Amerikai Magyar Népszava - Szabadság, 2010. január-június (120. évfolyam, 1-30. szám)

2010-05-07 / 23. szám

16 I NÉPSZAVA SZABADSÁG VASÚTI TOLVAJ Első osztályú fülkébe szállt be. Mindig első osztályon utazott. Ez üzleti befektetéséhez tartozott. Előrement, be-bekukkantva minden fülkébe. Utána a hordár. Egyik fülkében valami magányos öreg urat pillan­tott meg, három remek bőrönddel meg egy krokodil­bőr kézitáskával. - Ide­­ utasította a hordárt. Az fölrakta a hálóba bőröndjeit. Mutatós bőröndök voltak, teleragasztva külföldi szállók tarka címkéivel. Egyébként teljesen üresek. Amikor elemelte az áldozatok poggyászát s meg­ugrott velük, mindig otthagyott - zálogul, ajándé­kul - néhány üres bőröndöt. Ezt is beleszámította az üzemköltségbe. Leült az öreg úrral szemben. A levegőbe bámult. Sohase ismerkedett. Ezt csak a „régi iskola” tette. Kide­rült, hogy nem érdemes. Inkább árt, mint használ. Hétkor már sötétedett. Kezdődött a társasvacsora. Az öreg úr fölkelt. Kifelé indult, behúzva maga után az ajtót. De mintha valami eszébe jutna, visszajött, s a félig nyitott ajtón beszólt. - Kérem szeretettel - mondta, és feléje fordult. - Méltóztassék talán vigyázni a holmimra. Hogy lába ne keljen. Csak megvacsorázom. Be vannak zárva. De ilyen időkben, tetszik tudni­­ és mosolygott. A vasúti tolvaj is mosolygott, megértően. Bólintott, hogy majd vigyáz. „Furcsa - gondolta. - Kutyára a hájat.” Megnézte zsebóráját. Tudta, hogy huszonhárom perc múlva Nagyvárad következik. Az egész menetren­det kívülről tudta, mint egy zongoraművész Chopint vagy Beethovent. Ahogy szokta, előre magára vette galambszürke fel­öltőjét, kesztyűt húzott, fejébe nyomta kalapját, mint aki majd kiszáll, s a folyosóra állt, a letolt ablak mellé, hogy a hordárok tüstént észrevegyék. Ez a módszer is bevált. Körülbelül tíz éve dolgozott, körülbelül negy­­ven-ötven bőröndöt lopott el anélkül, hogy egyetlen­egyszer is elcsípték volna. A kocsiban kívüle csak egy gyászfátyolos hölgy uta­zott, az utolsó előtti, nemdohányzó fülkében. Hat perc múlva az is kiszállt. Ő az ablakba könyökölve figyelte a sötét mezőket. Hallgatta a vonat sötét kattogását. „Különös” - tűnődött­­, mindenesetre különös. Ilyesmivel eddig még sohase tüntettek ki. Azt mond­ta: „kérném szeretettel”, és régimódian elmosolyodott. Gondjaimra bízta. Annyira bizalomgerjesztő pofám volna? No, ne érzelegjünk. Az utasok általában legkö­zelebbi társukhoz szoktak fordulni, holott az éppúgy lehet izgalmas szamaritánus, mint vasúti tolvaj. Ezúttal - a valószínűségi számítás szerint - rám került a sor.” A mozdony füttyentett, megállt. Nagyváradhoz érkeztek. Egy hordár nyomban fölugrott a kocsijába. Csak a rendelkezését várta, hogy melyik bőröndöket vigye. De ő elfordult. - Hát nem tetszik leszállni? - kérdezte a hordár ámulva. - Nem - mondta. Úgy tervezte, hogy majd a következő állomáson, harminckilenc perc múlva. De ott se volt ereje. Ott kü­lönben is fölszállt egy utas, s az ő fülkéjébe telepedett. Hórihorgas, fakó alak volt. Gyanakodva figyelte. Csak nem sántikál ez valami rosszban? Mindenesetre beült. Szemmel tartotta. Az öreg úr is visszaérkezett, a vacsora és a bor párá­itól rózsálló arccal, szivar a szájában. Hálálkodott: - Köszönöm, nagyon köszönöm. - Nincs mit - vetette oda. Amint otthon sarokba vágta üres bőröndjeit, eze­ket a kellékeket, melyeket mindig magával cipelt, így dohogott: - Hallatlan. Kidobtam az útiköltséget, hiába volt az egész. Meghatott az a szamárság, hogy „kérem szeretet­tel”, és hogy épp engem választott ki. Úgy látszik, vénü­lök. Nem nekem való már ez a mesterség. Utána csakugyan abbahagyta. Valami más pályára lépett. 1933 * * * HASPÓK Az étteremben több héten át együtt étkeztünk. Velem szemben ült a feleségével. Már első nap azzal vonta ma­gára a figyelmem, hogy mennyire szeret enni. Többé-kevésbé mindnyájan szeretjük a gyomrunkat. Az azonban, ahogy ő szerette a gyomrát, ahogy ő imádta a hasát, már nem szeretet volt. Az szerelem volt. Naponta gyönyörködtem benne. Néha annyira bá­multam, hogy elfelejtettem enni. Őt ettem, a szemem­mel. Hadd írjam le előbb, kutyafuttában. Ötven év körüli férfi, gyér, ősz hajjal s kis ősz bajuszkával. Térd­nadrágot visel. Afféle haspók. Cinege lábán egy nem túl nagy, de azért tekintélyes potroh himbálódzik. Hogy kövérnek tartja-e magát? A kövérek általában két osztályba sorozhatók. Az egyik osztály töredelmesen így szól magához: „Kövér vagyok, ronda kövér disznó.” A másik osztály viszont azt hazudja magának, amit a szabója őneki: „Erős va­gyok, egy kissé erős.” Ő nyilván az utóbbi osztályba tartozott. Ha sétált, kifeszítette mellét, mélyen, önérzetesen lélegzett, s nyilván azt képzelte, hogy férfias, és sok nő van, aki az ilyen férfias férfiakat kedveli. De ez nem bi­zonyos. Voltaképp mellékes is. A fontos a szája, melyet azonnal észrevesznek, a vé­kony, piros, mozgékony szája az ősz bajuszkája alatt, ez a szinte csókra termett „pici-piros” száj, mely nedves a vágytól, hogy valamit megragadjon és bekebelezzen. Éppily fontos a szeme is, a nagy dióbarna szeme, mely les, pillog, fürkész, s egy erdőben vagy egy kopár hegy­tetőn, vagy egy iktatóhivatalban - bárhol a világon - azt kutatja, mi van ott ennivaló. Ez a szem az étteremben föllángol, olajos fényben forog, aztán, mint valami mécs, lobogni kezd. Tudja, hogy nemsokára milyen ki­vételes élvezetben lesz része. Az áhított környezet, az a hely, ahol majd enni kap, fölajzza, de egyszersmind idegesíti is. Száját kissé megnyálazza, s az még pirosabb lesz. Már úgy tündököl, mintha zsíros volna. Tekintete végigcikázik az éttermen, keresi a pincért. Rendel ezt­­azt, sokat, feleségének is valamit, s amikor a pincér el­távozik asztalától, követi tekintetével mindaddig, amíg be nem fordul a konyhába nyíló ajtón. Ekkor egyedül marad. Az asztalra hajol, rámered a fehér térítőre, mely mint a semmi. Szerencsére ott van­nak a kenyérdarabok is, a zsömlék és kiflik. Egyelőre ezekkel vigasztalódik. Minden ajtónyílás újabb remény s újabb csalódás. Nem jön a pincér, még mindig nem jön. Végre azon­ban jön. Hozza a melegített tányérokat, a párolgó tá­lakat, a levest, a disznócsülköt, a halat vastag, sárga mártásban, az őzcombot lila áfonyával, a fölfújtat arany borhabbal, őneki hozza, kétségtelen, de milyen sokáig cammog a szerencsétlen, a nyomorult, egy végtelenség ez, valósággal kibírhatatlan, s amíg így szemmel tartja a pincér minden lépését, aki közeledik és mégse közele­dik, amíg így csalogatja, vonzza, bűvölgeti őt, egyszer­re valami homályos gyermekizgalom hatalmasodik el rajta, hogy hátha csak káprázat az egész, hátha valami nem sejtett kiábrándulás éri, a tál leesik és összetörik, a pincér szörnyethal szívszélhűdésben, vagy a földgo­lyó összeütközik egy csillaggal, és ott, közvetlenül a cél, a beteljesülés előtt elborul, hitét veszíti, eleve lemond mindenről, mint mi, amikor hosszú, kétségbeesett órák után a fasorban megpillantjuk a kedves imádott szoknyáját, de még nem merünk örülni, mert arra gon­dolunk, hogy esetleg csak egy kifogást közöl, valami ürügyet, hogy fáj a feje, vagy hogy fáradt, és ismét nem lehetünk vele együtt. De nem, nem. Már előtte a tál, a maga csodálatos va­lóságában. Felkönyököl - kezében kés és villa -, s ránéz. Izzóan néz rá. Elcsigázva, csapzottan, olvadozva, szen­vedélyesen nézi, s a sok gyötrelem után könnybe lábad a szeme. Á, te vagy, gondolja, mert minden ételt tegez. Mi ketten, így együtt, kettecskén, te meg én. Még mindig nem eszik. Nem tud betelni látásával. Villájára tűz egy szelet marhahúst, s mielőtt bekapná és örökre elválnék tőle, egész közel emeli szeméhez, búcsúpillantást vet rá, mintha ezt kérdezné tőle: „Szeretsz? Mert én szeretlek.” Erre a hús már a szájában van. Mozog a szája, villámse­besen, gumiszerű rugalmassággal, mozog az orra hegye, mozog a füle. Úgy rémlik, hogy fülel. Hallgatja tulajdon csemcsegését. Ha nem láthatja, hogy eszik, legalább hal­lani akarja, legalább ízlelni akarja azt a nyelvével és száj­padlásával, legalább szagolgatni akarja az orrával, leg­alább tapintani akarja, s a húshoz és a mártáshoz gyakran hozzá is ér az ujjával. Mind az öt érzékével eszik. Nem zabál, nem fal, csak eszik. De az elmondhatat­lan és leírhatatlan, milyen gyorsan tűnik el tányérjáról minden. Volt és nincs. Egy perccel ezelőtt, nem is egy perccel ezelőtt, néhány pillanattal ezelőtt még ott púpo­­sodtak a galuska, a burgonya és rizskása tornyocskái, a gomba és cékla kisded halmai, még ott gőzölgött egy óri­ási rostélyos, s máris üres a tál, és a barna hagymás zsír utolsó drága csöppjeit mártogatja ki. Ezen én minden íz­ben csodálkozom. Ő is minden ízben csodálkozik, hogy már vége annak, ami el se kezdődött. Előrehajol, mint az imént, hogy az ételt eléje rakták, s kidülledő szemmel nézi a tányért, a tálat. Hihetetlen, hihetetlen. Nemrég az élet hona, most azonban elhagyott, kietlen, mint a teme­tő. Ez a gondolat elszomorítja. Sóhajt egyet. Fejét oldalt billenti, a tenyerébe hajtja, s valami lágy merengéssel, va­lami puha fájdalommal feleségére tekint. Eleinte azt hittem, hogy más híján a feleségét akarja megenni. De miután szemügyre vettem a sápadt, cse­­nevész asszonykát, megállapítottam, hogy tévedek. Fe­lesége nem volt ehető. Nem is a feleségére nézett, csak a felesége tányérjába, ahol úgyszólván még meg se kez­dődött az evés hatalmas színjátéka, egy sertéskarajra, sajtra, egy diós tortára, mely majdnem érintetlenül állt ott, a sorsára várakozva. Az asszony elértette. Szótlanul fölajánlotta az ételek háromnegyed részét, s az ura ismét enni kezdett. Amikor bevégezte - ezt is tündéri gyorsasággal -, rózsásra gyulladt arcát tenyerébe hajtva megint felesége felé sandított könyörgő, megható csengéssel, az asszony pedig megint az ura tányérjába kotorta azt, amit köz­ben még mindig nem költött el. Érdeklődésem lassanként őrá terelődött. Fakó, vér­szegény nő volt, horpadt arcú, beesett szemű, csont és bőr, ímmel-ámmal, étvágytalanul evett. De azért min­dig éhesnek látszott. Valószínűleg évtizedek óta gya­korolta a lemondás erényét, most már beletörődött a koplalásba, és mint ha vértanú hitves, némán haladt végzete, a biztos éhhalál felé. Ócska, kötött kabátkát hordott, orra nyergén nagy, teknőckeretes szemüveget. Ezt azonban - feltűnt nekem - csak étkezések al­kalmával hordta. Különben nélküle járt, úgy olvasott is. Egyszer, vacsora után az asztalnál hagyta. A kíván­csiságtól sarkallva kezembe vettem, s megvizsgáltam. Elhűltem. Üvegje olyan vastag volt, amilyent eddig még nem is láttam egyebütt, csak a csillagászati távcsö­veken. Arra a felfogásra kell tehát hajolnom, hogy az üveget ördögi ravaszságból az ura vágatta beléje, s ez a telhetetlen haspók kényszerítette feleségét a szemüveg viselésére is, hogy azt, amit megeszik szegény - az ő csöpp adagját - háromszoros nagyításban lássa. 1933 Kínai kancsó II. írta: Kosztolányi Dezső Novellák. Részlet. ----------------------------------------------------------------------------------------­ olvasóterem

Next