Amerikai-Kanadai Magyar Élet, 1997. január-június (39. évfolyam, 1-12. szám)
1997-02-02 / 3. szám
1997. Február 2. AMERIKAI KANADAI MAGYAR ÉLET 12. oldal MAGYARORSZÁGON ÍRJÁK: Hazudott-e a történelem? Tisztelt Történelem! Nyílt levélben fordulok Önhöz. Nemzedékem nevében is. Javítson ki, ha tévedek, hiszen sok gyarlóságom mellett elképzelhető ez is. Ám jó szándékomat ne vonja kétségbe, mint ahogyan nemzedékem jó szándékát is köteles vagyok hangoztatni. Öh ritkán ereszkedett le hozzánk. Úgy ismertük, mint akit hódolat igen, de bírálat nem illethetett. Lekezelt bennünket, mint professzor a kisdiákot, és nem mulasztotta el hiányosságaink emlegetését. De most az egyszer legyen szabad a lázadás hangját megütni. Hadd mondjam el elöljáróban, zárthelyi dolgozatainkat nem mi maszatoltuk össze, hanem Ön, a Nagy Történelem, mondván, kizárólag az Ön privilégiuma a változtatás joga. S amikor Ön változtatott nézetein, elvárta, hogy mi is korrigáljuk felfogásunkat. Ezért maszatolta el egyre-másra a konzekvenciákat. Egyebekben miért a felhőkön járása, megközelíthetetlensége? Nemde tévedéseit palástolta hűvös előkelőségével. S ma az a kérdés szorongat bennünket, voltak-e olyan axiómái, veretes igazságai, amelyeket nem kérdőjelezett meg a változó idő? Mert - tisztelt Történelem -, csak egy dologra utalok. Nemzedékem hét különböző lelkületű és képességű tanárát faggatta az igazság felől. Bukdácsoltunk hét „történelmi rendszerben”, kezdve a Horthyétól a mai posztkommunista rendszerig. Ha nem tudná, valamennyi a maga „történelmi igazát” sulykolta belénk. Na már most, melyiknek volt igaza? Valamennyi az Ön nevében osztályozott és utasított esküre. A nyilas is, a kommunista is. Nem ,gondoljam,tisztelt Történelem, hogy ez a sok rendszer képlékeny gyurmává változtatta lelkünket? Reggel Szabad Nép, este szamizdat, reggel Kossuth rádió, este Szabad Európa. Mind mondta, írta a maga történeti igazát, csupán mi hasonlottunk meg. Igen - tisztelt Történelem, vakok vezettek világtalanokat, s ma Ön csodálkozik legjobban, mivé lettünk, s miért nem tud mit kezdeni velünk társadalom és nemzet. A szerelmesek csalódását nehéz kiheverni, mi pedig szerelmesek voltunk Önbe. És biztosak voltunk abban, hogy egyszer napvilágra hozza az igazságot. De hát hol rejlett az igazság? Persze ez nemcsak a mi kérdésünk volt. Már időszámításunk elején is elhangzott. Nevezetesen egy Pilátus nevű ember ajkán, aki ugyancsak zavarba esett, mint mi. Becsülete lázadó hangja maradt: „mi hát az igazság?” Évtizedek hallgatása mélyén morajlott bennünk is a pilátusi kérdés. Ön erre azt mondta, „lapultunk”. Mi azt feleljük, hogy mint Diogenész, nem találtuk az igazságot. Ön azt mondta, napnál világosabb. Mi azt feleltük, álljon akkor élünkre. Ön erre elnézett fejünk felett. Akkor tehát mi az igazság? Talán a két világháború, Trianon? Vagy az, amit a volt országresteken létrejött utódállamok állítanak? Az, amit a szlovákok, ukránok, románok, délszlávok, osztrákok hirdetnek? Hát ott, a szomszédban nem Ön volt a Nagy Történelem? Mikor szembesülhetünk végre a színtiszta igazsággal? Tisztelt Történelem! Ön úgy tanította, hogy az igazság egy és oszthatatlan. Nincs két igazság. Nincs külön igazsága nagyoknak és kicsinyeknek, fehéreknek és feketéknek, győzteseknek és legyőzötteknek, tömegeknek és egyéneknek. Egy igazság van, mint ahogyan egy Nap ragyog az égen, és annak fényében látjuk a világosságot és sötétséget. Ellenben Ön, mint a „dialektika mestere”, hol így, hol úgy magyarázta az igazságot. Homályban tartott bennünket, s még véletlenül sem ejtette ki ajkán a szót, hogy nálunk, vagy a románoknál, netán az amerikaiaknál van az igazság. Ki a felelős azért, hogy féligazságokká vetettek bennünket, és féligazságokon nőttel fel nemzedékek? Elárult nemzedék a mienk. Ön azt tanította, a megalkuvás, a kompromisszumkészség a kis népek erénye, a fennmaradás kritériuma. De gondolt-e arra, hogy megalkuvó lélekkel sem történelmet, sem hazát, sem nemzetet megőrizni, de legfőképpen építeni nem lehet. Gerinctelatt néppel csak tömegsírt lehet ásatni. Márpedig ennek a népnek évtizedek óta tördelték a gerincét. Nemzedékem hitt Önnek. Hitt a patetikus lózungnak: „historia est magistra vitae” Vallotta még a „történelmi nemzedék” jelzőjét is. Hitt abban, hogy a Dolomitokban a hazáért halt meg. Hitt a hazaszeretetben, hitt az absztrakt, de oly kiváló eszmékben. Talán ez játszott közre abban, hogy nemzedékemmel gond nélkül meg tudta ásatni a Monarchia sírját. De már amikor zsebkendőnyire zsugorította a hazát, s ellenségünkké tette azokat, akikkel ezer évig együtt éltünk békességben, kibuggyant a keserűség pohara. És hogyne lenne keserűség bennünk, amikor Laokoón kínjait kell kiállnunk, mert a lélegzetet is belénk akarják fojtani. Nemzedékem megkeseredett és kiábrándult. Pedig valaha nagy dolgokra vállalkozott. A „Jánosok serege” mindig ott volt a bajba jutott városok alatt. A keserűség, kiábrándulás csírráit Ön hintette el. Az évente átírt történelem, a börtönök, internáló táborok, deportálások, megaláztatások eredménye ez. Vagy a tankoké és puskacsöveké, amelyek ránk meredtek, ha a történelem élére sodortattunk. Ez a nemzedék belefáradt már mindenbe. Én azonban mégis lázadok. Mint Pilátus. Önérzetem utolsó fellobbanásaként vetem szemére: a felelősség az Öné! Vádolom azzal, hogy becsapott. Hazug és képmutató történelmet kreált számunkra. Az elhintett mag mostanra szökött szárba. S ne csodálkozzék, hogy hazug és képmutató morál lett úrrá rajtunk. Történelmi hazugság fertőzte meg a nagyokat s a kicsinyeket. A szellemet, a kultúrát, a politikába gazdaságot. Evidens, hogy a társadalmat is. Hovatovább a nemzetet is. Odáig jutottunk, hogy szinte senki sem tudja már, mi az igazság. Ha-Izugsággal ébredünk, hazugsággal fekszünk. Érzelmünk, értelmünk, szavunk és gondolatunk fertőzött. Hamis. Ki tett ilyenné bennünket? Vállalja-e valaki a felelősséget ezért? Én Önt vájdolom érte, tisztelt Történelem! Ám maradt még egy kínos kérdésem. Lehet-e újrakezdeni az egészet? Hívő gyermekként odatérdelni az igazság oltára elé és megfogadni, hogy új életet kezdünk. De Önnek kell kimondania az első igaz szót. Ezt várom Öntől, mély tisztelettel Rédey Pál Badacsonyi Sándor metszete