Amerikai-Kanadai Magyar Élet, 1981. november (23. évfolyam, 43-46. szám)

1981-11-28 / 46. szám

6.oldal AMERIKAI-KANADAI MAGYAR ÉLET 1981 november 28. STIRLING GYÖRGY 1956. november: “a proletárdiktatúra megmentése” Az Ötvenhat gyalázására íródott hazai cikkeknek van egy közös vonása: valamennyi a legszélsőségesebb gyűlölködés hangján szól Mindszenty bíborosról. A Társadalmi Szemle terjedelmes tanulmányában - melyből egy héttel ezelőtt már mutattunk be részleteket - például a következőket olvashatjuk: “November első napjainak jellemzője Mindszenty személyének és a klerikális vezéregyéniség, november 3.-án este rádióbeszédben fejtette ki az új rend programmját. Beszédében eltemette “a bukott rendszert” és általános felelősségrevonással fenyegette meg a “bukott rendszer örököseit”. Kijelentette, hogy “az igazságosan korlátozott magántulajdon alapján áll” és új választásokat követelt “nemzetközi ellenőrzés alatt”. Majd bejelentette, hogy az egyház visszaköveteli volt intézményeit és vagyonát.” Ez az utolsó mondat - a vád, mely 25 év alatt annyiszor elhangzott a Prímás ellen - nem igaz. Ha Berecz János - a cikk írója - az előző mondatokat több-kevesebb pontossággal idézte, miért nem tette ugyanezt ennél a nagyon fontos kérdésnél is, mellyel ő és társai azt akarják bizonyítani, hogy Mindszenty József megátalkodott reakciós volt, aki nem értette meg a korát és vissza akarta forgatni az idő kerekét. A beszédben így nyilatkozott erről a kérdésről: “A magyar nép természetesnek találja, hogy nagymúltú és nagyértékű intézményeinkről gondoskodni kell.” Ebben kétségkívül bennefoglaltatott az, hogy a katolikus egyház elrabolt anyagi erőforrásait addig a pontig biztosítani kell, hogy fenntarthassa iskoláit, szociális intézményeit és nem utolsó sorban templomait. De ez a kívánság még nem katolikusok számára is természetesnek tűnhetett. De az idézetek is csonkák, mert a Társadalmi Szemle azt elfelejtette hozzátenni a magántulajdonról szóló mondathoz, hogy Mindszenty a “demokratikus vívmányok és szociális érdekek” figyelembevételével kívánta korlátozni a magántulajdont. Az a hírhedt reakciós főpap nem is lehetett olyan reakciós, ha ilyen szempontokat is fontosnak tartott megemlíteni ! És a magántulajdon tiszteletben tartása talán bűn? Ki nem emlékszik (az idősebb korosztályból, persze...) az 1945-ös kommunista választási plakátokra: “A kommunista párt megvédi a magántulajdont! ‘ Amit azóta is folyvást hangsúlyoz a hazai rendszer. És talán bűn volt a “törvényes felelősségrevonás” és nemzetközileg ellenőrzött választási kilátás behelyezése? A kommunisták és hibáit túlkapásait emlegetik, a felelősségrevonás szótól irtóznak. Mert alig akad köztük olyan, aki ne lett volna cinkosa a hatalomnak a Rákosi-terror éveiben. Ugyanilyen megbocsáthatatlan bűn volt Mindszentytől “visszaélésmentes választást” követelni, melyen minden párt indulhat. Egy ilyen választás - még ma is - a kommunista párt hegemóniájának végét jelentené. Ezért róják fel ezt szüntelenül Mindszenty­nek, önkénytelenül elárulva ezzel tudatalatti kisebbségi érzésüket és azt, hogy a hatalomhoz a népakarat ellenére, erőszakkal jutottak. A Mindszenty-beszédből vett részletek célzatosak és félrevezetők, miért nem volt bátorsága Berecz Jánosnak az egyház “kárpótlásáról” szóló mondatot közvetlenül megelőző kijelentését idézni: “Nem helyezkedünk szembe a történelmi haladás igazolt irányával, sőt az egészséges fejlődést mindenben előmozdítjuk!” Így már egy kics­it másképen fest az egyházi vagyonok visszakövetelése... A huszonötödik évforduló alkalmából a párt lapja, a Népszabadság is közöl történelmi visszatekintést. Szeptember végén és október elején több folytatásban olvashattuk a lapban az “ellenforradalom” előzményeinek krónikáját, majd - “A végkifejlet ” cím alatt - a tizenhárom nap történetét. Úgy természetesen, ahogy népszabadságoknál látják. Ebben a részben a következőket olvashatjuk Mindszenty Józsefről: “A volt hercegprímást, akit még 1948-ban letartóztattak és 1949 februárjában államellenes összeesküvésért elítéltek, és aki házi őrizetben, vidéken tartózkodott, fegyveres ellenforradalmárok felhozták a fővárosba. Budapesti rezidenciáján , november másodikára virradó hajnalon megindult a búcsújárás: külföldiek, köztük amerikaiak és persze az ellenforradalom vezérei, a különféle borzsoá pártok küldöttei keresik meg, nyilván tanácsokat, eligazításokat kérve.” Arról természetesen egy szót sem ír a Népszabadság, hogy nemcsak amerikaiak és a “borzsoá pártok” küldöttei zarándokoltak el azokban a napokban a budai prknási­­ palotába, hanem a csepeli munkásság, a forradalmi ifjúság, sőt a vidék, a falu képviselői is, hogy­­ igenis tanácsait kérjék. És áldását. De az sem járta meg a cikksorozat összeállítóinak eszét, hogy vajon miért indult “búcsújárás” a nyolc éve börtönben tartott, világtól elzárt magányos főpaphoz, akire még azt sem foghatták rá, hogy része volt az “ellenforradalom” megszervezésében, előkészítésében? Kerek egy évtizedes múltra teintett vissza akkor a szocialista rendszer és amikor az “államellenes összeesküvésért” elítélt prímás megjelent Budapesten, mindenki őhozzá­ igyekszik? Külön utasítás, központi eligazítás nélkül. Nem gondolt a Népszabadság múltat vallató írói gárdája arra, hogy ennek valami oka lehetett 1956 november 2.-án, amikor a magyar nép hátat fordított a szocializmusnak és új utat, új vezetőket keresett? De nem ez az egyetlen ellentmondás, hazugság, ami ezekben a hazai “évfordulós” cikkekben napvilágot látott. Hadd idézzem egyiket a legkirívóbbaknak. Azt írja a Társadalmi Szemlében Berecz János: “Az ellenforradalmi fegyveres csoportok erejét jelentősen növelte, hogy a rabokat kiszabadították a börtönökből. A 9962 köztörvényes bűnöző és a 3324 politikai fogoly (kémek, összeesküvők és háborús bűnösök) igen nagy többsége azonnal fegyvert vett a kézbe. Megkezdődött a felkoncolások, a gyilkolások időszaka. Egyre inkább a fehérterror öntötte el az országot.” Noha az első Nagy Imre-kormány intézkedései nyomán és a későbbi­­1956 nyári­­felülvizsgálatok során jelentős számú politikai fogoly szabadult a Markóból, a Gyűjtőből, Vácról,­­Márianosztráról, Szegedről, Sopronkőhidáról és a különböző kisebb megyei börtönökből, meg az országban lévő többtucatnyi rabmunkahelyről, azt mégis biztosan tudjuk, hogy 1956 őszén sokkal, de sokkal nagyobb volt a politikai foglyok száma Magyarországon a fenti adatnál. A fegyházak -ha nem is annyira, mint az ötvenes évek elején - 1956-ban is férőhelygondokkal küszködtek. És nem a köztörvényesek miatt volt ez így. A forradalom előtt és az azt követő években még sokáig minden magyarországi börtönben és fegyházban a politikai foglyok voltak többségben. Sokszoros többségben, amit mindenki alátámaszthat, aki azokban az időkben megjárta ezeket az intézményeket. És ez több tízezernyi tanút jelent... Ugyanilyen hamis és ferde fogalmaik vannak a párt mai krónikásainak a fegyveres harcok más résztvevőiről és azok magatartásáról. A “felkelés gócairól” szólva például ilyeneket olvashatunk a társadalmi Szemlében: “Jelentősebb bázisok a VII., a VIII. és a IX. kerületekben, Budán a Széna tér és a Bartók Béla út környékén alakultak ki. A fegyveresek kezdetben megtévedt fiatalokból állottak, de azonnal megjelentek a bűnözők, lumpen elemek is. Az egyetemisták gyorsan elhagyták ezeket a helyeket, amit mutat az is, hogy összesen húszan vesztették életüket a harcok folyamán. Az időszak halottnyilvántartása mintegy 3000 halálesetet jegyez fel.” Ismét a számok! Pontos adatokat a hazai statisztika megbízhatatlansága miatt senki sem ismer, de aki 1956 után Magyarországon élt, az a saját szemével láthatta - csak Budapesten! - a város különböző pontjain a s sokszáz friss sírhelyet és tanúja lehetett még hetek múltával is a három nagy budapesti temetőben szinte szünet nélkül folyó temetéseknek. És hol vannak akkor még a vidéki városok, hol vannak a magyaróvári, a miskolci, az ózdi áldozatok és hol a második szovjet orvtámadás masszív tüzérségi tüzében elpusztult polgári áldozatok százai, a budai utóvédharcok egyetemista áldozatai, a csepeli harcok és a dunaújvárosi ellenállás hősi halottai? A kommunista krónikásoknak kényelmetlen lenne az igazi számokat feltárni, mert akkor kiderülne, hogy nemcsak néhány, egymástól elszigetelt ellenforradalmi góc harcolt az oroszok ellen, hanem az egész nép, az ifjúság és a munkásság színe-java. És kiderülne az is, milyen szemenszedett hazugság, hogy a november 4.-én megindult második szovjet támadással szemben “jórészt csupán bűnözőket, mindenre képes fasisztákat és ellenforradalmárokat, valamint tapasztalatlan, sokszor csupán kalandvágytól vezérelt, felheccelt fiatalokat - részben gyerekeket - tömörítő csoportok harcoltak” - ahogy a Népszabadság cikksorozatának “November 4. hajnali 5 óra: ütött a cselekvés órája! című fejezetében olvashatjuk. A cselekvés órája? Kádár számára az árulás órája!... Mert cselekvése csupán abban merült ki, hogy “a november 3.-án Szolnokon megalakított magyar forradalmi munkás­paraszt kormány nevében, a Varsói Szerződés alapján a Szovjetunió kormányához fordult katonai segítségért - olvassuk a Társadalmi Szemlében. Kádár maga így “indokolta” meg gyalázatos lépését: “A szovjet hadsereg segítsége nélkül mérhetetlenül több áldozatot követelt volna az ellenforradalom leküzdése és egy elhúzódó polgárháború alternatívája helyett ezt választottuk, hogy az­ ellenforradalmi áradattal szemben megmentsük a proletárdiktatúrát.” Ezzel Folytatás a 8. oldalon

Next