Amerikai Magyar Népszava, 1935. szeptember (36. évfolyam, 245-273. szám)

1935-09-30 / 273. szám

r« Amerikai^^P Népszava Mw­mmmmm Established 1899 by GÉZA D. BERKÓ alapította 1899-ben Published daily including Sunday by THE AMERIKAI MAGYAR NÉPSZAVA, 1N0. 9—11 East 16th Street, New York, N. Y. (Közel a Fifth Avenuehez) Telephones: Algonquin 4-8087, 8088, 8089 Entered as Second Class Matter, P. 0. New York, N. Y. Editor-In-Chief: DR. ANDOR KUN, főszerkesztő Managing Editor: PÁL NADANYI, felelős szerkesztő Business Manager: MAX KAUFMAN, ügyvezető igazgató Advertising Dept.: SÁNDOR TARCZ, hirdetési osztály SUBSCRIPTION RATES: United States of America^ Canada, Mexico, South America, Cubs—one yr. $6.00, 6 mo. $3.00, Daily only. — Foreign Countries and New York City one year $9.00, 6 months $4.50 Daily only ELŐFIZETÉSI ARAK: Az Egyesült Államokban, Canadá­­ban, Mexicoban, Dél-Amerikában és Cubában. Egész évre $6.00, félévre $3.00. Külföldre és New Yorkban egész évre $9.00, félévre $4.50 KÜLFÖLDI IRODÁK: Anglia—England, London, IV. 11. 41 Colville Gardens: Magyarország — Hungary, Budapest, VIII. Kisfaludy köz 5. Franciaország — Frances Paris, 38 Avenue des Terres EGYMILLIÓ HAZÁTLAN A Népszövetség menekültügyi bizottsága azt jelenti, hogy körülbelül egymillió “hazátlan” él a világon — örmények, oroszok, zsidók — olyanok, akiket a jelenlegi kormányzati rendszer elűzött arról a földről, ahol azelőtt békésen éltek és dolgoztak. Szomorú statisztika ez és élénk bizonysága annak, hogy ho­vá juttatja az emberiséget a gyűlölködés, engesztelhetetlenség, faji, vallási és politikai elfogultság szelleme, mert másként gon­dolkoztak bizonyos időkben, mint az uralmon levők, vagy más volt a fajuk és vallásuk, mint az uralkodó rendszer vezetőié. De ez a statisztika nem is teljes. Az idegen uralom alá kény­­szerített magyarok milliói hiányzanak belőle. Ezek a magyarok is hazátlanok, hiszen letépték őket őseik földjével együtt a haza testéről és martalékul vetették oda, hogy kielégítsék a világhá­borúban győztes hatalmak csatlósait. Hazátlanok az elszakított területen élő magyarok és szomorú a föld is, amelyen élnek. És hazátlanok azok is, akiket a háború és a gyilkos béke után bekö­vetkezett szörnyű gazdasági katasztrófa arra kényszerített, hogy vándorbotot vegyenek kezükbe és idegen országba keressenek boldogulást. Ha hűséges statisztika készülne a világ “hazátlanairól”, a gonoszság megdöbbentő képe tárulna az emberiség szeme elé. A HÁROMSZÁZÉVES EGYETEM Háromszáz éve áll fenn a Pázmány Péter Magyar Tudomány Egyetem. Háromszáz éve annak, hogy Pázmány Péter bíboros­­hercegprímás, a magyar irodalmi nyelv megteremtője, százezer forintot tett le a tudományegyetem céljaira. Háromszáz év! Egy szempillantás a világegyetem millió és millió éves történetében. Az emberiség, a civilizáció történeté­ben azonban nagyon­ nagy idő. Háromszáz évvel ezelőtt, amikor Nagyszombaton megkezdte működését a magyar tudományegye­tem, csak nagyon kevés ország volt a világon, amely magasabb tudományos képesítést tudott adni ifjainak. Európát a reformáció körüli harcok marcangolták (csak 13 évvel a Pázmány Péter Tudományegyetem megalapítása után ért véget a westphaliai békével a 30 éves háború) . Amerikában in­dián vadászterület volt az a sok száz város, ahol most egyetemek állnak. Háromszáz évvel ezelőtt Magyarország már megnyitotta a magasabb tudás csarnokát ifjai számára. Háromszáz évvel ez­előtt, amikor — kevés kivétellel — a legtöbb mai ország még a kultúra gyermekcipőiben járt. Azon a Nagyszombaton nyílt meg a Pázmány Péter Tudományegyetem, amelyet a trianoni béke­­szerződés Csehországhoz csatolt. S Nagyszombat sorsára jutott két másik nagy magyar város is, ahol egyetemet alapított a ma­gyar tudományszomj, a magyar kulturéhség. Kolozsvár és Po­zsony, ez a két nagy magyar egyetemi város is idegen uralom alá került..A trianoni békeszerződés azonban hiába szakította le eze­ket a városokat Magyarország testéről, a magyar kultúra, a­mely életet adott ezeknek a városoknak, amely felnevelte őket, kiirthatatlanul él bennük. A Pázmány Péter Tudományegyetem háromszáz éves jubileumi ünnepélye — amely külföldi országok egyetemeinek, tudományos intézeteinek kiküldöttei jelenlétében folyt le — újra emlékezteti­ a világot arra, hogy a magyarság már évszázadok óta milyen fontos szerepet tölt be az európai kul­túra történetében. A ROSSZ RENDSZER A törvénytisztelő, szorgalmas újságolvasó polgár, mikor reg­geli kávéja mellett futtában átböngészi a napi eseményeket, egy­re gondterhesebb arccal állapítja meg, hogy a sokat emlegetett amerikai “parole” rendszerben sok minden nem úgy van, ahogy kéne. Napról napra egyre több és több olyan ideiglenesen szabad­lábon lévő betörő, tolvaj, útonálló és fegyveres bandita kerül is­mét a rendőrség kezére, akiket csak hetekkel, legfeljebb hónapok­kal ezelőtt helyeztek parole szisztémánk alapján ideiglenesen sza­badlábra. Ez azt jelenti, hogy nagyrészt politikai és családi befolyások érvényesülnek ezeknél a szabadlábra helyezéseknél és veszedel­mes, meg n­em javult, régi bűnös mesterségeiket folytató eleme­ket szabadítanak ki a börtönből a védtelenül és tehetetlenül álló lakosság nyakára. Valami gyökeres rendszer­változásra van égetően szükség, mert ez a rendszer csak a visszaeső bűnösök számát gyarapítja ijesztően, de semmiben sem járul hozzá a büntetés egyik fő cél­jának, a megjavításnak eléréséhez. Igaz, hogy ezzel szemben ott vannak a túlbuzgó “Javert” tí­­pusú rendőrök és detektívek is, akik minden kiszabadult fegyenc­­ben javíthatatlan gazembert látnak és állandóan megakadályoz­zák azt, hogy tisztességes munkával kereshessék meg­ kenyerü­ket, s a szó szoros értelmében visszadobják őket régi, bűnös társa­ságukba azzal, hogy állandóan leselkednek utánuk és figyelmez­tetik a munkaadókat arra, hogy vigyázzanak, mert a “leopárd foltjait nem lehet lemosni”, aki egyszer fegyházat ült, az gazem­ber marad egész életére. A parole szisztéma túlkapásai és a rendőri üldözések azok, melyek lehetetlenné teszik a büntetését leült fegyenc megjavu­lását. Ha ezt a két túlkapást valahogy ki lehetne küszöbölni, azon­nal egészen más képet mutatna az Egyesült Államok bűnözési statisztikája, mely ma bizony elrémítően szomorú. KmEHIKÄT MÄCTXE TIEPSZÄVS A NÉPSZÖVETSÉG VERGŐDÉSE A “Pesti Hírlap”-ban jelent meg az alábbi érdekes vezércikk, amit azért közlünk le, mert megmutatja, hogy a magyarországi független sajtó mint vélekedik a Népszövetség szerepé­ről az olasz-ethiopiai kontroverzió ügyében.­ A békeszerződési agytröszt feje, Wilson, nem így képzelte az egyezségokmány hatá­lyát. Ennek az okmánynak a bevezetésében azt mondotta, hogy a Népszövetség célja a nemzetek együttműködésének előmozdítása, a nemzetközi béke és biztonság megvalósítá­sa, nyílt, igazságos és becsületes nemzetközi összeköttetések fenntartása s a szervezett népek egymás közti érintkezésében az igaz­ság uralma. Nem gondolt az agytröszt akkor arra, hogy a Népszövetség saját vezértag­jainak harcterévé válik. Ami most Genfben történik, az nevrt egyéb, mint világháború szavakkal. Elkeseredett ellenfelek állnak egymással szembe. Anglia mint a népszövetségi gondolat leg­hívebb katonája, küzd azért, hogy Abesszí­nia kérdését ne háborúval oldják meg, hanem csendes genfi tárgyalásokkal, Olaszország pedig azért küzd, hogy bebizonyítsa, hogy ez az afrikai ország nem méltó arra, hogy benne legyen a maga többmilliós rabszolga­ságával a művelt népek közösségében s küzd azért, hogy népfölöslegét elhelyezze úgy, a­hogy azt elhelyezte egykor Anglia, Francia­­ország, Németország, Spanyolország, Hollan­dia, Portugália, Belgium stb., amikor gyar­mati politikába fogott. Az olaszok azt mond­ják, ami ezeknek szabad volt, az szabad ne­kik is. Az angolok pedig azt mondják,, hogy csak az szabad, amit a Népszövetség meg­enged. A Népszövetséget már faképnél hagy­ta, amikor imperialista törekvéseinek meg­valósításáról volt szó, Japán és Németország, távolmaradt tőle az Unió. A Népszövetség sem Japánnal, sem Németországgal szemben nem mert retorziós intézkedésekhez folya­modni. A megtorlás, a büntető következmé­nyek kilátásba helyezése mindkét esetben el­maradt. Fittyet hányt a Népszövetségnek a hajbakapott két kis délamerikai állam is és vidáman megvívta a maga háborúját, hulla­hegyekkel és mérges gázokkal. A Népszövet­ség, mint erőtlen vénasszony szemlélte eze­ket a kiválásokat és háborúsdikat s nem volt szó nemzetközi csapatokról, kényszerrend­szabályokról, csak most van szó ezekről, a­mikor a gyarmati világhatalmak a maguk gyarmati világhatalmát kezdik félteni. A Népszövetségi gondolatért forrón hevül­­nénk mi magyarok, ha ez a nemzetközi in­tézmény beváltotta volna a hozzáfűzött re­ményeket. Magyarország abban a hitben írta alá a békeszerződést, hogy a Népszövetség ki fogja igazítani a békeszerződés bűnös terüle­ti rendelkezéseit és kezében a kisebbségi szerződésekkel, becsületes és elfogulatlan bí­rája lesz az elszakított magyar kisebbségek­nek. A vége ennek a jóhiszemű aláírásnak az lett, hogy a kisebbségek egyetlen panaszát sem orvosolták és a Népszövetség Themis istenasszony képévé alakult át, vakon nézett maga elé, de nem az elfogulatlanság vaksá­gával, hanem valóságos igazságszolgáltatási vaksággal. A Népszövetség nem az iazságos biró trónszékén ült, mióta megalakult, ha­nem a volt ellenséges hatalmak egyoldalú érdekszervezetévé változott, amelyik gyilkos gúnnyal utasította el a vérző és elvérző ki­sebbségek minden panaszát. Ezzel a ténnyel éppen azt lehet szembevetni, hogy hiszen a magyarság hálás lehet a Népszövetség iránt, mert elsimította a szerb királygyilkosság ko­mornak induló következményeit. Ebben van valami igaz, de csak valami igaz belőle, mert az egész igazság az, hogy Magyarország eb­ben a királygyilkosságban sem tettes, sem részes, sem felbujtó nem volt, ártatlanul ke­rült vád alá és a Népszövetség valóban nem tehetett mást, mint hogy eljegyzőkönyvezte a dolgot. Amit tett a Népszövetség, azt se a mi szép szemünkért tette, hanem a fenyege­tő világháború elhárítására, saját józan ér­dekében is. Készséggel elismerjük mindazonáltal, hogy ezzel és mással a Népszövetség tett nagyon értékes szolgálatokat is, ez azonban nem je­lenti azt, hogy a Népszövetséget fenntartás nélkül dicsérni lehetne és ne lehetne megálla­pítani valóságos helyzetét, szereplésének faj­­súlyát és tevékenységének mínuszait. Ha a­ Népszövetség a kis nemzetek valódi védőjé­nek szerepét elejétől fogva vállalt köteles­ségeihez képest híven töltötte volna be, Ma­gyarország is a népszövetségi gondolat lelkes bajnoka volna. Az afrikai rabszolgaállamért, mint védendő kis nemzetért feljajdulni, ez népszövetségi gondolat, de fel nem jajdulni tizenöt év óta Magyarországért, ez viszont a népszövetségi gondolat meghamisítása, ki­forgatása volt, meghazudtolása a népszövet­ségi egyezségokmánynak. Optánsperi har­cunk majdnem tíz évig tartott, az erdélyi, a jugoszláv, a felvidéki magyar kisebbségek megrendítő panas­zai érdemi tárgyalásra sem kerültek. Negyedfélmillió kultúrember, negyedfélmilió magyar fekete sorsa nem érdekelte Genfet, de a valódi fekete faj sé­relmei, ezek viharos érdeklődés központjába kerültek most. Ez a kétféle igazság, amely­­lyen a Népszövetség a fehér rabszolgáknak fekete sorsot mér, s a fekete rabszolgáknak akar hófehér sorsot mérni, ez az, ami a világ igen sok nemzetében már eddig is megrendí­tette a Népszövetség szükségességébe­n.­(Folytatás az utolsó oldalon.) TRÉFÁS ESETEK — F. NEHER RAJZA MRS PIPS Di Art V (Ctewriltv. 1936, by Tni S.U.) 1 “János, kitetted már a macskát az ajtó elé?!’ Akit a farkasok tápláltak Kipling örökéletű­ hőse, a Mongli, a “farkaskölyök” csak az író fantáziájában élt, most azonban az élet valóra váltja azt a történetet, amely a költő­­ agyában született meg. A bukaresti Politika közlése szerint Ploestibe behoztak egy 16 esztendős leányt, aki hét esztendőn keresztül farkasok között élt és azok is táplálták. A leány neve: Johanna Mand­­rillo és a havasok között a dús erdők rengetegben eltévedt pa­rasztok bukkantak rá, elvadul­­tan, minden ruha nélkül. Ami­kor aztán behozták­ a városba és végre orvosok elé kerülhe­tett, azok megdöbbenve vizsgál­ták a különös emberi lényt, aki csak négy lábon kúszva tud jarni és kizárólag nyers húst fogad el táplálékul. Eleinte el­mebetegnek gyanították és ilyen módon a tébolydába került, né­hány hónap alatt azonban Jo­hanna lassan megtanult be­szélni és rá tudták bírni arra is, hogy főzeléket és főtt húst is egyen. Az orvosok számára továbbra is rejtély maradt vol­na az ügy, ha nem jelentkezik egy Ploesti közelében élő pa­raszt, John Mandrilo, aki az újságokban olvasott a különös gyerekről. John Mandrilo jelentkezett a tébolyda orvosfőnökénél és el­mondotta, hogy ő hét esztendő­vel ezelőtt szénégető volt a ha­vasok között és egyszer a fa­irtáshoz magával vitte az akkor 9 esztendős kisleányát is. Munka közben megfeledke­zett a gyerekről, aki eleinte ott játszott körülötte, később azon­ban mind beljebb és beljebb ke­rült a fák között, végül is elté­vedt a rengetegben, ő és társai napokon keresztül keresték a gyereket, bejárták az egész kör­nyéket, de sehol nem bukkan­tak rá. Végül is felhagytak a további kutatással abban a hit­ben, hogy a szerencsétlen gyer­mek játék közben vigyázatlanul egy szakadék szélére került, abba belebukott és a mélység­ben lelte halálát. Most azonban mégis csak azt hiszi, hogy a furcsa lény, akire az eltévedt parasztok rábukkantak, az ő gyermeke. Elmondotta az is, hogy kislányának egy jellegze­tes sebhely volt a nyakán, arról rögtön fel lehetett ismerni. A tébolyda igazgatója felho­zatta a kezelés alatt álló kis­leányt és legnagyobb­ megdöb­benésére a nyakának azon a he­lyén, ahol azt John Mandrilo le­írta, tényleg meg is találták a különös alakú és az agnoszká­­lást kétségtelenül hitelessé te­vő sebhelyet. Ennek nyomán el kellett hinni, hogy a furcsa lény nem más, mint az erdő fái között eltévedt kis Johanna Mandrilo. Most már egészen más orvosi irányelvek szerint vették meg­figyelés és kezelés alá a kis­lányt, akinek végre is legutóbb szókincse már annyira tökélete­sedett, hogy el tudott mondani egyet-mást arról a hét eszten­dőről, amelyet farkasok között élt le a sziklaodúkban. Az erdő vadállatai nem bántották a gyermeket, sőt oltalmukba vet­ték és táplálékáról is gondos­kodtak. Budapest “egyesíti Aix-les Bains, Dax, Rovat és Vitte? gyógyhatásait” -------------- --------------------------------------------------------------*— A külföld nagy lapjaiban Bu­dapestről és Magyarországról szóló egyre sűrűbben megjele­nő cikkek közül külön érdeklő­désre tarthat számot az, 500,000 példányszámban megjelenő nagy francia hetilapnak, a Gringoire­­nak cikke Coquet James tollá­ból. A cikkíró megállapítja, hogy Budapest divatban van. “A Ritz előtt, melyet “Duna Palotának” kereszteltek el hosszú sorban álló külföldi — angol, hollandi, olasz, cseh és francia — kocsik egyharmada cikkíró szerint francia s ehhez bizonyos büsz­keséggel teszi hozzá a cikkíró, hogy “ezidőszerint mi vagyunk Budapest amerikaiai,” s hogy “Budapest után van, hogy Ke­­leteurópa Párisa legyen.” A Dunapartról megállapítja Coquet, hogy “a lélek minden fajta hangulatához alkalmazko­dik.”­­ A város szépségein kívül a másik nagy vonzóerő, hogy “Európa legnagyobb termális állomása, mely egyesítve nyújt­ja Aix-les-Bains, Dax, Royal és Vittel gyógyerőit. A budapesti élet a cikkíró szerint általában nem drága, de a luxusszállodákban való élet éppen olyan drága, mint bárhol másutt. “A magyarok már be­leestek abba a hibába, amely tönkretette a francia turiszti­kát s amely abban áll, hogy minden külföldi utazót maha­radzsának tartanak.” Az a bájosság, amely a ma­gyar vidékből árad, “egyetlen Európában.” A magyar síksá­gon vég nélkül váltakoznak a búza, tengeri és rozsföldek, a községek egyformán két házsor, melyeknek házait mintha egy­másról mintázták volna. “De az emberi fantázia ezeken a végte­len síkságokon is működik. A földnek ez a meztelensége adta nekünk a magyar ruhát. Ezek a ruhák itt a szín, az architek­­túra, a tájkép. Megragadó lát­vány vasárnaponként nézni a népet, amint a miséről, távozik, a léggömb gyanánt dagadó szoknyák elvonulása. A magyar parasztnő nem kevesebbet, mint harminckettőt ölt magára, ame­lyek közül a felső fodrosra van vasalva és hullámzik minden lépésre. Egyik helyen fehér, né­hány kilométerrel odébb barna, vagy szederkék, még távolabb tarka, mint egy velencei lámpa.” (Folytatása az utolsó oldalon) ­ Különös dolgok, amik az emberrel megesnek — SZEBENYEI JÓZSEF ROVATA — ÉN MEG A LÓ Van egy barátom, akinek olyan lovarda biznisze van, vagyis kölcsön ad lovakat a va­sárnapi lovasoknak, akik kimennek vele a Central Parkba és ott fel alá nyargalnak a szegény gebéken, amik úgy vannak betanít­va, hogy nem szabad a lovasukat levetni, mert akkor elpáholják őket mikor hazaér­nek, szóval igen szelíd, jámbor lovak. Min­den óráért hoznak haza három tallért a gaz­dájuknak, mert annyiba kerül a lovaglás. Aki, nem tud nyargalni, azt előbb kitanítják a lovardában, ami egy köralakú istáló féle és tele van a földje fűrészporral, hogy puhá­­j­ra essék, aki leesik. Van egy pasas, aki lo­vagló nadrágban áll a lovarda közepén, kezé­ben egy hosszú nyelű ostorral és úgy csinál mintha kergetné a lovat, holott azt nem is kell kergetni, mert magától szalad körbe, lassan és lustán, mert úgy unja szegény a körbejárást, mint én a szőkéket. Mivel azon­ban a dédöregapja még cséplő ló volt, hát a vérében van, hogy körbe trappoljon és a sze­gény városi lány vagy kövér bácsi, aki azért lovagol, hogy lefogyják, azt hiszi, hogy a ló intelligenciából szalad körbe és mert a lovász mester az ostorral kergeti. Szóval ez a barátom meginvitált, hogy menjek el a lovardájába, majd megmutatja nekem, hogy kell lovászkodni és mint kell bánni — nem a lovakkal, hanem a kosztüme­­rekkel, akik bejönnek lovagolni. Van neki vagy húsz lova. A legfiatalabbal a háború­ban találkoztam, amikor a huszárokat képez­ték ki rajta, mert már akkor is vén volt. A legöregebb, lehet vagy negyven éves és egyetlen foga sincs. De a parkban el tud menni mindenhova, mert úgy ismeri az utat, mintha ott született volna. A barátom, a lo­vászmester nagyon büszke volt a lovaira. Kérdezte, hogy melyiken akarok nyargalni pár kört a lovarda udvaron. — Nem merek egyikre se ülni — mond­tam, — mert félek, hogy leroskadnak alat­tam. — Pedig nem voltak sovány lovak, mert­­ annyi cukrot esznek, hogy mindegyiknek cu­korbaja van. Ahány nő bejön — és nagyob­­bára nők a kosztümerek, — mind hoz magá­val egy zsebre való cukrot és igy a lovász­mester megtakarítja a takarmányt, mert­­ ló már nem is tud szénát enni a sok cukor­tól. Addig addig unszolt azonban, amig kivá­lasztottam egy jobb formájú öreg lovat, megnyergeltet­te és elindultam vele a park­ba, hogy majd végigszáguldok rajta a lo­vagló utakon. Utoljára katona koromban lo­vagoltam, aminek van vagy huszonnyolc éve és már kissé elszoktam a nyeregtől. De ez a ló olyan áldott és helyes ló volt, hogy úgy vi­gyázott rám, mintha édes testvérkéje lettem volna. Nem lépett se kisebbet, se nagyobbat, mint pont kellett, nem ugrott oldalt, mert annyi ereje már nem volt, csak lassan üge­tett, ha vertem az oldalát és általában jobban viselkedő ló még nem volt alattam soha. Ahogy megyek a parkban a lovasoknak fenntartott utón, szembe jön velem egy fic­­kándozó sárga lovon egy kackiás kis hölgy, lovagló nadrágban és félre csapott kalapban. Az én lovam szó nélkül megfordul és megy utána. Kissé feltűnt ez a dolog, mert nem húztam oldalt a zabláját, csak úgy magától fordult a szép hölgy után és az a gyanú éb­redt fel bennem, hogy talán a sárga ló után megy inkább, mert ő is a szőkéket kedveli. Hagytam menni. Mentünk utánuk szó nél­kül. A sárga lovas hölgy egy párszor vissza­­mosolygott rám, mintegy elismerve a hódo­latot, ami felbátorított arra, hogy közvetlen melléje lovagoljak. Gondoltam egyik lovas megszólíthatja a másikat baj nélkül, tehát mondom neki:­­ — Hogy viselkedik a sárga? — Nagyon szépen. Köszönöm. Hát a ma­gáé ? — Az enyém? Az kissé zavarosan, mert minden noszogatás nélkül ön után iramodott fentebb. Úgy látszik ismeri a gusztusomat — jegyeztem meg hamiskásan. — Dehogy kérem. A maga lova nem megy tovább csak a tóig. Onnan visszafordul akár akarja, akár nem. Én is ültem már rajta. Ja úgy? No majd meglátjuk. Mondom a nőnek, hogy forduljunk vissza, majd én meg­mutatom, hogy az én lovam oda megy, ahova én akarom. Visszafordultunk és vártam mi lesz, ha majd a tóhoz érünk. Az én lovam szó nélkül megállt és vissza akart fordulni. Húzom a gyepfűt, rugdosom a sarkammal az oldalát, de csak nem akar előre menni. A sárga lovas nő visszafordul és nevetni kezd. Az ostorral végig vágok a lovamon, az ugrik egyet, közben fordul és leveti a nyakát a föl­dig és mire észreveszem magam, már ott ülök a porban a Central Park közepén. A nő jön visszafelé galoppban és szalad a lovam után. Mire feltápászkodtam, mind a két ló, meg a nő is eltűnt. Elindultam gyalog vissza az istálló felé. A ló ott állt a kapuban és hangosan nyerített. Olyan nevetős nyerítése volt neki, az ördög vigye el. AFORIZMÁK Gyakran megesik, hogy csillagos az ég, aztán egyszerre elsötétedik s egyetlen csil­lag sincs rajta. Mi történt? Talán kiolvadt az égbolt ólombiztosítéka?

Next