Amerikai Magyar Népszava - Szabadság, 2012. július-december (121. évfolyam, 27-52. szám)

2012-11-23 / 47. szám

törvénytisztelővé válna. Zúgna a „diktátorok, hazaárulók” és senki nem tud kormányozni, ha az abla­ka alatt üvöltenek. De még egy ilyen sovány kis győzelem esélyei is csekélyek. Józan ésszel ugyan elképzelhetet­len, hogy a többség még egyszer erre a kormányra, erre a politiká­ra szavazzon, de józan ésszel az is elképzelhetetlen, hogy a Fidesz fair választáson megkockáztassa a vereséget. A demokratikus rend­szernek még nincs minden eleme elhordva, és ehhez szükségük van még egy kormányzati ciklus­ra. Máskülönben nagy nemzeti programjukat, amely írni-olvasni alig tudó köz- és szakmunkások százezrein alapulna, és legalább két évtizedre szólna, a győztesek biztosan felszámolnák. Emellett attól is okkal tarthatnak a párt vezetői, hogy intézkedéseik közül csak kevés állná ki a visszaállított jogállam próbáját. Muszáj tehát megakadályozniuk, hogy új mi­niszterelnöke lehessen az ország­nak. Erre szolgál a regisztráció is, semmi másra, a mellette fel­hozott érvek egytől egyig hami­sak. Újabb torlasz, amelyet azért emelnek, hogy minél kevesebben jussanak el a szavazófülkéig. De egészen biztosan nem ez volt az utolsó manipuláció a választások vagy bármi más befolyásolására. Ez a rezsim manipuláció nélkül egyszerűen nem életképes. Ezért is erre fordítja a legtöbb időt, pénzt, energiát. Orbán Viktor azt akarja, hogy az ő fejével gondol­kodjunk, az ő szemével lássuk a világot. Új és új meséket tálal fel arról, hogy miért rossz az, amiről tudjuk, hogy jó, ezért lett Euró­pa, amely sokunk számára ma is az ígéret földje, az ő tálalásában meddőhányó. Pedig dehogy ha­ragszik ő Európára. Ránk harag­szik, magyarokra, mert úgy érzi, nem szeretjük őt eléggé. Amikor hirdetésben követel tiszteletet a magyaroknak, azt is magának követeli. De ez az ő harca, nem a mienk, tőlünk nem erre kért és nem erre kapott felhatalmazást. Egy miniszterelnöknek sok min­denre van lehetősége, de bármire még kilenctizeddel sem lenne. Ugyan mit is tisztelhetnénk ben­ne? Talán azt, hogy egy keresz­tény kormány fejeként kiszorítja az életet a legelesettebbekből? Hogy százezernyi mozgássérült létbizonytalanságba zuhant, mert megfelezték, harmadolták a jut­tatásaikat? Azért tiszteljük, mert Felcsútra, az új magyar feuda­lizmus központjába luxusra és magánzsebekbe ömlenek a mil­­liárdok, miközben az állam ke­servesen élő embereket felszínen tartó alapítványoktól vonta meg a pénzt? Vagy, mert jó barátjának, a házelnöknek havi háromszázezer­rel nőtt a „közlekedési hozzájáru­lása”, holott mindenhova viszik, mint egy maharadzsát? Tiszteljük azért, mert Magyarországon átla­gosan tizennyolc hónap, amíg egy ember munkát talál, de a szeretet kormánya három hónapra vitte le a munkanélküli-segélyt? Vagy, mert új államának egyenruhásai: rendőrök, ellenőrök, köztérfel­ügyelők, bevételre vadászó ön­­kormányzati járőrök semmi kis vétségekért, sokszor kitaláltakért, tízezrekre büntetnek minket? Egy ilyen büntetés, és sok család azon a héten már nem eszik. Magyar­­országon minden leáll, rohad, csak az állami büntetésipar virág­zik. Milyen ország az ilyen? Mégsem egyedül Orbán Vik­tor tehet mindenről. Ő nem egy kisiklás, balszerencse, hanem az elmúlt húsz év eredménye - ön­magunk tükörképe. Hogy mond­jam tapintatosan, hogy senkinek se kelljen magára vennie? Talán így: nélkülünk ő sem lehetne. Mózesnek van egy megvilágosí­tó, örökre modern észrevétele. Amikor a törvénytáblákkal vis­szatér Istentől, látja az aranyborjú körül táncoló embereket. Ekkor ezt kérdezi az őt távollétében he­lyettesítő bátyjától, Árontól: Mit tett veled ez a nép, hogy ilyen nagy vétekbe vitted őket? Szó­val a nép is vétkezhet, nem csak a vezetői. És mi? Mi mit tettünk Orbán Viktorral, hogy most a rabságba vetésünk bűnét készül elkövetni ellenünk? Megbíztunk benne. Olyan feladatot bíztunk rá, amelyre nem alkalmas. Emlékez­zünk vissza. Nyolc hosszú éven át láttuk őt az ellenzék vezetőjeként; láttuk a hónapról hónapra felher­gelt tömegeket, az ultimátumokat, vekkereket, a zászlókat, amelyek már akkor sem a szabadságunkért lobogtak, láttuk, hogy mindent ellenez és mindennek az ellenke­zőjét is, hallottuk az egyre erősza­kosabbá váló nyelvet, a nyomában járó züllést, leépülést, láttuk a földet csapkodó fekete bakancso­kat, a feldúlt budapesti utcákat, a roma gyerekekre vadászó puskás gyilkosokat - mindent láttunk, és mégis, hogy ennek vége legyen, visszahoztuk őt a hatalomba, rá­adásul teljhatalommal. Éppen őt. Pedig tudtuk, hogy a miniszteri autókon kívül akkor már évek óta minden a jobboldalé, az övé volt, kulcsemberek őt szolgálták. Már ellenzékben is azt csinált, amit akart, és már akkor sem riadt vis­sza semmitől. Máig bennem él di­adalmas arca, amint a törvény fölé helyezve magát, a Kossuth téri kordont - a jogrendet, a Rendet bontja. Akkor még csak az addig­ra megfélemlített kormány bizo­nyult tehetetlennek a demokráci­ára támadó fideszes képviselőkkel szemben, most viszont már az egész megfélemlített ország. De ez az ország mi vagyunk, tőlünk lett olyan hely, amilyennek most látjuk. Ha Mózes jó volt Is­tennek, akkor mi is hallgassunk rá, s bajaiért a nép okolja végre saját magát is. Például azért, hogy engedte lerombolni a demokrácia védvárait, s hogy néhány embe­ren kívül mindenki, akinek joga­inkat hivatalból kellene védenie, elhallgatott vagy átállt. Ők nem mi vagyunk? És a volt köztársa­sági elnök, az, aki annyira ért a joghoz? Ő éppen egy nemzeti ün­nepen, amikor minden szem ráta­padt, akkor nem fogott kezet egy baloldalival. Ez az elmaradt apró mozdulat akkor, ott hangosabb volt tucatnyi uszító beszédnél. Ál­lamelnöki presztízse révén lehetett volna­­ a mérték, a józan minta a traumáitól elszakadni képtelen, örökké sértett hazai jobboldal szá­mára. Lehetett volna híd a két ol­dal között, s talán százéves viszályt terelhetett volna új mederbe. Azonban meg se próbálta, helyette a legmélyebb sebbe vágott - ásta tovább ő is a nemzeti gyűlölködés árkát. Ő talán nem egy közülünk? És azok a politikusok, akik azzal a kutyakomédiával mindkét oldalon lehetővé tették a megválasztását? Őket nem a magyar élet oktatta, nevelte? Akárcsak az elnök utód­ját, aki háromszáz odafirkantott aláírásával milliónyi honfitársa életét nehezítette meg. Nem is ér­dekelte, miket ír alá! És az ő utód­ja, aki jogaink korlátozásának tör­vényi kidolgozásával váltotta meg belépőjét a Sándor-palotába? Ma mégis ő a legnépszerűbb politikus. Soroljam tovább? Ijesztő, hogy már megint mibe rohan az ország, ijesztő a magyar társadalomban túltengő önfelszámoló ösztön. Hogy azért ez túlzás? Na és hinni Nagy-Ma­­gyarország irreális álmában, egy bevégzett történelmi esemény megfordíthatóságában vajon egészséges jövőkép vagy neuro­tikus ragaszkodás a gyászhoz, az örök vesztes pozíciójához? És va­jon náci jellegű atrocitásokat bírói úton szinte soha nem megtorolni, tömeggyilkosok utódai ellen nem foggal-körömmel védekezni ab­ban az országban, amelyik ebbe egyszer már belehalt, az micsoda? Joghézag, és akkor nem is olyan nagy a baj? Szavazatmaximálás, amellyel a magyar politika összes becstelenségére húsz éve ráütik az „ocsmány, de célszerű” pecsétet? Nem inkább az egész nemzetre végzetes amoralitás, kollektív ön­gyilkossági kísérlet? Hát hogyan lehetne hazugsággal gyógyíta­ni a bajt?! Tévednék, és szó sincs nemzeti önsorsrontásról, mi egy­szerűen csak mindig áldozatok vagyunk? Kétlem. Minden ember a saját tudatát másolja, teremti újra és újra, ezt látjuk az egész félrecsúszott XX. századunkban és most hasonló­képp félrecsúszott demokráciánk­ban is. Mitől, ha nem ettől olyan aktuálisak Széchenyi hazaostorozó szövegei is, mintha ma írta volna őket? Másfél évszázad telt el azóta, a világtörténelem fele, és a mobil­­telefonon kívül itt semmi nem vál­tozott. Ady is megírhatná ugyan­azokat a cikkeket. És most ismét a jobboldal kezében van minden. Az övék minden pénz, pozíció, média, gazdaság, polgármester, falu, város, esély, lehetőség, de ők továbbra is régi kényszerképzeteik foglyai. A saját szemükben marad­tak üldözöttek, meg nem értettek, nekik Magyarország ma is a sors mártírja. Elégedettség helyett, hogy övék az ország, tart tovább a sérelmi politizálás. A lapjaik most is lázítanak, izgatnak, embertele­nek, az alapszókincsük száz éve nem változott: gyökértelenség, idegenség, kommunista, nemzet­árulás, zsidó, magyarellenes erők... Képtelenek kibékülni az idővel, a világgal, a történelemmel. A magyar provincializmus, mint egy mindent túlélő őslény, át­­meg átszövi életünket. Még a régó­ta külföldön élő magyarok közül is sokan a génjeikben hordozzák. Élvezik mindazt a jót, amit új ha­zájukban az amerikai, német, svéd liberális életmodell csak nyújthat, de bennünket csupa hazaszeretet­ből nyomnának vissza az örökös kudarcba. Tudják, hogy az ő nyug­díjuk mitől olyan magas, de éltetik Orbánt, amiért tőlünk ugyanazt elvette. Tudják, hogy jólétük egyik záloga a politikát ellenőrizni ké­pes sajtó, mégis azt állítják, hogy ugyanaz a sajtó megvehető, és pénzért terjeszt rágalmakat Ma­gyarországról. Ez tényleg lenyű­göző! Az emlékeikben őrzött ne­gatívumok képesek felülírni saját pozitív élettapasztalataikat. De amíg ezek a mélyen futó magyar lelki realitások, addig itt halva születik minden terv és reform. Ha ez a kollektív neurózis eny­­hületlenül képes volt túlélni négy évtizedet, hogy aztán a rendszer­­váltáskor mint egy jégbe fagyott hulla kiolvadjon, akkor hiábavaló a reménykedés. És ezen baloldali vezető biztosan nem változtathat. Bajnai Gordon visszatérése jó hír, higgadt személyisége, kompetens kormányzása emléke nagy értéke az ellenzéknek, de amíg Magyar­­országon a valóságérzékelés töme­gesen ennyire torz, addig zátonyra fog futni minden jobbító szándék. Addig az egész ország újra és újra Döblingben végzi. Talán el kellene békében vál­nunk egymástól. Ez itt két ország. Egy nyelv, de két életfelfogás és világszemlélet. Az egyik Magyar­­országon élhetnének azok, akiket jobban érdekel hazájuk minősé­ge, mint a mérete, akiknek a jövő fontosabb a múltnál, akiknek Európa lehetőség és nem fogság, akik szerint nem helyes embe­reket gázkamrában megfojtani, akik nem bánnak a világgal együtt haladni, és képesek vele együtt maguk is jobbá válni, akik - a mi­niszterelnökkel ellentétben - nem a hatvannyolcasokat tartják „el­­tévelyedettnek”, hanem a kilenc­­vennyolcasokat, akik a törvényt többre becsülik a tekintélynél, a technikai haladást a síroknál, akik Kertész Imrét nagy magyar írónak tartják, és a keresztnevét soha nem tennék előre, akik nem akarják, hogy mások mondják meg nekik, az ő családjuk család-e, akik miatt nem kell a melegeknek zárt út­vonalon vonulniuk, akik gyerek­­nemzés közben nem az államra gondolnak, akiket a gondolat köt egymáshoz, nem a vér - egyszó­val, mindezek élhetnének az egyik Magyarországon, a többiek meg, akik homlokegyenest mást tarta­nak a helyes életről, a másikon. Kár, hogy nem lehet ezt meg­csinálni, kár, hogy nem lehet együtt élni, így most Magyaror­szág a szabadság által kínált le­hetőségeitől messze elmaradva vegetál. A jogrend romokban, a multikon kívüli magyar gazdaság silány, nincs innováció, fejlesztés, növekedés, beruházás, nincs hitel (ha Széchenyi ezt tudná!), nincs hozzáadott érték, az életszínvonal rohamosan csökken, de az oktatás fog bennünket végképp a semmi­be, az elavult tudású és erkölcsű, versenyképtelen nemzetek közé taszítani. És onnan nagyon sokáig nem lesz visszatérés. Idegen nyelv, kreativitás, kultúra, önállóság, fantázia helyett sok tornaóra az ismét fentről rángatott iskolákban. És ha ez tetszik a jobboldali érzel­mű szülőknek és tanároknak, hát annál rosszabb az országnak. Tíz év, és mi leszünk Európa új török­jei: felszolgálók, taxisok, kukások, csupán azért, mert fiatalok tízez­rei előtt bezárták az egyetemek kapuit, mert a mi országunkban nem a gyerekeink, hanem a mi­niszterelnökünk igényeihez iga­zították az iskolákat. A világ he­lyett a kizökkenthetetlen magyar provincializmushoz. Hűvös, közönyös számok, gra­fikonok mutatják alkalmatlansá­gunkat az előrejutásra: mindenfé­le testi, lelki ártalomban, szellemi tunyaságban, amely tönkretehet egy embert, lehúzhat egy országot, a fekete rangsor elején vagyunk. És ha nem élnénk fél évszázada hitelből, már rég sokkal mélyebb­re zuhantunk volna­­ oda, ahova a modorunk, ember és ember kö­zötti viszonyunk, munkaetikánk, önfelmentő, bénító panaszkultú­ránk alapján tartozunk. Fiatalon halunk meg, úgy öltözködünk, mint a trógerek, vonattal Csopak­ról Budapestre tovább tart az út, mint száz éve. Rossz minőségű az életünk, és akkor is az volt, amikor több pénzünk volt. Oktatásban is, gazdaságban is sikeres modellek közül választ­hatna a kormány, lenne közöttük hazai földbe is átültethető, sajá­tosságainkhoz illeszthető, de mi­vel mindegyik alapja a szabadság, egyik sem kell neki. Pedig Orbán Viktornak lett volna a legtöbb esé­lye rá, hogy a jobboldali kollektív tudatot - haladásunk legfőbb, bár nem egyetlen gátját - kiszabadítsa saját börtönéből. Ő azt ad be hí­veinek, amit akar, de épp ezért, a kedvéért azok talán még ki is jó­­zanodnának, és Horthy-szobrok helyett kutatóközpontokat avat­nának. De hát ő maga is jobban szeret a Turul alatt zagyválni, így most mindazok, akik elmennek, feladják, nemcsak az ő rendszerét hagyják itt, hanem ezt az egész ránk száradt kilátástalanságot is. Nem kéne három Marshall-segély­­nyi ingyenpénzt­ elherdálni, és ke­­vélyen az adományozót gyalázni. Nem a fél országot ledíszburkolni, aztán a csinos főtéren munkanél­küli-segélyt osztani. Egyszóval kultúraváltás. Az Orbán-korszaknak, így vagy úgy, egyszer vége lesz, de ami lehetővé tette, az marad. És akkor kezdődik minden elölről - más néven, ugyanaz. 2012. NOVEMBER 23., PÉNTEK­I 19

Next