Amerikai Magyar Népszava - Szabadság, 1998. július-december (108. évfolyam, 25-49. szám)

1998-07-03 / 25. szám

2. OLDAL I AMERIKAI MAGYAR NÉPSZAVA/SZABADSÁG T he yankees are coming, the yankees are coming... Használ vagy árt a fenyegetés? A napokban amerikai és több más NATO-ország légi­erői tartottak hadgyakorlatot Koszovó közelében Milosevic figyelmeztetésére: pillanatok alatt ott lehetünk, ha nem vi­selkedik szelídebben az albán etnikummal. A jugoszláv ve­zér - ettől függetlenül is - kö­zölte, hogy hajlandó tárgyalni a konfliktus békés rendezése érdekében, de kivel és miről? Az albánok, akik kezdetben visszaszerezni kívánták el­vesztett autonómiájukat, már rég túlhaladtak ezen a követe­lésen és önálló állam alatt nem adják. Sürgetik a NATO-t, jöj­jön, csináljon rendet. Hogy mi lesz az ügy kimenetele, nem lehet tudni. Koszovó bármennyire is ak­tuális, ezúttal csupán példa annak az elméletnek az alá­támasztására, amit Alan T. Kuperman doktori disszertá­ciójában fejt ki: az amerikai külpolitika hamis reményeket gerjeszt, s ezzel hozzájárult a nemzetiségek közötti véron­táshoz többek között Boszniá­ban, Ruandában és Irakban. Az említett országokban ta­pasztaltak alapj­án azt tanácsol­­ja a Clinton Adminisztráci­ónak, hogy a koszovói moha­medánok érdekében hagyjon fel retorikai támogatásukkal és Milosevic bírálatával. „Shut up and stay out!" , ajánlja tömören, azaz jobb lesz elhallgatni és a konfliktusból kimaradni. Első pillantásra megdöb­bentő álláspont, s merőben el­lentétes mindazzal, amit Madeleine Albright külügy­miniszter kinyilatkoztat, vagy amiket a lapok szerkesztői cikkei megállapítanak, már­mint hogy az utóbbi évtized legembertelenebb történé­seiért az elmulasztott vagy ép­pen nem elégséges amerikai beavatkozás hibáztatható. Az igazság az, vallja Kuperman, hogy többnyire a túlzott ameri­kai diplomáciai sürgölődés kelti a várható katonai inter­venció hamis reményét, s ép­pen ez vezethet olyan ese­ménysorozathoz, amely etni­kai tisztogatást vagy tömeg­mészárlást vált ki. A szcenárió gyakran alakul a következőképpen. Először egy diktatórikus kormány diszkriminációt gyakorol va­lamely népcsoport ellen a ha­tárain belül. A nép csendben tűr, mert tisztában van azzal, hogy túlerővel áll szemben, a fegyveres ellenállás csak el­vérzéséhez vezet. A csoportra felfigyelnek a nyugati ember­baráti szervezetek és a média, majd nyomást gyakorolnak az Egyesült Államokra és esetleg a többi nyugati államra, hogy figyelmeztessék az elnyomó kormányt: ha viselkedésén nem változtat, további akcióra kerülhet sor. Ebből az elnyo­mottak arra a következtetésre jutnak, hogy egy erőszakos kormánymegmozdulás esetén a Nyugat a segítségükre siet és ennek reményében kipro­vokálják, hogy a kormány va­lóban lecsapjon rájuk. A kor­mány most már saját uralmát érzi fenyegetve, s úgy dönt, hogy etnikai tisztogatással, vagy népirtással szabadul meg a zavargóktól. Közben a nyu­gati demokráciák, érthetően, nehezen vállalják, hogy távoli törzsi vagy polgárháborúban pusztuljanak emberei. Beavat­kozásra többnyire akkor kerül sor, amikor a csatazaj már csi­tulóban van. Ekkor aztán az emberjogi szervezetek bírál­ják a nem elég erőteljes ameri­kai reakciót, és maga a kor­mány is önkritikát gyakorol: bizony jobb lett volna, ha ko­rábban avatkozunk be. Több konkrét eset illuszt­rálja ezt a modellt. Irakban a kurd és a síita kisebbség régen nyög a szunnita többség el­nyomása, diszkriminációja alatt. Öldöklésre, tisztogatásra azonban csak az 1991 -es Öböl­háború után került sor, amikor Bush elnök nyilvánosan arra biztatta az iraki népet, hogy „tegye félre Saddam Husz­­szeint", és ez esetre amerikai támogatásra tett célzást. Amikor a kurdok és síiták éppen ezt akarták megpró­bálni, Saddam a felkelést elti­porta és a Bush Adminiszt­ráció még arra sem volt haj­landó, hogy rálőjön a saját né­pét kaszabáló gépfegyveres iraki helikopterekre. Bush ugyanis nem a kisebbségek felkelésére számított, hanem a tűz körül ülő többségére. Csak amikor kurdok száz­ezrei éhen-szomjan, ázva-fáz­­va menekültek a kies északi hegyek közé, és ezt a tragédiát a tv esténként az amerikai pol­gár házába hozta, akkor avat­kozott be Washington huma­nitárius segéllyel. Mi történt a Balkánon? A jugoszláv szövetségen belül a mohamedán bosnyákok ugyan nem örültek a szerbek ural­kodó szerepének, de a szerbek nem gyilkolták őket halomra addig, amíg a nemzetközi közösség el nem ismerte (véres háború után) Horvátország elszakadását, ezzel jelezve, hogy ha Bosznia leválik, a Nyugat segítségükre lesz. Jól tudjuk, hogy mi következett: a szerbek több tízezer bos­­nyákot öltek meg és néhány hónap alatt területük két­harmadát tisztították meg tő­lük. Csak ezek után került sor arra, hogy az ENSZ komo­lyabb békefenntartó csapato­kat küldjön - persze megint túl későn. Ruandában a kisebbségben levő tuszi törzs sem élt boldog életet attól az időtől kezdve, hogy 1962-ben a független­séggel elvesztették hatalmu­kat. Egészen 1990-ig azonban a többségi hutuk nem rendez­tek pogromokat ellenük, főleg azért, mert a tuszik tudatában voltak annak, hogy nem képe­sek elnyomóik ellen fellépni. Ugandában azonban a tuszi menekültek kiképzést és ame­rikai támogatást kaptak, és ez tette lehetővé, hogy 1990 ok­tóberében megszállják Ruan­dát. A Nyugat továbbra is a felkelők mellett állt, segélyek­kel és más eszközökkel bizto­sítva a tuszik biztonságát. A nyugati támogatás fokozódá­sának reményében a tuszik egyre j­obban felbátorodtak kö­veteléseikkel, s ez a hutuk radikalizálódásához, majd fél­millió tuszi törzsbeli legyilko­­lásához vezetett. Csak ezután került sor arra, hogy a Nyugat humanitárius segélyt nyújtson a szomszédos Zaire-i mene­külttáborokban, ahol egyéb­ként maguk a gyilkosok is meghúzódtak. Clinton elnök nemrég, afrikai látogatása so­rán szinte bocsánatot kért azért, hogy „az Egyesült Államok és a világ közössége nem tett annyit, amennyit tehetett volna, és kellett volna tennie." Mi magyarok is jól emlék­szünk azokra a részben elkép­zelt ígéretekre, hogy Amerika az 56-os forradalom segítsé­gére siet... Kuperman érdekes cikké­ben azt javasolja, hogy Ameri­ka inkább diplomáciai erőfe­szítéseket tegyen a polgárhá­borúk, belső mészárlások, il­letve etnikai tisztogatások megelőzésére. Ennek egyik eszköze: a világért se ringas­sák az elnyomottak magukat abban a hamis reményben, hogy Amerika beavatkozik a nevükben. Ha tisztában van­nak azzal, hogy csak magukra számíthatnak, jobban meggon­dolják és kevesebb az esély a megtorlásra. Koszovó dolgában még az eddigieknél is homályosabb az Adminisztráció „üzenete". Bush elnök már 1992-ben intervencióval fenyegetett. A Clinton Adminisztráció azon­ban ez év elején határozottan közölte, hogy ellenzi Koszovó függetlenségét, és a felkelőket „terroristáknak" nevezte. Ezt az álláspontot törölte Albright külügyminiszter, amikor úgy nyilatkozott, hogy az Egyesült Államok „nem fog ott állni és nézni" a helyzetet. Ezt tetőzte aztán be a NATO légierők fenyegető hadgyakorlata. Ha a szerbek nem féltek Horvátországot megtámadni, ahol a lakosság mindössze 12 Folytatás a következő oldalon AMERIKAI MAGYAR NÉPSZAVA/SZABADSÁG (USPS 023-960) AMERICAN HUNGARIAN PEOPLE’S VOICE/LIBERTY An AMERICAn nEWSPAFER in THE HlMGARlAn LAnGUAGE Published every Friday except for three vacation weeks by Kalnoky Inc. Publisher/Owner: JULIUS KALNOKY Editor: EVA NADAI Editorial and Circulation Office - Szerkesztőség és kiadóhivatal KALNOKY INC P.O. BOX 6673, EAST BRUNSWICK, NJ 08816 Telephone: (732) 254-2904 Fax: (732) 254-3529 Send advertisements, payments and correspondence to the address above. Hirdetéseket, pénzküldeményeket és levelezéseket a fenti címre kérjük küldeni. POSTMASTER­. Send address changes to AMERIKAI MAGYAR NÉPSZAVA/SZABADSÁG _______P.O. BOX 6673, EAST BRUNSWICK, NJ 08816_______ Subscription Rates - Előfizetési árak US $ Can?to $ Europe US$ Egy évre (1 gr.) US $ 52.00 Can. $ 74.00 US $ 63.00 Fél évre (1/2 yr.) US$27.00 Can. $ 38.00 US$32.50 3 hónap (3 mos.) US $ 14.00 Can. $ 19.50 US $ 16.75 _________PERIODICALS POSTAGE PAID AT EAST BRUNSWICK, NJ_________ Minden jog fenntartva - All rights reserved. íróink saját nézeteiket fejezik ki, azok nem minden esetben tükrözik szerkesztőségünk vagy hirdetőink véleményét. Közlésre nem alkalmas vagy kézzel írott kéziratokat nem őrzünk meg és nem küldünk vissza. 1998. július 3., péntek

Next