Amerikai Magyar Népszava - Szabadság, 2014. január-május (122. évfolyam, 1-21. szám)

2014-05-16 / 19. szám

szép szó Belépésre jogosító cédula Tudja-e még a hatvanadik életévét be nem töltött honfi­társaink közül valaki is, hogy mi volt az a belépőcédula? Jobb helyeken manapság pult vagy íróasztal mögött trónoló, lehetőleg mosolygós recepciós hölgy kérdezi ki és irányítja el az irodákba tartó ügy- és üz­letfeleket, miközben a bejövő telefonokat is kezeli. Annál is jobb helyeken az említett fél kap egy „Vendég” feliratú mű­anyag belépőkártyát, amelyet az intézményben töltött teljes idő alatt zsinóron kell a nya­kában vagy csíptetőn a zakója hajtókáján viselni. Kulcsár István Dehát ez már nem az a belépőcé­dula, amelyet a ’40-es évek végétől kezdve kapott kötelezően a - talán az utcai illemhelyeken kívül - bár­hová belépni szándékozó állam­polgár. Óh nem, az valami egészen más volt! Üvegablak mögött egy mogorva elvtárs vagy elvtársnő üldögélt, jobb esetben leszáza­lékolt rokkant, rosszabb esetben egy olyan személy, akit még a „szervtől” is kénytelenek voltak alkalmatlansága miatt elküldeni, mindamellett bokros érdemeire való tekintettel mégsem akarták teljesen mellőzni. Csupán két dol­got kellett tudnia: pár kérdést fel­tennie és néhány szót leírnia. Honnan jött? Én valamikor 1948 körül ütköztem az első ilyen kikérdezőbe. Máig is tisztán emlékszem, a Szabad Nép szerkesztőségébe tartottam egy tél eleji délelőttön, ahol Fehér Klára, a lap akkor talán legnépszerűbb ri­portere várt rám, al6 éves gimna­zista újságíró-tanoncra. Korábban senki sem állított meg, amikor be akartam lépni a Blaha Lujza téri sajtóházba. Ez alkalommal azon­ban egy cerberus visszaküldött a kapuból, azzal, hogy amott, a kis fülkében kérjek belépőcédulát. (Akkoriban tört ki az országban az általános éberség. Talán azért, mert a bulvárlapok alvilági hősé­nek, a gyilkos Hekus Döncinek sikerült megszöknie a bíróságról, talán, mert déli határainkon már elkezdett ólálkodni a korábbi évek hőse, Tito elvtárs.­ Hát jó, odaáll­­tam a kis ablak elé, és közöltem jövetelem célját. A túloldali írnok maga elé hú­zott egy aprócska papírtömböt és előbb a nevem után érdeklődött, majd a következő keresztkérdést tette fel: „Honnan jött az elvtárs?” Nem akartam hazudni, elvégre mondhattam volna akár azt is, hogy jöttem a Gangesz partjai­ról, de én az igazsághoz híven azt feleltem, hogy a Nemzeti Sport­uszodából jövök. Ez is került rá a cédulára. A cédulakiállító bizo­nyára úszómesternek nézett. Csak később értesültem róla, hogy a korabeli kincstári tolvajnyelvben a „honnan jött?” azt jelentette: mi­lyen vállalat, szervezet képviselője. A belépés óráját és percét is rög­zítő papírkát felmutattam a kapu­ban strázsáló security-nak, majd dolgom végeztével kaptam a cet­lire egy aláírást meg egy pecsétet, amely viszont arra jogosított fel, hogy kilépjek az épületből. Soha sem felejtem el azt a be­lépőcédulát, amely a Főtefu iro­dáiba való belépésre jogosított fel. Budapestet az 50-es évek derekán lómentesítették (istenbizony, hiva­talosan ez volt a neve), amikor is a Főszefu (Fővárosi Szekérfuvarozá­si Vállalat) helyére a tehergépko­csikat üzemeltető Főtefu (Fővárosi Teherfuvarozási Vállalat) lépett. Riporton jártam a cég józsefvárosi telepén, amelyet e célból több íz­ben is fel kellett keresnem. Az első alkalommal szabályosan kiállított belépőcédulával mentem be, de Martis Béla, az igazgató hozott ki gépkocsiján. A portás természete­sen megsüvegelte, és persze nem állította meg, ezért nem volt mó­don az amúgy már aláírt és lebé­lyegzett cédulát a portán leadni. Másnap, az újabb belépéskor elmagyaráztam ezt a kapu éber őrének, aki nem adott újabb belé­pőt, hanem csak átjavította a régin a dátumot. Megint az igazgató ho­zott ki. Amikor aztán harmadnap újólag visszatérve megkértem a portást, hogy ismét írja át a cédu­la keltezését, azt mondta, azt nem lehet, és elvette tőlem a papírt. De újat sem volt hajlandó adni, és arra a kérdésemre, hogyan jussak ak­kor be, arra utasított, hogy szóljak be az üzemőrséghez, onnan majd felkísérnek az igazgatóhoz. Ennek a szervnek a bejárata azonban a portásfülkétől távol, méghozzá az épület túlsó oldalán helyezkedett el, ahova a derék férfiú már nem láthatott el, és így nem is ellenőriz­hette, hogy engedelmeskedem-e az ukázának. Naná, hogy fütyültem rá és az üzemőrségre. Egyenesen felmen­tem az igazgatóhoz és nekisze­geztem a kérdést: tudja-e, hogy egy idióta ül a vállalatának a por­tásfülkéjében. Elmeséltem neki a történteket, mire elmagyarázott valamit, amit én azóta is alapvető tanításként tartok számon. „Az a portás havonta 400 forintot visz haza. (Ez kb. 40 ezer mai forint­nak felelt meg.) Idióta, mondod. Mit gondolsz, ki áll be ennyiért hozzánk portásnak? Akinek én a tízszeresét tudnám fizetni, az nem nálunk portás, hanem a Roosevelt téren akadémikus.” Belépésre jogosult Aki dolgozója, alkalmazottja, ál­landó ügyfele volt egy intézmény­nek, annak nem kellett minden al­kalommal belépőcédulát váltania, mert állandó belépésre jogosító fényképes igazolvánnyal rendel­kezett, amely tudatta, miszerint X.Y. (kézzel kitöltve) ....elvtárs (az utóbbi szó viszont oda volt nyom­tatva, hiszen más, mint elvtárs, értelemszerűen nem jöhetett szá­mításba) jogosult az intézménybe való belépésre. Mivel hat és fél évtized telt el azóta, és különös te­kintettel arra, hogy a transznemű­­ekre már nem illik görbén nézni, talán elárulhatom, hogy amikor az Asszonyok című képeslapnak (a Nők Lapja elődjének) voltam a gyakornoka, a Magyar Nők De­mokratikus Szövetségének és egy­ben a szerkesztőségnek helyet adó Szerb utcai épületbe nap nap után egy olyan fényképes igazolvánnyal léptem be, amelyet - becsületsza­vamra! - Kulcsár István asszony­társ nevére állítottak ki. Később persze, már az 1960- 70-es években lazult az éberség. Akkori munkahelyemen, a Ma­gyar Rádióban például a belső karhatalom kiskatonái helyett civil biztonsági őrök vették át a stúdi­ók őrzését. Akinek a meghívó fél (riporter, zenei szerkesztő) leadta a nevét, annak a Bródy Sándor utcai épület kapualjában percek alatt kiállították a belépőcédulá­ját, amelyet dolga végeztével, mint említettem, alá kellett íratnia és le kellett pecsételtetnie. Később már a pecsétet is mellőzték, és elegen­dő volt, ha a vendég cetlijét a fo­gadó fél aláírta. Erre a portás csak egy pillantást vetett, és a kortárs/ úr/hölgy (mert akkor többnyire már ez a módi járta) távozhatott. Bennem azonban felébredt a gya­nú, hogy nem is igazán ellenőr­zik, hogy valóban az én aláírásom szerepel a tőlem távozó belépőcé­duláján, és egyszer úgy írtam alá, hogy Csajkovszkij Péter. Az illetőt simán kiengedték. Ettől vérszemet kaptam, és azon­túl hol Mozart Farkas, hol Verdi József aláírása szerepelt a kül­politikai rovatból távozó külső személyek céduláján. Egyiküket sem zavarták vissza. Mindössze egyszer próbáltak megfogni, pe­dig akkor történetesen ártatlan voltam. Belépőcédula és állandó belépő ugyanis kétféle volt. Az egyik, amelyik a kapun való be­lépésre jogosított, és egy másik, egy piros, átlós vonallal áthúzott afféle szuperbelépő, amelyikkel a stúdiófolyosóra lehetett bemenni. (Érthető, hiszen onnan már csak egy lépés kell addig, ami az ille­téktelen beront egy adóstúdióba és belerikkantja az élő adásba, hogy „Hajrá Fradi!” vagy ne adj’ isten, a Nagy Testvérre nézve de­­honesztáló jelszót kiált az éterbe.) A stúdiófolyosó bejáratánál ezért külön biztonsági ember ellenőriz­te a belépőket. Valódi és al­ezredesek Egyszer, már a 80-as évek második felében Máté László vegyifegyver­­szakértővel készítettem interjút. Elfelejtettem külön­ belépőt kérni számára, de amikor az elbocsá­tott légiónak a stúdiók előtt strá­zsáló veteránjával közöltem, hogy vendégem alezredes, bemondásra elhitte és beengedte. Attól fogva nem kértem interjúalanyaimnak különbelépőt, hanem valamen­­nyiüket (még azokat az őscivileket is, akik a tartalékos őrvezetőségig sem jutottak el), alezredesként mutattam be a biztonsági őrök­nek. Azok pedig hozzászoktak, hogy én mindig ilyen rendfoko­zatú főtiszteket kísérek, és nem alkalmatlankodtak. Egyikükben is csak akkor éb­redt fel a gyanú, amikor Szentesi György rakéta- és leszerelési szak­értőt azzal a felkiáltással akartam bevinni a stúdióba, hogy „az ez­redes elvtárssal megyek interjút készíteni”. A Magyar Honvédség főtisztjeit mindaddig tiszteletben tartó éberségi szakember nyilván azt hitte: annyira elszemtelened­­tem, hogy immár elő is léptetem riportalanyomat. Felugrott a he­lyéről és igazolványt kért, de nem járt szerencsével. Szentesi ugyanis valóban ezredes volt. Az éberség talán csak a párt­központban nem lazult. Hegedűs Géza, az író mesélte el egyszer ka­landját, amely az MSZMP Akadé­mia utcai székházában esett meg vele akkoriban, amikor még nem létezett mágneses kapu. Miután a kellő fényképes irat ellenőrzést kö­vetően kézhez kapta a bűvös cédu­lát, majd a kapuban felmutatta azt, a kormányőrség tiszthelyettese (a pártközpontra ugyanis ez a szerv vigyázott) felszólította, hogy adja le a fegyverét. H. G. nem igazán értette, hogy mit is akarnak tőle, hiszen életében nem volt piszto­lya, fegyvere legfeljebb a töltőtolla lehetett. A kormányőr viszont azt nem értette, hogyan lehet az, hogy a raccsoló látogató képtelen ezt a természetes, mindennapi dolgot felfogni. Hát ilyen volt a belépőcédula, amelyet a Magyar Nyelv Értelme­ző Szótára úgy magyaráz, hogy „belépésre jogosító cédula”. Tartok tőle, hogy a mai fiatal szótárhasz­náló nem lesz ettől sokkal oko­sabb. Némileg talán segítene ezen a helyzeten, ha egy a kor szokása­it, jellemző tárgyait felvonultató múzeumi kiállításon be lehetne mutatni egy hamisítatlan, korabeli belépőcédulát. De sajnos ez lehe­tetlen, mert a kilépéskor mindig le kellett adnunk. Ha akár egyet is megtartot­tunk volna, alighanem máig is ott bolyonganánk egy korabeli válla­lat, szakszervezeti székház, kerü­leti tanács vagy az útlevélhivatal folyosóin. HÉTRŐL-HÉTRE TALLÓZUNK A MAGYARORSZÁGI NÉPSZAVA SZÉP SZÓ MELLÉKLETÉBŐL. A sajtó háza a 60-as években (FOTÓ: FORTEPAN/BAKÓ JENŐ) 2014. MÁJUS 16., PÉNTEK 11.

Next