Amerikai Magyar Népszava - Szabadság, 2012. január-június (121. évfolyam, 1-26. szám)

2012-05-25 / 21. szám

mit. Majd azt kéri, hogy tételesen megválaszolhassa a 243 oldalas első szakértői jelentést, amelynek szerinte 80 százaléka kitaláció, és ötféleképpen is meg tudja cá­folni. Megkapja rá az engedélyt, amire felolvassa a maga 38 oldalas fogalmazványát. Nem igaz, hogy baktérium­fóbiája lenne. A szájmaszkot csak a bombagyártás miatt viselte, mert vegyi anyagokkal dolgozott, másrészt nem akarta elkapni az anyjától épp a merénylet előtt az influenzát. A pszichiáterek követ­kezetesen butábbnak állítják be. Szisztematikusan olyan primitív mondatokat adnak a szájába, ami­lyeneket ő nem mondott, viszont azt, amit mondott, nem írták le. Erre példákat idéz, bekezdése­ket olvas fel a jelentésből. Kitér rá, hogy a páros semmit sem ért a szélsőjobboldal világából, és olyasmit írnak az ő beszámítha­­tatlanságának rovására, ami pe­dig azokban a körökben teljesen általános. A gyilkos érvelése itt abszolút meggyőző. A páros a pszichiátriában nyilván jártas, de makulátlan politikai ártatlanságá­ban a szélsőjobboldalról és annak nyelvezetéről körülbelül annyi fo­galma van, mint egy zárdában ne­velkedett szűznek a nemi életről és az obszcén szavakról. A per negyedik és ötödik nap­ján a tömeggyilkos elmeséli, hogy mit tett 2011. július 22-én. Július 21. kimerítette, egész nap az előkészületekkel foglalko­zott. Tudta, hogy ki kell aludnia magát, ezért késve, csak nyolc óra körül ébredt. Ráadásul új mode­met kellett beállítania, hogy hasz­nálni tudja az internetet. Amíg dolgozott a számítógép, elhajtatott taxival egy utolsó terepszemlére a kormánynegyedhez. Miután ha­zaért, feltette a netre a manifesz­­tumát, de csak csigalassan tudta feltölteni. Eredeti terve az volt, hogy mi­nél korábban robbant. Utoyán még el akarta csípni az odalátogató Gro Harlem Brundtlandot, a korábbi munkáspárti miniszterelnök as­szonyt, akinek al-kaidás ihletésre szerette volna elvágni a nyakát, élőben közvetítve az interneten. Bár a késés miatt erről az álmáról lassan le kellett mondania, azért az ehhez szükséges csuklóbilin­cset, tőrt és bajonettet is elpakolta. Összecsapásra számítva beöltözött golyóálló mellényébe, nadrágjába, mintha lovagi páncélt csatolna fel, és erre húzta rá a hamis rendőre­gyenruhát. Magához vette piszto­lyát meg félautomata karabélyát. Ez utóbbit egyébként Gungnirnek hívta Odin, az északgermán főis­ten magától visszarepülő varázs­dárdájának neve nyomán. A Crafter kisteherautóba egy csendes mellékutcában szállt be. A raktérben lévő 950 kiló robba­nóanyagtól, amelynek túlnyomó része műtrágyából állt, messzire bűzlött az autó. Álcázásból egy „duguláselhárítás” feliratú lógó volt kiragasztva rá, saját maga ké­szítette Photoshoppal. Az indulás előtt letépte. Eredeti terve az volt, hogy háromszor ekkora bombát gyárt, de ahhoz rendes teherautó kellett volna, s arra nem volt ideje meg­szerezni a jogosítványt. Ezért ag­gódott, hogy közel és jó szögben tudjon majd beállni a Crafterrel. Igaz, a néhány órája kinézett he­lyet, amely detonációs szempont­ból ideális szögben lett volna, el­foglalták, viszont a szemben lévő oldalon bőven volt hol leparkolnia az épület főbejárata előtt, miután akadálytalanul végighajtott azon a Gubbegatán, amelynek a lezá­rását már 2002-ben elhatározták, de a végrehajtásig még mindig nem jutottak. Amikor bekapcsol­ta a bomba gyújtását, nem volt biztos abban, hogy nem röpül-e minden azonnal a levegőbe. Nem röpült, volt még néhány perce a távozásra. Miután beszállt a másik ko­csiba, egy Fiat Cargóba, ami Oslo centrumától távolabb parkolt elő­készítve, meghallgatta a híreket az autórádión. Megtudta, hogy az épület nem omlott össze, és csak egyetlen ember halt meg. Keserű­en szűrte le magában a következ­tetést, hogy a robbantás kudarcot vallott. Az Utoyával szembeni rak­parton állt a Munkáspárt Ifjúsá­gi Szervezetének sátra. Miután leparkol a Cargóval, odamegy. A kompot, amit az oslói robban­tás miatt leállítottak, elindíttatja, mondván, hogy át kell szállítani­uk őt a szigetre, ahova a központ­ból küldték, hogy biztosítson és eligazítást tartson. A sátornál áll Monica Bosei, a táborvezető. Furcsállja, hogy őt erről nem ér­tesítették. Amire azt mondja, biz­tos azért, mert nagy a káosz. A bírónő belekérdez, hogy bevett-e valami szert előtte. Igen, tizenkettő körül egy efed­­rin tablettát, ami tiltott zsírégető, megemeli a pulzust, gyorsítja az anyagcserét, és rengeteg vizet kell hozzá inni. A nehéz muníciós ládát fel­viszi a kompra. Pisztolya az övé­ben, az autóból magához veszi a Gungnirt, aminek láttán Monica azt mondja, hogy ettől halálra fognak rémülni a gyerekek. Oké, visszamegy a kocsihoz, ahol van még egy sörétes puska is fekete nejlonzsákban. Ezt kiveszi a zsák­ból, a Gungnirt beteszi. Átkelés közben kikérdezi Monicát, hogy vannak-e biztonságiak a szigeten. Nincsenek, csak egyetlen rendőr, de ő is civilként van jelen. Fegyve­re van? Nincs. Miután kikötnek, a kompon lebzselekkel előreviteti a lőszeres ládát a kávézóhoz. A civil rendőr lejön, kérdezgetni kezdi. Mivel érzi rajta, hogy gya­nút fogott, azzal fojtja bele a szót, hogy menjenek fel a kávézóhoz, ott úgyis mindenkinek mindent elmond. Monica és a civil rendőr hátat fordítva elindulnak előtte. Tudja, hogy most vagy soha. A pisztollyal elsőnek őket lövi le. Nem árul el érzelmeket az arca. Szakszerű és aprólékos. Papiros van előtte jegyzetekkel. Amit már elmesélt, utána kihúz­za. Most felnéz, mondván, hogy mindenkit szeretne figyelmeztet­ni, csak az hallgassa, akinek fel­tétlenül muszáj, mert borzalmas részletek fognak következni. Az első lövések végeznek Mo­­nicával és a civil ruhás rendőrrel, mindenki szétszalad, a komp tel­jes sebességgel kitolat a kikötő­ből. Mire felér a kávézóhoz, félig kiürül a tár a pisztolyban. Elősze­di a gépfegyvert a nejlonzsákból, betárazza abból a muníciós lá­dából, amit az előbb hozatott ide előre. Az épület ablakában fejeket lát, odaereszt egy sorozatot, belép a kávézóba. Bent teljes a zűrza­var. Az a célja, hogy minél több embert végezzen ki. Megint meg­ereszt egy sorozatot. Olyat, mint amit egyszer a tévében látott, de még annál is szörnyűbbet. Futko­­sás van, de sokan mozdulatlanná dermednek a rémülettől, van, aki magzati pózba húzódik össze. Mindig fejre céloz, de azért, ha ideje van, és nem kell sietnie a menekülők után, még egy máso­dik, biztonsági lövést is lead egé­szen közelről. Miután bent már nincs semmi mozgás, kimegy a sátrakhoz, ahol mindenkire tüzel, akibe belebot­lik Nem tud szaladni, mert be van öltözve, és lógnak rajta a tárak. Komótosan lépkedve utánamegy egy csoportnak, akik a Szeretet ös­vény felé veszik az irányt. A futók után lő, majd azokat végzi ki, akik mintegy lebénulva a földre vetették magukat. Elcsodálkozik, amikor hallja az ügyésznőtől, hogy valaki tetszhalottat játszva mégis életben maradt. Amikor az ösvényen vé­gez, ismét visszatér a sátrakhoz, módszeresen átkutatja őket. Előtte arra gondolt, hogy ho­rogkeresztet akaszt a nyakába, mert az a leghatásosabb elrettentő eszköz ezekben a baloldali körök­ben, de végül nem tette. Viszont arról, hogy a fjord vizét tömeg­pusztító fegyverként használja, nem mondott le. Előzetes becslé­se szerint úgy hatszázan lehettek a szigeten. Belátta, hogy képtelen lenne mindet lelőni. Arra, hogy egy se maradjon életben, az egye­düli esély az, ha bekergeti őket a vízbe, ahol egyszerűen megful­ladnak. Ezért aztán a gépfegyver­sorozatok szünetében néhányszor elbődül, hogy: „Ma meg fogtok halni, marxisták!” Ezt tehát elis­meri, de azt, hogy öldöklés közben nevetett vagy ne adj’ isten hango­san kacagott volna, mint ahogy később egyes túlélők hamisan hí­­resztelték, határozottan cáfolja. A részletekre sajnos nem em­lékszik, a bő egyórás öldöklésből alig tízpercnyi maradt csak meg, mert agya valamikor már akkor kikapcsolt, amikor beindította a bomba gyújtását, és attól fogva mintegy ösztönösen cselekedett. Ez a fajta tudatállapot egyébként ismert jelenség a pszichológiában, nyilván ezt nála jobban tudja az itt szakértő Benedek Elek és Benedek Elekné, biccent ironikusan a pszi­chiáterek felé. És mit gondol arról, hogy gye­rekeket gyilkolt meg? Előzetesen úgy számított, válaszolja, hogy ma­ximum huszonöt százalékuk lesz majd tizennyolc évesnél fiatalabb. A tizenhat évesnél fiatalabbakat mindenképpen meg akarta kímél­ni, de sokszor nem volt rá módja, hogy a menekülők között, akik a hátukat mutatták neki, válogatni tudjon. Másrészt hangsúlyozza, hogy ebbe a táborba mind olyanok ti meg. Ha már nem halt mártírha­lált a helyszínen, akkor hirdetnie kell a börtönből is azt, ami egyedül üdvös Norvégiának és egész Euró­pának. Évekkel korábban kifej­lesztett egy meditációs technikát, amelynél a szamurájok kódexét, a Busidót vette mintának. Sikerült magát teljesen érzelemmentessé tennie. Addig mindenki kedves, segítőkész fiúnak ismerte. Tanúi vannak rá, hogyan viselkedett pél­dául legjobb barátja testvérének temetésén. Rettenetes érzés volt. Az egész gyászoló gyülekezetből ő sírt a legjobban. A teremben hatalmas csend van, miközben mesél, a hozzá­tartozók egymásba kapaszkod­nak, valaki felzokog, időről időre elhagyják a termet. Az ügyésznő sokáig nem bír megszólalni, bele­kérdezni. Másnap az Aftenposten címlapján az arca. Tágra nyitott szemmel, elkerekedő szájjal bá­mul, lebénulva a rettenettől. A norvégok valahogy úgy néz­nek a tömeggyilkosra, mint egy természeti jelenségre, mint arra a szélviharra, a Dagmarra, ahogy hívták, amely télen átvonult Skan­dinávián, és a környékünkön is gyökerestül tépte ki a fenyőket. Ők így vetik ki maguk közül ezt az embert, akit az egyik nap a két védőügyvédje közül a nő, amikor kérdezi, kétszer is a keresztnevén szólít. „Te, Anders”, mondja neki. Talán nem az egyetlen voltam, aki akkor egy pillanatra megdöbbent. Emlékeztetnem kellett magam rá, hogy ezt a lényt is, mint mindan­nyiunkat, anya szülte. Egyik fejtegetésében a hiva­talos agymosásról értekezik, azt mondja, hogy már a kisiskolá­soknál kezdik a baloldalivá való átnevelést. Példának fel talál hozni egy népszerű éneket, majd csepüli az előadóját. A megidézett éne­kes, Medvebocs Nilsen másnap megszólal, együtténeklésre hívja a norvégokat oda, ahol május el­sején szoktak összegyűlni az osló­iak. Az együtténeklésre zsúfolásig megtelik a tér. Medvebocs Nilsen, egy hosszú hajú, őszülő ro­cker kissé szakadt szerelésben kiáll a tömeg elé, és megpendíti az ukule­­léjét. Miután végigénekli a tömeg a dalt, csak annyit fűz hozzá: „Mi győztünk.” Majd a negyvenezer ember átvonul a közeli bíróság elé, ahol akkor is folyik a per. Ott még egyszer énekelnek. Legutoljára még csak annyit, hogy az Aftenposten, amely in­kább jobboldali színezetű napilap, a bírósági tudósítása után, ahol le­hozza a tömeggyilkos szélsőjobbos fejtegetéseit, közöl még egy másik cikket is. Ebben tételesen cáfolja az elhangzott állításokat. Példá­ul a gyilkos arról beszélt, hogy Oslóban, ha a mostani tendencia marad, tíz éven belül többségben lesznek a muszlimok. Ez nem igaz, nyugtatja meg az olvasóit a lap, ez majd csak a 2040-es évek máso­dik felében fog bekövetkezni. A nagyobbik fiunk ezek szerint nem tizenkilenc éves lesz akkor, hanem a negyvenes éveidben jár, mint én most. Elgondolkodtató adat. Az épület ablakában fejeket lát, odaereszt egy sorozatot, belép a kávézóba. Bent teljes a zűrzavar. Az a célja, hogy minél több embert végezzen ki. Megint megereszt egy sorozato. Olyat, mint egyszer a moziban látott, jöttek, akik megyei szintű vezetők voltak a hatalmon lévő Munkás­párt káderneveldéjében. A saját maga által készített táblázat sze­rint nem A kategóriás hazaárulók, mint mondjuk Jens Stoltenberg, se nem B-sek, mint az újságírók, hanem csak C-sek. Ez utóbbi kate­gória mintegy kilencvenezres tö­meget jelent Norvégiában, s ebből mindenki legitim célpont. Csak az első lövések voltak nehezek, mert gyilkolni egyébként teljesen ellen­tétes az emberi természettel, aztán egyre könnyebb és könnyebb lett, míg a legvégén át nem billent abba a fajta harci állapotba, amelyről nyilván minden frontot megjárt katona tudna mesélni. A következő nagyobb vé­rengzés helyszíne a Szivattyúház volt. Itt sokan lapultak az épület mögött. Hogy előcsalogassa őket, odakiabált nekik, hogy a megér­kezett deszantos alakulatból van, kérdezte, nem látták-e azt, aki az előbb lövöldözött, merre ment, hogy néz ki. Mire néhányan ki­dugták a fejüket, és mutatták, hogy arra. Megvárta, hogy minél többen jöjjenek elő, akkor húzta csak meg a ravaszt. Itt tizenöt holt­testet találtak. A sziget déli csúcsán a mene­külők között volt egy kisfiú. Nem is érti, miért hozták egy ilyen átneve­lő táborba. Az ő életét meghagyta. Ahogy meghagyta egyébként egy felnőttét is (pedig kétszer is bele­szaladt!), aki az öltözete és a visel­kedése szerint kiköpött úgy nézett ki, mint egy rendes kultúrkonzer­­vatív. És tiszta a lelkiismerete azzal kapcsolatban, hogy a kisfiú előtt lemészárolta a többieket? Nézzék, ha ő most magára venné mindazt a szörnyűséget, amit cselekedett, akkor összeomolna. Ezt nem tehe­ háttér 2012. MÁJUS 25., PÉNTEK­I 19

Next