Amerikai-Kanadai Magyar Élet, 1989. január-június (31. évfolyam, 1-25. szám)

1989-02-03 / 4. szám

1­ ­9.FEBRUAR 3. AMERIKAI KANADAI MAGYAR ÉLET 17.OLDAL “AZ ANYANEMZETNEK ÉDESANYAKÉNT “A magyarországi lapoknak, rádiónak és tévének többet kellene foglalkozniuk a nemzetiség életével, problémáival és elért eredményeivel’, panaszkodik a Népújság, a szlovéniai magyarok hetilapja. Mielőtt a hazai mulasztást részleteznénk, a szabadvilági sajtóval kapcsolatban is kérdezhetjük ugyanazt, vájjon eleget tesz-e mindenkor magyar nemzetiségeink fenti kívánalmának? A negyvenötös összeomlás óta, hosszú évtizede­ken át, belügyi, illetve pártutasításra tilos volt a hírközlő eszközöknek a trianoni határokon túl rekedt több milliós magyar néptömbökkel foglalkozni. Ugyanaz vonatkozott a tankönyvekre is, úgyhogy nemzedékek nőttek fel a­nélkül, hogy tudomásuk lett volna az összmagyarság múlt és jelenbeli állo­mányáról. Szinte kirekesztették a kettős Trianon által idegen uralom alá kényszerített magyarságot Nemzetünk közösségéből. E jóvátehetetlen nemzetel­lenes bűn elkövetésében olyanok is közreműködtek, akiknek lett volna helyzetadta alkalmuk a tilalmat megszegni. Egyedülálló Csoóri Sándor őszintesége, aki a “Nemzet mi vagyunk” címen tartott északamerikai előadásaiban bevallotta egykori vakságát, sőt némi megbánást is tanúsított. Csak nagysokára, romániai magyar milliók üldö­zésének fokozásával - talán száműzetésünk meg­­nem alkuvó álláspontjának hatására is - az utóbbi években kezdett tabu voltából veszíteni az elszakított magyarság kérdése. Hogy ez a 2-3 éves enyhülés men­nyire nem kielégítő, az kitűnik az elöljáróban idézett Népújság cikkéből, amelynek szívfájdalmat kifejező címe­­ “Az anyanemzetnek édesanyaként kell fogad­nia a nemzetiségieket”.­­ Valóságos kiáltás a magyar­ság természetes központja, Budapest felé! Istenem, mikor fogják már végre nemcsak meghallani, hanem komolyan véve ezeket a Pozsonyból, Ungvárról, Ko­lozsvárról, Bácskából, Muravidékről jövő ki­áltásokat meg is hallgatni és mögöttük rejlő pana­szokat or­vosolni? Szabad sajtónk is minden bizonnyal örömmel közölné olvasóival az olyan kedvező hírt, amely a Felvidék, Kárpátalja és Erdély nagytömegű magyarságának az anyanemzettel való rendszeres kapcsolatáról tudósítana. Távol áll tőlünk kizárólag a negatívumokat észrevenni! Sokkal szívesebben rögzítenénk és kiáltanánk világgá a jó híreket! Ki örülne nálunknál jobban annak az újsághírnek, amely arról számolna be, hogy például az északi és keleti magyarok ugyanúgy látogathatnák - nemcsak tu­ristaként, hanem mint kulturcsoprtok - az anya­országiakat, mint ahogy a jugoszláviai magyarok tehetik már jó néhány éve. Igen, a délvidéki és a hazai magyarok rendszeres kulturális kapcsolatai mindig is jó hírnek számítnak. Sajnos, létezésükről nyugati sajtónkban is ritkán olvasunk. A délvidéki kapcsolatok ismertetése céljából ragadjuk ki a muravidéki magyarságot, amelynek társadalmi, közművelődési szervezetei, városai, falvai működnek együtt a vasi és zalai hasonló közületekkel, így például Szentgotthárd és Alsólendva, Körmend és Muraszombat, Szombathely és Marburg között vannak hasznos kapcsolatok. Különösen segíti egymást a két vidék az oktatásban és nevelésben is, különösen a kétnyelvű oktatásban. Ugyancsak sokat segítenek a muravidéki magyar nemzetiség műve­lődési csoportjainak a csonkaországból jövő mentorok és színházi előadások is. Hazai kiadású magyar nyelvű KELL FOGADNIA A NEMZETISÉGIEKET!” könyvek adományozása is hathatósan támogatja a muravidéki magyar könyvtárak állományát. Hossza­dalmas lenne a kölcsönös rendezvények, illetve a kul­­túrcsere részletezése. Az anyanemzettel való kapcsolatokról szólva, a muravidéki magyar nemzetiségnek elsősorban az a panasza, hogy “nincsenek érdemlegesen jelen az anyanemzet sajtójában.” Egymás keresése az emberi alaptermészet egyik jellemző tulajdonsága, aminek tudatában már a régiek is társas lénynek tartották­­ magukat. Elvégre a nemzet olyan, mint egy nagy család, amelynek távolra szakadt tagjai örülnek, ha hallanak egymásról. Az akaratuk ellenére kettős járom alá kényszerített magyar nemzettesttel való folyamatos törődés tehát nem csupán merő hírközlés vagy ismeretterjesztés, hanem az összetartozás tudatának kifejezése. Ugyanakkor létezésük mellett a közös nemzeti értékek elismerését is jelenti. Küz­delmük méltányolása, bátorítás a nehézségek elviselésére és biztatás magyarságuk megőrzésére, lelki erő nyújtása a beolvadás ellen. őrtüzekhez hasonlíthatnám a maradék­ hazán kívüli magyar sajtót még akkor is, ha Trianon és Párizs miatt kommunista köntösbe bújtatva kell küz­denie fennmaradásáért. — A szabadvilági magyar saj­tó szellemében Független ugyan, de állami támogatás nélkül, teljesen magára, illetve előfizetőire utalva kell élesztgetnie a nagy magyar tél picike tüzeit. A kárpát-hazai őrtüzek és a nyugati tüzecskék melegénél összedobbannak szíveink és mint valami láthatatlan karmester intésére, ugyanazokat a hú­rokat pengetik gondolatban. Ha tehát Csoórival valljuk, hogy a Nemzet mi vagyunk, akkor segítsük élesztgetni itteni őrtüzeinket, szabad magyar sajtónkat, magyar nyelvű rádió­adásainkat, hogy továbbra is az egykori lármafák módjára riasszanak és összefogásra ösztönözzenek a vész ellen... Ide kívánkozik hálám nyilvánítása azok iránt, akik lapjainkat, rádióműsorainkat oly önzetlenül, ellenszolgáltatás nélkül szerkesztik, néha fél életen át míg mások anyagi javakat gyűjtögetnek. Eszünkbe jut-e néha lapjaink évfolyamára pillan­tani? Észrevesszük-e a számjegyeket, amelyek jelzik, hogy például a Katolikus Magyarok Vasárnapja már közel egy évszázados, mert 96-ik, a MAGYARSÁG (USA) már 64-ik évfolyamával szolgálja tengerentúlra szakadt honfitársainkat. Ha ezeket s a többiek évszámait időrendben sorakoztatjuk fel, két évszázad kerekedik ki belőlük. Az emigrációs lapszerkesztés, illetve lapkiadás nem hasznot hajtó vállalkozás, hanem ön­egtagadást igénylő magyarság szolgálat. A Nemzet napszámosai ők, akik számos esetben szerkesztők, szedők, sőt néha nyomdászok is egy személyben. Mindszentynek sem volt könnyű dolga, amikor mint fiatal plébános napilapot alapított a semmiből. A különbség mégis jelentékeny. Mindszenty otthon volt, a hazában, a zalai megyeszékhelyen, több száz­ezer magyar közigazgatási központjában. Könnyebb volt az összefogás. — Nagyobb volt az olvasási igény is, hiszen távolbalátó készülékek nem létezvén, nem jelentettek versenytársat a sajtónak. Mindszenty zalaegerszegi lap alapítása óta eltelt hét évtized után még fokozottabban érvényes akkori intelme: “Vigyázzatok az újsággal !” D.R.

Next