Amerikai Magyar Népszava - Szabadság, 2016. július-december (125. évfolyam, 7-12. szám)

2016-09-01 / 9. szám

19 Tudomány 100 éve született Simonyi Károly Simonyi Károly Egyházasfaluban született Sopron vármegyében, 1916. október 18-án, 10 gyerekes szegényparaszti család hetedik gyermekeként. A kis Simonyi tehetségére a helyi általános iskolában a plébános figyelt fel, aki fölkutatta ágas­­bogas családfájának távoli hajtá­sát, Simonyi-Semadam Sándort, aki 1920 márciu­sában kormányt alakított, miniszterelnök lett. Ez a távoli rokon támogatta Simonyi Károly tanulmányait, aki a gimnáziumban kitűnt mate­matikából és fizikából. Varga János Simonyi nyelvtehetség is volt. A latint, a németet és az angolt a kö­zépiskolában „hivatalból" tanulta, magánúton pedig a franciát. Majd később elkezdett oroszul tanulni. Nevelőapja egy­szer azt mondta: Milyen furcsa, tanuljuk a világ­nyelveket, a bennünket körülvevő népek nyel­vét pedig nem ismer­jük. Ennek hatására megtanult szerbhorvátul. „Megjegyzem, nem szeretem ezt a kifejezést, megta­nultam. Ez valami teljesség eléré­sét sugallja, amit pedig lehetetlen elérni. Nem tudok arra a kérdésre válaszolni, hogy hány nyelven tu­dok, csak arra, hány nyelvvel fog­lalkoztam intenzíven." - nyilatkoz­ta egyszer. Érettségi után két egyetemet vég­zett el párhuzamosan - anélkül, hogy erről bármelyik helyen tud­tak volna, hiszen ez akkor is tilos volt: Pécsett jogi diplomát szerzett, Budapesten pedig 1940-ben gé­pészmérnökit. A műszaki egyete­men akkoriban jött létre - az Egye­sült Izzó anyagi támogatásával - a Bay Zoltán vezette atomfizika tanszék. Nemsokára Simonyi Ká­roly is itt dolgozott, 1940-től Bay Zoltán tanársegédje lett,1946-ban Bay Zoltán csoportjának tagjaként aktívan közreműködött a később világhírűvé váló Hold-radarkísér­­letben. Ebben a katonai ku­tatás­­ban az amerikaiakkal versengve, szinte velük egyidőben sikerült észlelniük a Holdról visszaverő­dött mikrohullámú jeleket. 1948- ban Sopronba került, ahol négy évig vezette az Erdő-, Bánya- és Kohómérnöki Kar elektrotechnikai tanszékét. Ott magfizikai laborató­riumot alapított Itt tervezte meg az első hazai van de Graaff rend­szerű részecskegyorsítót, amelyért 1952-ben Kossuth-díjat kapott. Ezt a soproni gyorsítót felépítése után hamarosan le is szerel­ték s felvitték Budapestre. A Központi Fizikai Kutatóintézetben állították fel újra, alapkutatá­sokat végeztek vele. Simonyi Károly az Intézet egyik igazgatóhelyettese lett. 1952-től vezetője lett a Központi Fizikai Kutatóintézet atomfizikai osztályának és a Budapesti Műsza­ki Egyetem elméleti villamosság­­tan tanszékének. Mindkét helyen maradandót alkotott. 1956-ban megválasztották a Köz­ponti Fizikai Kutatóintézet forradal­mi bizottsága elnökének. Egy évre rá az intézet elhagyására kénysze­rült, 1957. december 31-én elbú­csúzott a KFKI-tól, majd lemondott tanszékvezetői megbízatásáról is. Az ellene irányuló támadások elől kitérve visszahúzódó, menekülő emberként valósította meg nagy álmát: a természettudományos és a humán kultúra szintéziseként megírta „A fizika kultúrtörténete" című könyvét. A fizika kultúrtörténete Egész életében végigkísérte a szin­tetikus látásmódra és az enciklopé­dikus műveltségre való törekvés. Egyetemi előadásaiban tudomány­­történeti érdekességeket is elmon­dott, beleszőtte a tananyagba. „A fizika kultúrtörténete" c.könyve születése szempontjából óriási je­lentősége van annak, hogy előze­tesen előadhatta annak törzsanya­gát. . Megkezdte kultúrtörténeti kutatásait, a humán és természet­­tudományos kultúrák történetének egységes szemléletű tárgyalását.. A két kultúrkört átívelő egyetemi előadásait „A fizika kultúrtörté­nete" című könyvvé fejlesztette, amely hatalmas szintézis, és hiányt pótol a magyar és a világirodalom­ban. A könyv nemcsak a termé­szettudományokkal foglalkozók figyelmét fordítja a humán kultúra felé, hanem sok humán műveltségű egyénnek is bemutatja a két kultú­ra lényegi egységét.Könyvében az európaiság, az európai gondolat hódító útját igyekezett nyomon kö­vetni, s meg akarta mutatni, hogy az európai kultúra mindig jelen volt Magyarországon. Törekedett arra, hogy könyve illusztrációi csaknem mind a hazai könyvtárban őrzött ősnyomtatványokból kerüljenek ki. Ezirányú kutatásai során jutott el Székesfehérvárra, a Püspöki Palota Könyvtárába, ahol a könyv­tár- és levéltáros Sulyok Ignác per­jel személyében egy szintén nagy műveltségű segítőtársra talált, akit távoli rokonomnak mondhatok. Mint fizikatanár örömmel tölt el, hogy még ha ilyen áttételes úton is de, kicsit hozzájárulhattunk ennek a csodálatos könyvnek a megszüle­téséhez. Ez a mű világviszonylatban is egye­dülálló. Hatalmas munka, különle­ges látásmód, kivételes tárgyi tudás és aszketikus kitartás szükségelte­tett a megteremtéséhez. Ezért a könyvért 1985-ben Állami Díjat kapott. Egyik interjújában szomo­rúan állapította meg, hogy „úgy ér­zem, nem egészen azokhoz jutott el a könyvem, akiknek írtam. Két fő fogyasztóra gondoltam: 40-40 szá­zalékban fizikus-mérnök, valamint a humán értelmiségieknek szán­tam, 20 százalékban a nagyközön­ségnek. Legnagyobb fájdalmam a humán értelmiség majdnem teljes érdektelensége. Az is kétségtelen, hogy a középiskolai fizikatanáro­kon keresztül érte el munkája a legnagyobb hatást. Nem véletlen, hogy a nagy tudósok mellett ró­luk is megemlékeztem könyvének második és harmadik kiadásában. A névtelen tanárokról, a tudomány ismeretlen közkatonáiról, akiknek egyetlen tudománytörténész sem állít emlékművet, pedig az ő hitük, emberségük, áldozatvállalásuk nélkül a tudomány sem haladna így előre.Vallotta, hogy­­,,A fizika kultúrtörténete kicsit betetőzése pedagógiai munkámnak.” E mű­vét 1998-ban a magyar Nem­zeti Örökség részévé nyilvánították. Tudományos eredményei A Hold-radarkísérletben fel­adata az volt, hogy válaszoljon a radarkutatás elméleti kérdé­­sei­re.Sopronban létrehozta az első hazai magfizikai részecske­gyorsítót. Az első magyarországi gyorsító megépítéséért 1953-ban Kossuth-díjat kapott. Tudomá­nyos eredményei közül talán a legjelentősebb a fúziós energia­­termelés elvi lehetőségeit vizs­gáló tanulmánya. Rájött egy új impulzuselosztó készülék elvére, és kiemelkedő eredményeket ért el az elméleti mechanika terüle­tén is.Károly fia így emlékezett róla:"Édesapám nagyszerű előadó és kiváló pedagógus volt. Fizikus és mérnök képzettsége ellenére elsősorban pedagógusnak tartot­ta magát. Az egyetemi vicclapban megjelent róla egy versike, utolsó soraira még most is emlékszem: „...szeméből sugárzik a lenyűgö­ző erő, elektrofizikát Simonyi ad elő." Fiának szóló egyik atyai tanácsa így hangzott: „csak dolgozzál, dolgozzál keményen, dolgoz­zál kiválóan, és a pénzt utánad fogják hajigálni" - igaza volt. „Azt hiszem, kedvenc Madách-idézetének - «az élet célja e küzdés maga» - egyik változatát fogalmazta meg, és küzdés alatt édesapám a munkát értette, a becsületes és hasznos munkát" - emlékezett vissza a ta­nácsot megfogadó fiú. Simonyi Károly tanár úr rendkívül széles látókörű, nagyműveltségű és hatalmas szaktudású, ugyanak­kor rendkívül szerény, hihetetlen akaraterővel rendelkező, néha erejét meghaladó feladatokra is vállalkozó ember volt. Óráira nemcsak saját műegyetemi hall­gatói ültek be, más karokról, sőt más egyetemekről is eljöttek az érdeklődők. Egyénisége maradan­dó hatással volt a vele kapcsolat­ba kerülőkre, azokra, akik vele voltak a szellemi kalandtúrákon. Szívügyének tartotta a tudás köz­kinccsé tételét. A Természet Vilá­ga tudományos ismeretterjesztő folyóirat szerkesztőbizottságának tagjaként hathatósan segítette a lap misszióját. A Magyar Rádió Gor­diusz Műhelyének gondozá­sában négyrészes rádióelőadás­sorozattal lepte meg a nagyközön­séget. Tankönyvíró Szakkönyvein, melyek több vi­lágnyelven sok-sok kiadásban jelentek meg, mérnök- és fizi­kus­­generációk nőttek fel. Elméleti vil­lamosságtan (1952) és Villamos­­ságtan (1954) könyve, nemzetközi szinten is rendkívüli sikereket ért el. Életének egyik nehéz idősza­kában kínaiul tanult. Azért, hogy ez ne maradjon egyéni sporttel­jesítmény, 1962-ben elkészítette a Magyar-kínai elektrotechnikai szótárt az itt tanuló kínai diákok számára. Mindig szót emelt a termé­szettudományos és a hu­mán kultúra szétválasztása ellen. Vallotta, hogy „A műveltség nem statikus állapot, amibe egyszer belekerül az ember és élete végéig abban leledzik. A műveltség folya­mat, amelynek fenntartása állan­dó energiabefektetést igényel." Negyven évvel ezelőtti minősítése: „Magánélete rendezett, feleségét, gyerekeit szereti", azóta is érvé­­nyes.Családjáról önkritikusan így vallot: „Azt hiszem, nem voltam jó apa, túl kevés jutott belőlem a gyermekeimnek. De mintha ezt nem is nagyon igényelték volna. Nagyon ha­mar formálódtak önál­ló egyéniséggé. Nagyobbik fiam 17 évesen már egy dán cég fejlesztő laboratóriumában dolgozott, saját erejéből végezte a Berkeley egye­temet és doktorált Stan­fordban. Teljesen beintegrálódott az ame­rikai tudományos, ipari, gazda­sági életbe. A másik fiam, az arab világban magyar állampolgárként kamatoztatja mérnöki diplomáját és kivételes nyelvérzékét. Azonos etika, de más gyakorlati értékrend vezérli őket. A másság tiszteletét, elfogadását a közvetlen érzelme­ken keresztül, ezt nekik köszön­hetem. A két unokámnak jó nagy­apja szeretnék lenni. Nem tudom, maradt-e elég erőm a szeretetük kiérdemlésére." Károly nevű fiát Charles Simonyi-t a „földkerekség egyik legtehetsé­gesebb szoftverszakem­berének tartják. „Egy ember, aki Bill Ga­­test gazdaggá tette" - hirdette az egyik róla szóló írás címe. Nevét világszerte ismertté tették fejlesz­tőmunkájának eredményei a Mic­rosoftnál. (Részletesebben lásd la­punk júliusi számának Tudomány rovatát.) Simonyi Károly 2001. október 9-én hunyt el, 85 éves korában. Tudását, műveltségét két kézzel osztogató ember volt. Kedvenc költőjével, Dsida Jenővel együtt el­mondhatta: „Megtettem mindent, amit megtehettem." A Simonyi család: Balról Charles fia, felesége, Simonyi Károly, és Tamás testvére

Next