Áller Képes Családi Lapja, 1926. július-szeptember (3. évfolyam, 27-39. szám)
1926-09-03 / 36. szám
16 aller képes családi lapja 36. szám Legfeljebb egy év Regény Irta: L. G. Moberly (Lásd a 39. old.) _________ (8) — Hát nem azt jelentie, — feleltem lassan és jól megválogattam minden szavamat, — hogy az ember minden jó cselekedete, az igazságosság és szentség legcsekélyebb atomja, sohasem halhat meg? Az ember halála után is elterjed a világon éppúgy, mint mikor még él az ember. Az élet jobb lesz, erősebb és szentebb a jó befolyása alatt, amit így az ember az emberiségnek átad. — Milyen nagy gondolat! — kiáltotta Pamela. — Igazán azt hiszi, hogy a jó és rossz cselekedeteink befolyással vannak az egész emberiségre? — De még mennyire feleltem határozottan. Pamela szemében megütközés látszott. — Azt hiszi, hogy ha valami rosszat teszek, az másokra is befolyással van, nemcsak rám? — Ügy van. Kedves Pamela, sohasem írtak még igazabb szavakat, mint ebben a zsoltárban: «Senki sem magának él és senki sem magának hal meg.» Azt hiszem, minden szavunk, minden gondolatunk, minden cselekedetünk vagy jó, vagy rossz befolyással van a körülöttünk levő világra. Minden győzelmünk a gonosz felett hasznára van embertársainknak, minden törekvésünk a tisztaság, szeretet, önzetlenség felé éppúgy hasznára van az egész emberiségnek, mint ahogyan az ellenkező árt neki. Pamela borzongással húzódott közelebb a kerítéshez és szemében a megütközés kifejezése rémületté változott. — Ez nem lehet igaz! — mondta. — Ez nem lehet igaz! — Bizonyos vagyok benne, hogy igaz — feleltem szilárdan és míg ő a szavaimon töprengett, arra gondoltam, hogy ahányszor az önzés, vagy lelkemnek más rossz tulajdonsága ellen küzdök, bizonyára téged is éppúgy segítelek, mint önmagamat. Szeretem azt a tudatot, hogy mindennap új és tiszta gondolatokat küldhetek neked és ezek minden táviratnál is gyorsabban elérnek hozzád és talán segítségedre és buzdításodra lehetnek, mint valami hűséges kézszorítás. Mindig azt kívántam, hogy lehessek valami a számodra, de meg kell elégednem azzal, hogy csak a gondolataimmal és kívánságaimmal, a szeretetemmel vegyelek körül. Mindig arra vágyódtam, hogy felemeljelek és ne húzzalak le. És tudom, hogy minél jobban küzdök az igazért és minél magasabb ideálokra törekszem, annál jobban segítettelek téged felfelé. A gondolataim visszatértek Pamelához, mikor megérintette a kezemet. — Miss Dunstan, — mondta fájdalmas csengéssel a hangjában, amilyet még nem hallottam eddig, — mit gondol, szörnyeteg vagyok,e én, vagy pedig angyal? — Egy kicsit mind a kettő — feleltem. — A legtöbb ember bizonyára ennek a két fogalomnak a keveréke. Mindegyikünknek van állati és angyali oldala.n Némelyik embernél azonban ennek a két oldalnak a keveréke nem egyforma — mondta Pamela kelletlenül. — Az állati tulajdonságai túlnyomóak, míg az angyalság jelét nehéz bennük felfedezni. — De az angyal mégis ott van. — Csakhogy az alatt az idő alatt, míg az állat van hatalmon, mennyi kárt tehetünk a világnak. Kínos kifejezés volt az arcán és ez különbözött a megszokott vidám és élénk kifejezésétől. Egyszerre öregebbnek és elcsigázottabbnak látszott. — Hagyjuk ezt a témát és beszéljünk másról — mondtam jókedvűen és igyekeztem elűzni a szomorúságát.— Tegnap levelezőlapot kaptam Ralph Fowlertől. Azt ígéri, hogy a legközelebbi weekendjét itt tölti. Arra kér, hogy egy éjszaka nálam alhassék ... A szemtelen fiatalember! Tudja, hogy az ujja köré csavarhat. Megrémültem, mikor láttam, hogy jóindulatú szavaim milyen hatással voltak rá. Ahelyett, hogy felvidítottam volna Pamelát, mint ahogy reméltem, éppen az ellenkezőjét értem el. Az arca sápadtabb lett és még elkínzottabb, a szemébe mintha könyörgő kifejezés ült volna ki, úgy látszott, mintha remegne és dermesztő szélben ülne a virágillatos, balzsamos nyári szellő helyett. — Ralph Fowlernek nem volna szabad érintkeznie olyan nőkkel, akiknek a lelkében, hozzám hasonlóan, állati vonások is vannak — mondta furcsa hűvösséggel a hangjában. — Maga tudja, miss Dunstan, hogy azok közé az emberek közé tartozom, akiknek a lelkében az állat közelebb van a felszínhez, mint az angyal. — Csacsiság, drágám, — mondtam élénken,— csak nem lesz beteges és nem fog töprengeni önmaga felett! — Töprengeni talán igen, de azért beteges nem vagyok. Mindenesetre figyelem az állatot és igyekszem féken tartani. Vajjon mindig lesz-e elég erőm arra, hogy legyűrjem? — Bizonyára. — Csakhogy én nem vagyok jó. Úgy érzem, hogy nem imádkozom sokat, nem járok templomba és efféle . . . .— mondta Pamela hevesen. — Legalább eddig nem sokat adtam az ilyesmire. A vallás hideg és távollevő valaminek tűnt fel előttem. Annak kevés köze van a közönséges, mindennapi élethez. — Akkor pedig hiábavaló. Mit ér el az ember az imádságával és a templombajárással, ha a mindennapi élete mégsem javul meg? A vallás nemcsak imádságból és templombajárásból áll. Ez a kettő a szellemi életnek csak apró töredéke. Nézetem szerint a kereszténység az, hogy egész életünket Istennek adjuk át, abban a biztos tudatban, hogy megvált minden egyes embert abban az érzésben, hogy mindig a közelében vagyunk és abban az egyre növekvő bizonyosságban, hogy Isten bennünk lakik és mi benne vagyunk. Pamela szinte megható buzgalommal hallgatott. De amikor elhallgattam, megrázta a fejét. — Amit maga mond, az nekem kínaiul van — mondta. — Ennek számomra nincsen jelentősége. Bár lenne! Szeretném, ha az én számomra is ugyanazt jelentené, amit, azt hiszem, a maga számára jelent. De a valóságban, sajnos, nem így van. A legforróbb kívánságom, hogy másképpen élhessem az életet, mint eddig. És átlátom, hogy az életem nagyon elromlott. De mindaz, amit maga Istenről mond, azt hiszem, egyáltalán nem segít rajtam. Szeretném megérteni, de így mintha csak idegen nyelven beszélne hozzám. Nagy, vágyakozó szemmel nézett rám. — Az a tény, hogy maga más akar lenni és szeretné megtudni, hogyan lehet azzá, már az első lépés a megértés felé — mondtam szeliden. — Átlátni, hogy maga romlott volt, már egy lépést jelent a felé, hogy többé ne legyen az. — A templomjáró és igazán vallásos emberek nem úgy vélekednek;e, hogy mások, akik még bűnben élnek, nem juthatnak közelebb Istenhez, úgy, ahogyan maga leírta? Hát nem a bűn választja-e el az embert az Istentől? — Nem hiszem — feleltem röviden. — Azt gondolom, hogy a bűn csak azt nehezíti meg, vagy teszi teljesen lehetetlenné, hogy mi bizonyosak lehessünk Isten közellétében, de az a meggyőződésem, hogy a valóságban semmi sem választhat el az ő szeretetétől. Semmi, mert ezt a szót használja Szent Pál ebben a nagyszabású kijelentésében: «Semmi sem választhat el bennünket Isten szeretetétől Jézus Krisztusban» és egész szívemből hiszem, hogy semmi sem az égen, sem a pokolban, sem az életben, sem a halálban nem választhatja el lelkünket Isten fáradhatatlan, örökös szeretetétől. —■ Hiszen ez úgy hangzik, mintha mit sem jelentene, hogy vétkezünk-e, vagy sem. — Dehogy hangzik úgy! — kiáltottam mohón. — El kell jutnunk oda, hogy gyűlöljük a gonoszt és szeressük a jót és legnagyobb célünk az legyen, hogy egyek legyünk Istennel. Valaki, — nem tudom már, hogy kicsoda, — azt mondta: «A jót szeretni és jóságra törekedni: megváltás.» — Az az érzésem, hogy valami mély szakadék mélyén tapogatózom — mondta Pamela fáradtan. — Szeretnék jó lenni és igazán gyűlölöm a rosszat. De néha a rossz olyan kellemes, olyan kísértő és addig kísért, amíg nem tudunk tovább ellentállni. Amíg beszélt, szinte a szívemet hasogatta az a gondolat, hogy miss Grey milyen utálatos pletykákat terjesztett és Lettice hogyan gondolkozott erről a fiatal nőről, aki most boldog, talán arckifejezéssel ült itt a temető szélén. Olyan vonások voltak a szeme és a szája körül, amilyeneket eddig még nem láttam és az arckifejezésének élénksége egészen eltűnt. Fáradtnak és reménytelennek látszott, bizony, az az utóbbi szó illik rá a legjobban, reménytelennek látszott és mégis nagyon fiatalnak éreztem, tekintet nélkül a huszonhét vagy huszonnyolc évére. Hiszen az ember még huszonhét, huszonnyolc éves, érett korában sem nyelhette el a világ minden bölcseségét és ebben a pillanatban Pamela Browne egy meghatóan fiatal és tehetetlen teremtés benyomását keltette bennem. — Szeretnék valahogyan a segítségére lenni — mondtam. •— Ha valaki segíthet rajtam, úgy az csak maga lehet — mondta Pamela, aztán felugrott és ismét megszokott, vidám énjét igyekezett magára ölteni. — De nekem magamnak kell megpróbálnom levezekelnem a hibáimért, amennyire tudok.X hallja a bájos pacsirtát? — folytatta és hirtelen másról beszélt. — Ez arra bír, hogy szégyenkezzem a panaszaim miatt. Megengedi, hogy egy pillanatra itt hagyjam és egy marék galagonyát szedjek?— Rámutatott egy bokorra a temető falán kívül. Ez a bokor tele volt virágokkal, mint a körtefa egy héttel ezelőtt. — Nem vagyok babonás a galagonyával szemben! — kiáltotta, amint letört egy virágokkal teli, hatalmas ágat. — Azt mondják, hogy galagonyát bevinni valamely házba, szerencsétlenséget jelent, de én nem hiszek ennek a babonának. Az egyik skót barátnom nem szenvedhette a hóvirágot. Hogyan hozhat a hóvirág szerencsétlenséget? Egy másik meg az orgonától félt. Meg tudja érteni, hogyan félhet valaki ettől a bájos virágtól? Nem csodálkozom, hogy Linné letérdelt és forró hálát rebegett, mikor először látott meg egy bokrot teli virágzásban. Mohó izgalommal beszélt, mintha attól félt volna, hogy félbeszakítom és visszatérek az előbbi témára. Pedig ez eszem ágában sem volt. Beleilleszkedtem a gondolatmenetébe és beszéltem babonáról, meg más hasonló témákról, mialatt hazafelé haladtunk és a fejünk felett úgy ölelkeztek a tölgyfák, mintha valami nagy templomban járnánk. Bevallom, hogy Pamela összefüggéstelen mondatai némi nyugtalanságot keltettek fel bennem. Bár nem szenvedhettem a pletykát, mégsem állhattam meg, hogy arra ne gondoljak, amit miss Grey és Lettice mondott nekem. A Pamelára vonatkozó megjegyzéseik mind ugyanarra céloztak és inszinuációikat, íme, a saját szavai erősítik meg. Bekísért a kapumig, de mikor meghívtam, hogy jöjjön be teázni, azt mondta, hogy nem, mert néhány levelet kell megírnia, mielőtt a posta elmegy. De mikor elbúcsúztam tőle, még árnyékot láttam a szeme felett, bár mosolygott, mikor a kertajtóból integetett felém. Mikor kiültem a saját nyu;