Amerikai Magyar Népszava - Szabadság, 2010. január-június (120. évfolyam, 1-30. szám)
2010-05-07 / 23. szám
16 I NÉPSZAVA SZABADSÁG VASÚTI TOLVAJ Első osztályú fülkébe szállt be. Mindig első osztályon utazott. Ez üzleti befektetéséhez tartozott. Előrement, be-bekukkantva minden fülkébe. Utána a hordár. Egyik fülkében valami magányos öreg urat pillantott meg, három remek bőrönddel meg egy krokodilbőr kézitáskával. - Ide utasította a hordárt. Az fölrakta a hálóba bőröndjeit. Mutatós bőröndök voltak, teleragasztva külföldi szállók tarka címkéivel. Egyébként teljesen üresek. Amikor elemelte az áldozatok poggyászát s megugrott velük, mindig otthagyott - zálogul, ajándékul - néhány üres bőröndöt. Ezt is beleszámította az üzemköltségbe. Leült az öreg úrral szemben. A levegőbe bámult. Sohase ismerkedett. Ezt csak a „régi iskola” tette. Kiderült, hogy nem érdemes. Inkább árt, mint használ. Hétkor már sötétedett. Kezdődött a társasvacsora. Az öreg úr fölkelt. Kifelé indult, behúzva maga után az ajtót. De mintha valami eszébe jutna, visszajött, s a félig nyitott ajtón beszólt. - Kérem szeretettel - mondta, és feléje fordult. - Méltóztassék talán vigyázni a holmimra. Hogy lába ne keljen. Csak megvacsorázom. Be vannak zárva. De ilyen időkben, tetszik tudni és mosolygott. A vasúti tolvaj is mosolygott, megértően. Bólintott, hogy majd vigyáz. „Furcsa - gondolta. - Kutyára a hájat.” Megnézte zsebóráját. Tudta, hogy huszonhárom perc múlva Nagyvárad következik. Az egész menetrendet kívülről tudta, mint egy zongoraművész Chopint vagy Beethovent. Ahogy szokta, előre magára vette galambszürke felöltőjét, kesztyűt húzott, fejébe nyomta kalapját, mint aki majd kiszáll, s a folyosóra állt, a letolt ablak mellé, hogy a hordárok tüstént észrevegyék. Ez a módszer is bevált. Körülbelül tíz éve dolgozott, körülbelül negyven-ötven bőröndöt lopott el anélkül, hogy egyetlenegyszer is elcsípték volna. A kocsiban kívüle csak egy gyászfátyolos hölgy utazott, az utolsó előtti, nemdohányzó fülkében. Hat perc múlva az is kiszállt. Ő az ablakba könyökölve figyelte a sötét mezőket. Hallgatta a vonat sötét kattogását. „Különös” - tűnődött, mindenesetre különös. Ilyesmivel eddig még sohase tüntettek ki. Azt mondta: „kérném szeretettel”, és régimódian elmosolyodott. Gondjaimra bízta. Annyira bizalomgerjesztő pofám volna? No, ne érzelegjünk. Az utasok általában legközelebbi társukhoz szoktak fordulni, holott az éppúgy lehet izgalmas szamaritánus, mint vasúti tolvaj. Ezúttal - a valószínűségi számítás szerint - rám került a sor.” A mozdony füttyentett, megállt. Nagyváradhoz érkeztek. Egy hordár nyomban fölugrott a kocsijába. Csak a rendelkezését várta, hogy melyik bőröndöket vigye. De ő elfordult. - Hát nem tetszik leszállni? - kérdezte a hordár ámulva. - Nem - mondta. Úgy tervezte, hogy majd a következő állomáson, harminckilenc perc múlva. De ott se volt ereje. Ott különben is fölszállt egy utas, s az ő fülkéjébe telepedett. Hórihorgas, fakó alak volt. Gyanakodva figyelte. Csak nem sántikál ez valami rosszban? Mindenesetre beült. Szemmel tartotta. Az öreg úr is visszaérkezett, a vacsora és a bor páráitól rózsálló arccal, szivar a szájában. Hálálkodott: - Köszönöm, nagyon köszönöm. - Nincs mit - vetette oda. Amint otthon sarokba vágta üres bőröndjeit, ezeket a kellékeket, melyeket mindig magával cipelt, így dohogott: - Hallatlan. Kidobtam az útiköltséget, hiába volt az egész. Meghatott az a szamárság, hogy „kérem szeretettel”, és hogy épp engem választott ki. Úgy látszik, vénülök. Nem nekem való már ez a mesterség. Utána csakugyan abbahagyta. Valami más pályára lépett. 1933 * * * HASPÓK Az étteremben több héten át együtt étkeztünk. Velem szemben ült a feleségével. Már első nap azzal vonta magára a figyelmem, hogy mennyire szeret enni. Többé-kevésbé mindnyájan szeretjük a gyomrunkat. Az azonban, ahogy ő szerette a gyomrát, ahogy ő imádta a hasát, már nem szeretet volt. Az szerelem volt. Naponta gyönyörködtem benne. Néha annyira bámultam, hogy elfelejtettem enni. Őt ettem, a szememmel. Hadd írjam le előbb, kutyafuttában. Ötven év körüli férfi, gyér, ősz hajjal s kis ősz bajuszkával. Térdnadrágot visel. Afféle haspók. Cinege lábán egy nem túl nagy, de azért tekintélyes potroh himbálódzik. Hogy kövérnek tartja-e magát? A kövérek általában két osztályba sorozhatók. Az egyik osztály töredelmesen így szól magához: „Kövér vagyok, ronda kövér disznó.” A másik osztály viszont azt hazudja magának, amit a szabója őneki: „Erős vagyok, egy kissé erős.” Ő nyilván az utóbbi osztályba tartozott. Ha sétált, kifeszítette mellét, mélyen, önérzetesen lélegzett, s nyilván azt képzelte, hogy férfias, és sok nő van, aki az ilyen férfias férfiakat kedveli. De ez nem bizonyos. Voltaképp mellékes is. A fontos a szája, melyet azonnal észrevesznek, a vékony, piros, mozgékony szája az ősz bajuszkája alatt, ez a szinte csókra termett „pici-piros” száj, mely nedves a vágytól, hogy valamit megragadjon és bekebelezzen. Éppily fontos a szeme is, a nagy dióbarna szeme, mely les, pillog, fürkész, s egy erdőben vagy egy kopár hegytetőn, vagy egy iktatóhivatalban - bárhol a világon - azt kutatja, mi van ott ennivaló. Ez a szem az étteremben föllángol, olajos fényben forog, aztán, mint valami mécs, lobogni kezd. Tudja, hogy nemsokára milyen kivételes élvezetben lesz része. Az áhított környezet, az a hely, ahol majd enni kap, fölajzza, de egyszersmind idegesíti is. Száját kissé megnyálazza, s az még pirosabb lesz. Már úgy tündököl, mintha zsíros volna. Tekintete végigcikázik az éttermen, keresi a pincért. Rendel eztazt, sokat, feleségének is valamit, s amikor a pincér eltávozik asztalától, követi tekintetével mindaddig, amíg be nem fordul a konyhába nyíló ajtón. Ekkor egyedül marad. Az asztalra hajol, rámered a fehér térítőre, mely mint a semmi. Szerencsére ott vannak a kenyérdarabok is, a zsömlék és kiflik. Egyelőre ezekkel vigasztalódik. Minden ajtónyílás újabb remény s újabb csalódás. Nem jön a pincér, még mindig nem jön. Végre azonban jön. Hozza a melegített tányérokat, a párolgó tálakat, a levest, a disznócsülköt, a halat vastag, sárga mártásban, az őzcombot lila áfonyával, a fölfújtat arany borhabbal, őneki hozza, kétségtelen, de milyen sokáig cammog a szerencsétlen, a nyomorult, egy végtelenség ez, valósággal kibírhatatlan, s amíg így szemmel tartja a pincér minden lépését, aki közeledik és mégse közeledik, amíg így csalogatja, vonzza, bűvölgeti őt, egyszerre valami homályos gyermekizgalom hatalmasodik el rajta, hogy hátha csak káprázat az egész, hátha valami nem sejtett kiábrándulás éri, a tál leesik és összetörik, a pincér szörnyethal szívszélhűdésben, vagy a földgolyó összeütközik egy csillaggal, és ott, közvetlenül a cél, a beteljesülés előtt elborul, hitét veszíti, eleve lemond mindenről, mint mi, amikor hosszú, kétségbeesett órák után a fasorban megpillantjuk a kedves imádott szoknyáját, de még nem merünk örülni, mert arra gondolunk, hogy esetleg csak egy kifogást közöl, valami ürügyet, hogy fáj a feje, vagy hogy fáradt, és ismét nem lehetünk vele együtt. De nem, nem. Már előtte a tál, a maga csodálatos valóságában. Felkönyököl - kezében kés és villa -, s ránéz. Izzóan néz rá. Elcsigázva, csapzottan, olvadozva, szenvedélyesen nézi, s a sok gyötrelem után könnybe lábad a szeme. Á, te vagy, gondolja, mert minden ételt tegez. Mi ketten, így együtt, kettecskén, te meg én. Még mindig nem eszik. Nem tud betelni látásával. Villájára tűz egy szelet marhahúst, s mielőtt bekapná és örökre elválnék tőle, egész közel emeli szeméhez, búcsúpillantást vet rá, mintha ezt kérdezné tőle: „Szeretsz? Mert én szeretlek.” Erre a hús már a szájában van. Mozog a szája, villámsebesen, gumiszerű rugalmassággal, mozog az orra hegye, mozog a füle. Úgy rémlik, hogy fülel. Hallgatja tulajdon csemcsegését. Ha nem láthatja, hogy eszik, legalább hallani akarja, legalább ízlelni akarja azt a nyelvével és szájpadlásával, legalább szagolgatni akarja az orrával, legalább tapintani akarja, s a húshoz és a mártáshoz gyakran hozzá is ér az ujjával. Mind az öt érzékével eszik. Nem zabál, nem fal, csak eszik. De az elmondhatatlan és leírhatatlan, milyen gyorsan tűnik el tányérjáról minden. Volt és nincs. Egy perccel ezelőtt, nem is egy perccel ezelőtt, néhány pillanattal ezelőtt még ott púposodtak a galuska, a burgonya és rizskása tornyocskái, a gomba és cékla kisded halmai, még ott gőzölgött egy óriási rostélyos, s máris üres a tál, és a barna hagymás zsír utolsó drága csöppjeit mártogatja ki. Ezen én minden ízben csodálkozom. Ő is minden ízben csodálkozik, hogy már vége annak, ami el se kezdődött. Előrehajol, mint az imént, hogy az ételt eléje rakták, s kidülledő szemmel nézi a tányért, a tálat. Hihetetlen, hihetetlen. Nemrég az élet hona, most azonban elhagyott, kietlen, mint a temető. Ez a gondolat elszomorítja. Sóhajt egyet. Fejét oldalt billenti, a tenyerébe hajtja, s valami lágy merengéssel, valami puha fájdalommal feleségére tekint. Eleinte azt hittem, hogy más híján a feleségét akarja megenni. De miután szemügyre vettem a sápadt, csenevész asszonykát, megállapítottam, hogy tévedek. Felesége nem volt ehető. Nem is a feleségére nézett, csak a felesége tányérjába, ahol úgyszólván még meg se kezdődött az evés hatalmas színjátéka, egy sertéskarajra, sajtra, egy diós tortára, mely majdnem érintetlenül állt ott, a sorsára várakozva. Az asszony elértette. Szótlanul fölajánlotta az ételek háromnegyed részét, s az ura ismét enni kezdett. Amikor bevégezte - ezt is tündéri gyorsasággal -, rózsásra gyulladt arcát tenyerébe hajtva megint felesége felé sandított könyörgő, megható csengéssel, az asszony pedig megint az ura tányérjába kotorta azt, amit közben még mindig nem költött el. Érdeklődésem lassanként őrá terelődött. Fakó, vérszegény nő volt, horpadt arcú, beesett szemű, csont és bőr, ímmel-ámmal, étvágytalanul evett. De azért mindig éhesnek látszott. Valószínűleg évtizedek óta gyakorolta a lemondás erényét, most már beletörődött a koplalásba, és mint ha vértanú hitves, némán haladt végzete, a biztos éhhalál felé. Ócska, kötött kabátkát hordott, orra nyergén nagy, teknőckeretes szemüveget. Ezt azonban - feltűnt nekem - csak étkezések alkalmával hordta. Különben nélküle járt, úgy olvasott is. Egyszer, vacsora után az asztalnál hagyta. A kíváncsiságtól sarkallva kezembe vettem, s megvizsgáltam. Elhűltem. Üvegje olyan vastag volt, amilyent eddig még nem is láttam egyebütt, csak a csillagászati távcsöveken. Arra a felfogásra kell tehát hajolnom, hogy az üveget ördögi ravaszságból az ura vágatta beléje, s ez a telhetetlen haspók kényszerítette feleségét a szemüveg viselésére is, hogy azt, amit megeszik szegény - az ő csöpp adagját - háromszoros nagyításban lássa. 1933 Kínai kancsó II. írta: Kosztolányi Dezső Novellák. Részlet. ---------------------------------------------------------------------------------------- olvasóterem