a lelkében az állat közelebb van a felszínhez, mint az angyal. — Csacsiság, drágám, — mondtam élénken,­­— csak nem lesz beteges és nem fog töpren­­geni önmaga felett! — Töprengeni talán igen, de azért beteges nem vagyok. Mindenesetre figyelem az állatot és igyekszem féken tartani. Vajjon mindig lesz-e elég erőm arra, hogy legyűrjem? — Bizonyára. — Csakhogy én nem vagyok jó. Úgy érzem, hogy nem imádkozom sokat, nem járok temp­­lomba és efféle . . . .— mondta Pamela heve­­sen. — Legalább eddig nem sokat adtam az ilyesmire. A vallás hideg és távollevő valami­­nek tűnt fel előttem. Annak kevés köze van a közönséges, mindennapi élethez. — Akkor pedig hiábavaló. Mit ér el az em­­ber az imádságával és a templombajárással, ha a mindennapi élete mégsem javul meg? A val­­lás nemcsak imádságból és templombajárásból áll. Ez a kettő a szellemi életnek csak apró töredéke. Nézetem szerint a kereszténység az, hogy egész életünket Istennek adjuk át, abban a biztos tudatban, hogy megvált minden egyes embert abban az érzésben, hogy mindig a kö­­zelében vagyunk és abban az egyre növekvő bizonyosságban, hogy Isten bennünk lakik és mi benne vagyunk. Pamela szinte megható buzgalommal hallga­­tott. De amikor elhallgattam, megrázta­­ a fejét. — Amit maga mond, az nekem kínaiul van — mondta. — Ennek számomra nincsen jelen­­tősége. Bár lenne! Szeretném, ha az én szá­­momra is ugyanazt jelentené, amit, azt hiszem, a maga számára jelent. De a valóságban, saj­­nos, nem így van. A legforróbb kívánságom, hogy másképpen élhessem az életet, mint ed­­dig. És átlátom, hogy az életem nagyon elrom­­lott. De mindaz, amit maga Istenről mond, azt hiszem, egyáltalán nem segít rajtam. Szeret­­ném megérteni, de így mintha csak idegen nyelven beszélne hozzám. Nagy, vágyakozó szemmel nézett rám. — Az a tény, hogy maga más akar lenni és szeretné megtudni, hogyan lehet azzá, már az első lépés a megértés felé — mondtam szeli­­den. — Átlátni, hogy maga romlott volt, már egy lépést jelent a felé, hogy többé ne le­­gyen az. — A templomjáró és igazán vallásos embe­­rek nem úgy vélekednek;e, hogy mások, akik még bűnben élnek, nem juthatnak közelebb Istenhez, úgy, ahogyan maga leírta? Hát nem a bűn választja-e el az embert az Istentől? — Nem hiszem — feleltem röviden. — Azt gondolom, hogy a bűn csak azt nehezíti meg, vagy teszi teljesen lehetetlenné, hogy mi bizo­­nyosak lehessünk Isten közellétében, de az a meggyőződésem, hogy a valóságban semmi sem választhat el az ő szeretetétől. Semmi, mert ezt a szót használja Szent Pál ebben a nagyszabású kijelentésében: «Semmi sem vá­­laszthat el bennünket Isten szeretetétől Jézus Krisztusban» és egész szívemből hiszem, hogy semmi sem az égen, sem a pokolban, se­m az életben, sem a halálban nem választhatja el lelkünket Isten fáradhatatlan, örökös sze­­retetétől. —■ Hiszen ez úgy hangzik, mintha mit sem jelentene, hogy vétkezünk-e, vagy sem. — Dehogy hangzik úgy! — kiáltottam mo­­hón. — El kell jutnunk oda, hogy gyűlöljük a gonoszt és szeressük a jót és legnagyobb cé­­lünk az legyen, hogy egyek legyünk Istennel. Valaki, — nem tudom már, hogy kicsoda, — azt mondta: «A jót szeretni és jóságra töre­­kedni: megváltás.» — Az az érzésem, hogy valami mély szaka­­dék mélyén tapogatózom — mondta Pamela fáradtan. — Szeretnék jó lenni és igazán gyű­­lölöm a rosszat. De néha a rossz olyan kelle­­mes, olyan kísértő és addig kísért, amíg nem tudunk tovább ellentállni. Amíg beszélt, szinte a szívemet hasogatta az a gondolat, hogy miss Grey milyen utálatos pletykákat terjesztett és Lettice hogyan gon­­dolkozott erről a fiatal nőről, aki most boldog, talán arckifejezéssel ült itt a temető szélén. Olyan vonások voltak a szeme és a szája kö­­rül, amilyeneket eddig még nem láttam és az arckifejezésének élénksége egészen eltűnt. Fá­­radtnak és reménytelennek látszott, bizony, az az utóbbi szó illik rá a legjobban, reményte­­lennek látszott és mégis nagyon fiatalnak érez­­tem, tekintet nélkül a huszonhét vagy huszon­­nyolc évére. Hiszen az ember még huszonhét, huszonnyolc éves, érett korában sem nyelhette el a világ minden bölcseségét és ebben a pil­­lanatban Pamela Browne egy meghatóan fiatal és tehetetlen teremtés benyomását keltette bennem. — Szeretnék valahogyan a segítségére lenni — mondtam. •— Ha valaki segíthet rajtam, úgy az csak maga lehet — mondta Pamela, aztán felugrott és ismét megszokott, vidám énjét igyekezett magára ölteni. — De nekem magamnak kell megpróbálnom levezekelnem a hibáimért, amennyire tudok.­­X hallja a bájos pacsirtát? — folytatta és hirtelen másról beszélt. — Ez arra bír, hogy szégyenkezzem a panaszaim miatt. Megengedi, hogy egy pillanatra itt hagy­­jam és egy marék galagonyát szedjek?­­— Rá­­mutatott egy bokorra a temető falán kívül. Ez a bokor tele volt virágokkal, mint a körtefa egy héttel ezelőtt. — Nem vagyok babonás a galagonyával szemben! — kiáltotta, amint le­­tört egy virágokkal teli, hatalmas ágat. — Azt mondják, hogy galagonyát bevinni valamely házba, szerencsétlenséget jelent, de én nem hi­­szek ennek a babonának. Az egyik skót barát­nom nem szenvedhette a hóvirágot. Hogyan hozhat a hóvirág szerencsétlenséget? Egy má­­sik meg az orgonától félt. Meg tudja érteni, hogyan félhet valaki ettől a bájos virágtól? Nem csodálkozom, hogy Linné letérdelt és forró hálát rebegett, mikor először látott meg egy bokrot teli virágzásban. Mohó izgalommal beszélt, mintha attól félt volna, hogy félbeszakítom és visszatérek az előbbi témára. Pedig ez eszem ágában sem volt. Beleilleszkedtem a gondolatmenetébe és be­­széltem babonáról, meg más hasonló témák­­ról, mialatt hazafelé haladtunk és a fejünk fe­­lett úgy ölelkeztek a tölgyfák, mintha valami nagy templomban járnánk. Bevallom, hogy Pamela összefüggéstelen mondatai némi nyugtalanságot keltettek fel bennem. Bár nem szenvedhettem a pletykát, mégsem állhattam meg, hogy arra ne gondoljak, amit miss Grey és Lettice mondott nekem. A Pamelára vonatkozó megjegyzéseik mind ugyanarra céloztak és inszinuációikat, íme, a saját szavai erősítik meg. Bekísért a kapumig, de mikor meghívtam, hogy jöjjön be teázni, azt mondta, hogy nem, mert néhány levelet kell megírnia, mielőtt a posta elmegy. De mi­­kor elbúcsúztam tőle, még árnyékot láttam a szeme felett, bár mosolygott, mikor a kertajtó­­ból integetett felém. Mikor kiültem a saját nyu;

Next