Amerikai Magyar Népszava - Szabadság, 2009. július-december (119. évfolyam, 26-48. szám)
2009-10-02 / 36. szám
14 I NÉPSZAVA SZABADSÁG kultúra Beírva és lepecsételve Gábor György Zsidó újévkor, Tisri hónap első napján - miként arról a Talmud Ros hásáná traktátusából értesülhetünk - három könyv üttetik fel: az egyik a megátalkodott gonoszoké, a másik az igaz jámboroké, a harmadik a középszerűeké. Az igaz jámborok bejegyeztetnek az életre, a bűnösök bejegyeztetnek a halálra, a középszerűek újév napjától engesztelőnapig függőben maradnak, vagyis haladékot kapnak, hogy gondolják át tetteiket, s javítsanak cselekedeteiken. 5770 éve ez a világ rendje, épp ama nap óta, amióta az Örökkévaló a mindenség létrehozását megkoronázta saját képmásának, az embernek a megalkotásával. Vajon miért nem az ég és a föld teremtéséhez kötődik az újév, miért nem a víz, a föld, a maghozó fű, a gyümölcsfa, vagy éppen a halak, a madarak vagy a szárazföldi vadak életre keltéséhez? Azért, mert a fűnek, a fának, az állatoknak nincs, egyedül az embernek van történelme. A gazdag termést hozó gyümölcsfa vagy a Nap korongja előtt elröpülő madár semmiben sem különbözik ötezer esztendővel ezelőtti rokonától, hiszen nincs múltja, nincs száz és ezer évre visszanyúló emlékezete, s nincs összegyűjtött, s a jövőben hasznosítandó tapasztalata. Storyja van legfeljebb, sosem historyja. A múlt sokszor súlyos és gyötrő emlékezetével csak az ember rendelkezik, miként kizárólag az ember tudja képzeletében és fantáziájában, vágyaiban és reményeiben, de akár félelmeiben és rettegéseiben elképzelni a jövőt. A zsidóság - sok-sok más szokással és hagyománnyal ellentétben - az érkező új esztendőtől nem a teljes újrakezdés lehetőségét, profán fogadkozások nyomán bekövetkező nagy változásokat vár és remél, mintha legalábbis az idő „átfordulása” és újra kezdődő „lepergése”, vagyis az időszámítás „újraindulása” megsemmisítené, eltörölné, avagy semlegesítené a múlt folyton gyarapodó teljességét. A zsidóság az Örökkévalótól parancsba kapta az emlékezés kötelességét, hisz amiként az Örökkévaló újra és újra megemlékezik népéről, s népének tett ígéreteiről, akként emlékezik meg a nép az Örökkévalóval kötött szövetségről, a parancsolatokról és a morális elvárásokról, vagy épp a szabadság édes ízét és elementáris élményét hozó egyiptomi kivonulásról. A népnek emlékeznie kell a nagyszerű tettekre, a hősökre, a mesterekre és prófétákra, miként sosem feledheti el a tragédiákat és szörnyűségeket, az elkövetett bűnöket és a bűnökre érkező csapásokat és katasztrófákat. Gyász és öröm, sírás és nevetés nem a pillanat szülötte: ha van egyik, van másik is, egymás nélkül aligha lennének. Minthogy azonban egyszerre és egy időben sosem lehetségesek, egymásra következésük - vagyis a folyamat - maga a múlt. Úgy is mondhatnánk: a világtörténelem. Az új esztendő küszöbére senki sem a süket múltnélküliség homályából érkezik, hiszen a tíz bűnbánati nap, a „félelmetes napok” mindenkire egyaránt vonatkoznak, s jónak, gonosznak vagy „középszerűnek” kivétel nélkül végig kell járnia a szellemi önvizsgálat gyötrő útját. A bűnbocsánat a legteljesebb lelki megtisztulás feltételéhez kötött: az Örökkévaló tán még megbocsátja az ellene elkövetett bűnöket, de az emberek ellen elkövetetteket csak akkor, ha azokat jóvátettük. A történelmen kívül álló Örökkévaló belelát mindenki könyvébe, de a történelmen belül élő ember kizárólag a saját könyvét láthatja, a múltját, amelyre emlékezhet, s amelyre emlékeznie kell. Csak a történelem cézárai hiszik azt, hogy a három könyv a birtokukban van, és értik azok minden szavát. Csak ők gondolhatják, hogy az idő rendjét befolyásolhatják, s szavukra a jövő elkezdődhet, avagy a múlt bevégződhet. Holott a múlt nyomokat hagy, kívül és bévül egyaránt. Ilyenkor minden fogadalom (Kolnidré) az Örökkévaló feloldozását kéri azon korábbi fogadalmaink alól, amelyeket az elmúlt esztendő során nem teljesítettünk Nem a múltnak, hanem a múlt negativitásainak megtagadásáról van szó, s arról a fogadalomról, amely a múltnál jobb jövőt helyez kilátásba. Csak a múlttal, a múlt valamennyi bűnével való eltökélt számvetés vezethet el az értelemmel telített jövőbe. A zsidóság legnagyobb bölcse, Maimonides így ír: „Tekintsetek lelketekbe, változtassátok meg életeteket, térjetek le a bűn útjáról és hagyjatok fel vétkes szándékaitokkal.” A kérdés persze az, hogy lehetséges-e (érdemes-e) a múltat részekre szabdalni, egyik részét „tovább használni”, másik részét elhasználtalak nyivánítani? Egyáltalán: hol kezdődik a múlt, a látható, a már tapasztalható? Nem az, amelyet szemtanúként éltünk át, sokkal inkább az, amelyet gondolatilag, az emlékezés révén, a felidézés morális és intellektuális szükségletével. A megtörtént nem az én látásomtól, hanem a közös, öröklött, továbbcipelt, levethetetlen súlyossága miatt válik hitelessé. A bűn mintegy szembesít az idő visszafordíthatatlanságával, s annak hiábavalóságával, hogy tetteinket hányszor, de hányszor próbáltuk meg nem történtekké tenni, letagadni, elhazudni. A történelmet nem lehet halottnak nyilvánítani. Igaz, mindig akadnak, akik újra és újra átláthatatlan homályba próbálják burkolni a históriát. A feledés nem a bűnök eltussolása, hanem a barbárság reinkarnációja. Ha ugyanis a felejtés az immár süketté és vakká vált történelemben kutakodik, azt talál benne, amit csak akar. Ilyenkor bukkannak fel a felejtes ügynökei, az emlékezet gyilkosai, könyvek égetői, fotók retusálói, az elhallgatás és titkosítás történelmet kasztráló inkvizítorai, a múltat a „felettes én” megrendelésére készséggel átrajzoló udvari bértollnokok hadai. Az emberiség kollektív múltját megbecstelenítő, mindannyiunk jelenét csonkító pogány hordák. Amiként az emlékezni nem képes (vagy nem szándékozó) ember mentálisan sérült, akként tekinthető „tudathasadásosnak”, s identitásvesztettnek az a nemzet, amely a nemzeti önismeret, valamint a felelős és méltóságot adó számvetés helyett a múltat végképp eltörlendő hazugságokba vonul vissza. Ros hásáná, a zsidó újév a számvetés pillanata: a múltból magunkkal cipelt bűnökkel és gazságokkal való kritikus szembenézés katartikus ideje. Az Örökkévaló ekkor dönt minden halandó jövendője felől, s tíz nap múlva, az engesztelés napján a három könyvben mindannyiunk sorsa - a jövőnk - a múltnak függvényében megpecsételődik. A múlt eltorzult, hamis emlékezete vagy a perspektívát adó jövőkép hiánya nem az új esztendőt hozza el, a folyamatot, amely a múltat és a jövőt összekötve értelmet ad a létezésnek, hanem az itt és most pillanatába bilincseli a múltjától és jövőjétől megfosztott, s immár szabadon manipulálható embert. Rajtunk áll minden, szabad akaratunk józanságán, önálló döntéseinken. Nagyszerű pillanat, a gondviselés és a történelmi felelősség csodás összefonódása, hiszen még a „középszerűek” is lehetőséget kapnak: a szürkék, az egyszerűek, mondhatni mindannyian. Nem héroszokra van szükség, nem emberfeletti tettekre, hanem tisztességre és belátásra. Megbocsátani nem magunknak kell, hanem a másiknak, s kevésbé a múlt miatt, sokkal inkább a jelen okán. A haszid történet Lévi Jichák berdicsevi rabbi esetét mondja el. Egyszer egy bűnt bűnre halmozó zsidónak („aki magas hivatalt töltött be és éppolyan gonosz, mint amilyen hatalmas volt”) azt mondta, hogy irigyli őt. Amaz meglepetten kérdezte, hogy ugyan miért? Azért, mondta neki a bölcs rabbi, mert ha majd megtérsz Istenhez, életed minden szeplője ragyogó fénysugárrá változik, te pedig csupa fény leszel. Irigyellek hatalmas fényességedért - így a rabbi. A bűn minden szeplője ragyogó fénysugárrá változik, „ha majd megtérsz”. Ha majd morális lény leszel. Mert most valamilyen vagy, de az eljövendőben valamilyenné lehetsz. „Tanuljatok jót tenni, törekedjetek az igazságra... Ha vétkeitek bíborvörösek is volnának, e napon hófehérré válnak” - mondja Jesuja próféta. És valóban: ezen a napon a zsinagógában minden fehér színt, a tisztaság jelképét ölti: a férfiak fehér halotti köntöst vesznek fel, a frigyszekrény függönye és a térítők ugyancsak fehér színűek. Az újév napján a kosszarvnak, a sófárnak a megfúvása Isten dicsőségét hirdeti, de egyúttal figyelmezteti az Örökkévaló előtt elvonuló lelkeket: az emberteremtés igazi kínja és gyötrelme ránk szabatott. Most és majd, jelen és jövő, óesztendő és új esztendő. Valamikor nagyon régen a zsidók az új hónap eljövetelét, azaz az újhold láthatóvá válását megbízható tanúk vallomása alapján állapították meg. A tanúknak keresztkérdéseket tettek fel, hogy a vének megállapíthassák, vajon igazat szólnak-e. Csak két tanúra volt szükség, de a többi tanúpárt is kikérdezték. Nem mintha igazából kellettek volna, inkább csak azért, hogy ne kedvetlenedjenek el, s máskor is eljöjjenek. Kedveszegett tanúk aligha ismerik fel az újholdat. Hiába kérdezik őket, csak halkan dünnyögnek valamit maguk elé. Szavaikat senki sem érti, nem hallja meg, legfeljebb a történelem. Igaz, addigra már késő szokott lenni. Ne válj kedveszegett tanúvá. Nézz szembe minden múltbéli bűnöddel, hibáddal és tévedéseddel, emlékezz rájuk, és indulj el bátran. Nincs okod félni, vár az új esztendő. Lesáná tóvá tikátévu vetéhátému! Jó évre legyetek beírva és lepecsételve! Látogasson el mindennap a Népszava online-ra! Hiteles tájékoztatás, folyamatosan frissülő tartalom. www.nepszava.hu