Amerikai-Kanadai Magyar Élet, 1994. július-december (36. évfolyam, 27-50. szám)

1994-07-10 / 27. szám

1994. július 10., AMERIKAI KANADAI MAGYAR ÉLET NEMZETKÖZI SAJTÓ SZEMLE Az alábbi írások külföldi lapvélemények­ből adnak ízelítőt, így látnak minket, és — nagyon gyakran — így engedjük látni és láttatni magunkat. És mi, akik a sorok között is képesek vagyunk olvasni, e sze­rint értékeljük majd a rólunk írottakat, győzelmével kissé túllőtt a célon. A magyar választási rendszernek köszönhető­en, amely a 386 parlamenti mandátum közül 176-ot többségi elv alapján egyé­ni jelölteknek juttat, a szocialisták 209 helyet szereztek az új népképviseletben. A három héttel korábbi első fordulóban elért viszonylagos sikerük után — ek­kor a választók pontosan egyharmadát tudták maguk mögött, háromszor any­­nyit, mint a négy évvel ezelőtti első szabad választáson — 54 százalékos ké­nyelmes abszolút többséget ajándékoztak nekik az új parlamentben. A liberálisok, akik — eredetileg feltételezvén az MSZP viszonylagos többsé­gét — ténylegesen egy szociálliberális koalíció mellett lettek volna, érthető mó­don most kéretik magukat. Hetven mandátumukkal igencsak kicsi súlyuk lenne kormányzó partnerként. A május 5-i autóbalesete után rögzítőkosárba kényszerült Horn Gyula exkü­l­­ügyminiszter vezette sugárzó győztesek most kissé magányosnak érzik magu­kat mindenhatóságuk tudatában. Ha az MSZP és az SZDSZ a jövő hét végi rendkívüli kongresszusukon egyaránt végérvényesen el is kötelezik magukat a szövetségek és személyi döntések mellett, egy Horn Gyula vezette jövőbeni tisztán MSZP-korm­ánynak kénytelen-kelletlen osztatlanul kell magára vennie a felelősséget. Egy olyan országban, amely egy gigászi gazdasági és társadalmi átalakulási folyamat közepén tart — amelynek szociális kíméletlenségei széles lakossági rétegeket keserítettek el —, ez a megbízatás nem terem babérokat. 1994. május 31.­­ GREGOR MAYER THE DAILY TELEGRAPH Magyarország a baloldal markában Most, a politikai hátországban eltöltött négy év után Horn úr és átstilizált szo­cialista pártja visszajön. Milliókban pendített meg mély húrt üzenete a társadal­mi harmóniáról és a tisztességes bérről. Bár senki sem tesz úgy, mintha az élet könnyű lett volna a kommunisták ide­jén, sokan mégis nosztalgiával gondolnak vissza azokra az időkre, amikor Ma­gyarország volt „a legvidámabb barakk a szovjet tömbben”. A régi kommunis­ta vezető, Kádár János „gulyáskommunizmusa” korlátozta talán a magyarok utazási lehetőségét és azt, hogy nyugati árukhoz jussanak, de az alapvető szük­ségleteiket kielégítette. „Az emberek dolgozhattak egész nap, azután hazamehettek a paprikás krumplijukhoz és az üveg sörükhöz” — mondja Hajdú Béla úr, egy munkáske­rület, Csepel polgármestere. A kommunizmus összeomlása óta Budapest közepén nyüzsögnek a Mercede­sek és a hordozható telefonok, boltok keresik a pénzes kevesek kedvét. A munkáskerületekben viszont a kommunisták idején ismeretlen munkanél­küliség ólálkodik a gyárak körül. A demokrácia káromkodásnak számít. Bár a kisemmizettek haragja visszasegíthette a hatalomba Horn urat és volt elvtársait, ezt a támogatást esetleg nehéz lesz megtartani. Magyarország jelenlegi gazdasági kötöttségei mellett minden párt egyetért abban, hogy az egyetlen kivezető út a fiskális öv megszorítása. „A Magyar Szocialista Párt folytatni akarja a demokratikus intézmények erő­sítését, és szociális piacgazdaságot akar építeni” — mondta Horn úr, igyekez­vén megnyugtatni a kritikusokat, hogy nem fogják visszatekerni a politikai órát. Sok híve ugyanis éppen a politikai óra visszatekerését akarja. A szocialisták felé fordulás nem a reform elutasítása, hanem inkább kérés, hogy az ütemét lassítsák és a következményeit, különösen a munkanélkülisé­get, tompítsák. Magyarország ennek a mintának érdekes változatát jelenti. Magyarország kí­sérletei, hogy meneküljön a sztálinista parancsgazdaság merevségeitől, az 1968-as új gazdasági mechanizmusra nyúlnak vissza. Ez a kísérlet „gulyáskom­munizmus” néven vált ismertté. Ennek következtében a régi rezsim bukása 1989-ben sem volt olyan végérvényes, mint Lengyelországban és Csehszlová­kiában; a magyarok a rendszerváltás kifejezéssel, nem a forradalom szóval jelö­lik az akkori mozgalmas eseményeket. A gazdasági reform sem volt olyan drasztikus, mint a két szomszédos országban. A magyarok azonban nemcsak visszajuttatták a hatalomba a kommunistákat, de még abszolút többséget is ad­tak nekik a parlamentben. Az EK és a NATO számára az a legokosabb választás, ha tovább építik Ma­gyarországgal az 1989 óta kialakított kapcsolatokat, abból a célból, hogy telje­sen integrálják a nyugati gazdasági és biztonsági rendszerbe. A különbségek egész világa van a régi kommunizmus és aközött, ami talán „gulyáskapitaliz­mus” néven válik majd ismertté — Magyarország pedig nem készül visszatérni az előbbihez. 1994. május 31. JULIUS STRAUSS der Standard Az MSZP kissé túllőtt a célon A magyar szocialisták győzelmükkel túllőttek a célon. Horn Gyula, a szocialis­ták elnöke még a választás éjjelén nyomatékosan a „természetes pamnennek” ne­vezett Szabad Demokraták Szövetsége (SZDSZ) felé fordult: a választás kime­netelétől függetlenül egy szocialisták és liberálisok alkotta koalíciónak kell „ké­peznie ama nemzeti összefogás bázisát, amire most az országnak oly égetően szüksége van”. Ám a Magyar Szocialista Párt (MSZP), amely jó négy éve az akkori kommu­nista párt reformszárnyából nőtt ki, vasárnapi földcsuszamlásszerű választási Puha diktatúra Valamikor 1989 bolond nyarán budapesti emléktárgy-kereskedők üres flakont hoztak forgalomba. Ez állt rajta: „A kommunizmus utolsó lehelete". Ez szimpa­tikus tréfa volt, de egyben árucímke-hamisítás is, mint most kiderült. A magyar szocializmus ugyanis még egyáltalán nem lehelte az utolsót. Ami több mint 40 évi uralom alatt nem sikerült a kommunistáknak, azt most mind­össze négyévi kormányzással elérték a konzervatívok Boross Péter miniszterel­nök vezetésével: a szocialisták olyan népszerűek a Duna mentén, mint még so­ha. Nemcsak ott. Azoknak az obskurantista politikusoknak, akik még sohasem jutottak hatalomra szabad választások útján, az unokái Kelet-Európában má­sutt is újra hangadók. Hasonló a kép Vilniustól Szófiáig: a szocialistává megtért Lenin-fiúk minde­nütt a visszatérésüket ünnepüik. A lengyelek, akik valamikor éllovasok voltak a demokratikus fordulatban, tavaly szeptemberben fordultak ismét a baloldali gárda felé. Litvániában rövid polgári közjáték után megint átváltozott apparat­­csikok kormányoznak. Szlovákiában a küszöbön álló választásokon a baloldali blokk győzelmet vár­ják, ugyanúgy Bulgáriában is. Romániában még csak le sem hagyták rázni ma­gukat a régi káderek. A felbomlott szovjet birodalom és Tito-Jugoszlávia utód­államaiban túlnyomórészt kommunista patriarchák határozzák meg a politika menetét. Eddig csak Észtországot és Csehországot kímélte meg a vörös bacilus. Miközben Nyugat-Európában a konzervatívok dominálnak, Kelet-Európa csalódott és elszegényedett lakosságának megint a posztszocializmus nyújt me­nedéket és vigaszt. Egy olyan ember, mint Horn, a nyolcvanas évek „puha diktatúrája” mellett áll ki. Akkor a magyar elvtársak a keleti tömbben elsőként készítettek elő gaz­dasági reformokat. „Vissza kell emlékeznünk pártunk szociáldemokrata hagyo­mányaira” — jelentette ki annak idején a kommunista külügyminiszter. A Károly-díjas számára ennélfogva ma leplezetlen visszafordulás, ha az egy­kori reformkoncepciókat, például a sikeres mezőgazdasági termelőszövetkeze­tek támogatását vagy az állami nagyvállalatok központi irányítását felélesztik. Még egykori rendszerkritikusok is több bizalmat szavaznak a bűnbánó kom­munistáknak, mint a jobboldali konzervatív pártoknak. Hogy a saját kudarcáról elterelje a figyelmet, Boross magyar miniszterelnök szélsőségesen nacionalista beszédekkel vonult be a választási kampányba. Hitet tett az összes magyarok határokon átnyúló sorsközössége mellett, és ellenségének nyilvánította mind­azokat, „akik idegenként mozognak közöttünk”. A másként gondolkodókat le­hallgatták, spicliket mozgósítottak ellenük és rossz hírüket keltették. Csakhogy ilyen demagógiával már nem lehetett a magyaroknál a második szabad választásokon többséget nyerni, így a demokraták vezetője, Pető Iván is a kisebbik rosszat látja korábbi ellenségében, Hornban, bár a miniszterelnök hivatalára tartott igényét nem akarja elismerni. Négy évvel ezelőtt a liberálisok még a polgári erők oldalán léptek föl a szocia­listákkal szemben, ma Hornt támogatják. „Tévedtünk” — ismeri be a neves köz­gazdász és korábban illegális szerző. Pető számára az igazi csalódás: „Egyáltalán hogyan válhattak Kelet-Európá­­ban az egykori ellenzékiek ilyen otromba antikommunistákká és sovinisztákká?" 1994/21. szám „ A JÖVŐ HÉTEN NYÁRI SZÜNETET TARTUNK 3. oldal

Next