Amerikai Magyar Népszava - Szabadság, 2009. július-december (119. évfolyam, 26-48. szám)

2009-10-02 / 36. szám

14 I NÉPSZAVA SZABADSÁG kultúra Beírva és lepecsételve Gábor György Zsidó újévkor, Tisri hónap első napján - mi­ként arról a Talmud Ros hásáná traktátusából értesülhetünk - három könyv üttetik fel: az egyik a megátalkodott gonoszoké, a másik az igaz jámboroké, a harmadik a középsze­­rűeké. Az igaz jámborok bejegyeztetnek az életre, a bűnösök bejegyeztetnek a halálra, a középszerűek újév napjától engesztelőnapig függőben maradnak, vagyis haladékot kap­nak, hogy gondolják át tetteiket, s javítsanak cselekedeteiken. 5770 éve ez a világ rendje, épp ama nap óta, amióta az Örökkévaló a mindenség létrehozását megkoronázta saját képmásának, az embernek a megalkotásával. Vajon miért nem az ég és a föld terem­téséhez kötődik az újév, miért nem a víz, a föld, a maghozó fű, a gyümölcsfa, vagy éppen a halak, a madarak vagy a szárazföldi vadak életre keltéséhez? Azért, mert a fűnek, a fá­nak, az állatoknak nincs, egyedül az ember­nek van történelme. A gazdag termést hozó gyümölcsfa vagy a Nap korongja előtt elröpü­lő madár semmiben sem különbözik ötezer esztendővel ezelőtti rokonától, hiszen nincs múltja, nincs száz és ezer évre visszanyúló emlékezete, s nincs összegyűjtött, s a jövő­ben hasznosítandó tapasztalata. Storyja van legfeljebb, sosem historyja. A múlt sokszor súlyos és gyötrő emlékezetével csak az ember rendelkezik, miként kizárólag az ember tudja képzeletében és fantáziájában, vágyaiban és reményeiben, de akár félelmeiben és rettegé­seiben elképzelni a jövőt. A zsidóság - sok-sok más szokással és ha­gyománnyal ellentétben - az érkező új eszten­dőtől nem a teljes újrakezdés lehetőségét, pro­fán fogadkozások nyomán bekövetkező nagy változásokat vár és remél, mintha legalábbis az idő „átfordulása” és újra kezdődő „lepergé­­se”, vagyis az időszámítás „újraindulása” meg­semmisítené, eltörölné, avagy semlegesítené a múlt folyton gyarapodó teljességét. A zsidóság az Örökkévalótól parancsba kapta az emléke­zés kötelességét, hisz amiként az Örökkévaló újra és újra megemlékezik népéről, s népének tett ígéreteiről, akként emlékezik meg a nép az Örökkévalóval kötött szövetségről, a pa­rancsolatokról és a morális elvárásokról, vagy épp a szabadság édes ízét és elementáris élmé­nyét hozó egyiptomi kivonulásról. A népnek emlékeznie kell a nagyszerű tettekre, a hősök­re, a mesterekre és prófétákra, miként sosem feledheti el a tragédiákat és szörnyűségeket, az elkövetett bűnöket és a bűnökre érkező csapásokat és katasztrófákat. Gyász és öröm, sírás és nevetés nem a pillanat szülötte: ha van egyik, van másik is, egymás nélkül alig­ha lennének. Minthogy azonban egyszerre és egy időben sosem lehetségesek, egymásra kö­vetkezésük - vagyis a folyamat - maga a múlt. Úgy is mondhatnánk: a világtörténelem. Az új esztendő küszöbére senki sem a süket múltnélküliség homályából érkezik, hiszen a tíz bűnbánati nap, a „félelmetes napok” mindenkire egyaránt vonatkoznak, s jónak, gonosznak vagy „középszerűnek” kivétel nélkül végig kell járnia a szellemi ön­vizsgálat gyötrő útját. A bűnbocsánat a legtel­jesebb lelki megtisztulás feltételéhez kötött: az Örökkévaló tán még megbocsátja az ellene elkövetett bűnöket, de az emberek ellen el­­követetteket csak akkor, ha azokat jóvátettük. A történelmen kívül álló Örökkévaló belelát mindenki könyvébe, de a történelmen belül élő ember kizárólag a saját könyvét láthatja, a múltját, amelyre emlékezhet, s amelyre emlé­keznie kell. Csak a történelem cézárai hiszik azt, hogy a három könyv a birtokukban van, és értik azok minden szavát. Csak ők gondol­hatják, hogy az idő rendjét befolyásolhatják, s szavukra a jövő elkezdődhet, avagy a múlt bevégződhet. Holott a múlt nyomokat hagy, kívül és bévül egyaránt. Ilyenkor minden fogadalom (Kol­nidré) az Örökkévaló felol­­dozását kéri azon korábbi fogadalmaink alól, amelyeket az elmúlt esztendő során nem tel­jesítettünk Nem a múltnak, hanem a múlt negativitásainak megtagadásáról van szó, s arról a fogadalomról, amely a múltnál jobb jövőt helyez kilátásba. Csak a múlttal, a múlt valamennyi bűnével való eltökélt számvetés vezethet el az értelemmel telített jövőbe. A zsidóság legnagyobb bölcse, Maimonides így ír: „Tekintsetek lelketekbe, változtassátok meg életeteket, térjetek le a bűn útjáról és hagyja­tok fel vétkes szándékaitokkal.” A kérdés persze az, hogy lehetséges-e (érdemes-e) a múltat részekre szabdalni, egyik részét „tovább használni”, másik részét elhasználtalak nyivánítani? Egyáltalán: hol kezdődik a múlt, a látható, a már tapasztal­ható? Nem az, amelyet szemtanúként éltünk át, sokkal inkább az, amelyet gondolatilag, az emlékezés révén, a felidézés morális és intel­lektuális szükségletével. A megtörtént nem az én látásomtól, hanem a közös, öröklött, továbbcipelt, levethetetlen súlyossága miatt válik hitelessé. A bűn mintegy szembesít az idő visszafordíthatatlanságával, s annak hiá­bavalóságával, hogy tetteinket hányszor, de hányszor próbáltuk meg nem történtekké tenni, letagadni, elhazudni. A történelmet nem lehet halottnak nyil­vánítani. Igaz, mindig akadnak, akik újra és újra átláthatatlan homályba próbálják bur­kolni a históriát. A feledés nem a bűnök el­­tussolása, hanem a barbárság reinkarnáció­ja. Ha ugyanis a felejtés az immár süketté és vakká vált történelemben kutakodik, azt talál benne, amit csak akar. Ilyenkor bukkannak fel a felejtes ügynökei, az emlékezet gyilkosai, könyvek égetői, fotók retusálói, az elhallgatás és titkosítás történelmet kasztráló inkvizí­­torai, a múltat a „felettes én” megrendelésé­re készséggel átrajzoló udvari bértollnokok hadai. Az emberiség kollektív múltját meg­becstelenítő, mindannyiunk jelenét csonkító pogány hordák. Amiként az emlékezni nem képes (vagy nem szándékozó) ember mentálisan sérült, akként tekinthető „tudathasadásosnak”, s identitásvesztettnek az a nemzet, amely a nemzeti önismeret, valamint a felelős és mél­tóságot adó számvetés helyett a múltat vég­képp eltörlendő hazugságokba vonul vissza. Ros hásáná, a zsidó újév a számvetés pilla­nata: a múltból magunkkal cipelt bűnökkel és gazságokkal való kritikus szembenézés katar­­tikus ideje. Az Örökkévaló ekkor dönt min­den halandó jövendője felől, s tíz nap múlva, az engesztelés napján a három könyvben mindannyiunk sorsa - a jövőnk - a múltnak függvényében megpecsételődik. A múlt el­torzult, hamis emlékezete vagy a perspektívát adó jövőkép hiánya nem az új esztendőt hoz­za el, a folyamatot, amely a múltat és a jövőt összekötve értelmet ad a létezésnek, hanem az itt és most pillanatába bilincseli a múltjától és jövőjétől megfosztott, s immár szabadon manipulálható embert. Rajtunk áll minden, szabad akaratunk józanságán, önálló döntéseinken. Nagyszerű pillanat, a gondviselés és a történelmi felelős­ség csodás összefonódása, hiszen még a „kö­zépszerűek” is lehetőséget kapnak: a szürkék, az egyszerűek, mondhatni mindannyian. Nem héroszokra van szükség, nem emberfe­letti tettekre, hanem tisztességre és belátásra. Megbocsátani nem magunknak kell, ha­nem a másiknak, s kevésbé a múlt miatt, sok­kal inkább a jelen okán. A haszid történet Lévi Jichák berdicsevi rabbi esetét mondja el. Egy­szer egy bűnt bűnre halmozó zsidónak („aki magas hivatalt töltött be és éppolyan gonosz, mint amilyen hatalmas volt”) azt mondta, hogy irigyli őt. Amaz meglepetten kérdez­te, hogy ugyan miért? Azért, mondta neki a bölcs rabbi, mert ha majd megtérsz Istenhez, életed minden szeplője ragyogó fénysugárrá változik, te pedig csupa fény leszel. Irigyellek hatalmas fényességedért - így a rabbi. A bűn minden szeplője ragyogó fénysugárrá vál­tozik, „ha majd megtérsz”. Ha majd morális lény leszel. Mert most valamilyen vagy, de az eljövendőben valamilyenné lehetsz. „Tanulja­tok jót tenni, törekedjetek az igazságra... Ha vétkeitek bíborvörösek is volnának, e napon hófehérré válnak” - mondja Jesuja próféta. És valóban: ezen a napon a zsinagógában min­den fehér színt, a tisztaság jelképét ölti: a fér­fiak fehér halotti köntöst vesznek fel, a frigy­­szekrény függönye és a térítők ugyancsak fehér színűek. Az újév napján a kosszarvnak, a sófárnak a megfúvása Isten dicsőségét hir­deti, de egyúttal figyelmezteti az Örökkévaló előtt elvonuló lelkeket: az emberteremtés iga­zi kínja és gyötrelme ránk szabatott. Most és majd, jelen és jövő, óesztendő és új esztendő. Valamikor nagyon régen a zsidók az új hónap eljövetelét, azaz az újhold láthatóvá válását megbízható tanúk vallomása alapján állapították meg. A tanúknak keresztkérdése­ket tettek fel, hogy a vének megállapíthassák, vajon igazat szólnak-e. Csak két tanúra volt szükség, de a többi tanúpárt is kikérdezték. Nem mintha igazából kellettek volna, in­kább csak azért, hogy ne kedvetlenedjenek el, s máskor is eljöjjenek. Kedveszegett tanúk aligha ismerik fel az újholdat. Hiába kérdezik őket, csak halkan dünnyögnek valamit ma­guk elé. Szavaikat senki sem érti, nem hallja meg, legfeljebb a történelem. Igaz, addigra már késő szokott lenni. Ne válj kedveszegett tanúvá. Nézz szembe minden múltbéli bűnöddel, hibáddal és téve­déseddel, emlékezz rájuk, és indulj el bátran. Nincs okod félni, vár az új esztendő. Lesáná tóvá tikátévu vetéhátému! Jó évre legyetek beírva és lepecsételve! Látogasson el mindennap a Népszava online-ra! Hiteles tájékoztatás, folyamatosan frissülő tartalom. www.nepszava.hu

Next