Amerikai Magyar Népszava, 1935. szeptember (36. évfolyam, 245-273. szám)
1935-09-30 / 273. szám
r« Amerikai^^P Népszava Mwmmmmm Established 1899 by GÉZA D. BERKÓ alapította 1899-ben Published daily including Sunday by THE AMERIKAI MAGYAR NÉPSZAVA, 1N0. 9—11 East 16th Street, New York, N. Y. (Közel a Fifth Avenuehez) Telephones: Algonquin 4-8087, 8088, 8089 Entered as Second Class Matter, P. 0. New York, N. Y. Editor-In-Chief: DR. ANDOR KUN, főszerkesztő Managing Editor: PÁL NADANYI, felelős szerkesztő Business Manager: MAX KAUFMAN, ügyvezető igazgató Advertising Dept.: SÁNDOR TARCZ, hirdetési osztály SUBSCRIPTION RATES: United States of America^ Canada, Mexico, South America, Cubs—one yr. $6.00, 6 mo. $3.00, Daily only. — Foreign Countries and New York City one year $9.00, 6 months $4.50 Daily only ELŐFIZETÉSI ARAK: Az Egyesült Államokban, Canadában, Mexicoban, Dél-Amerikában és Cubában. Egész évre $6.00, félévre $3.00. Külföldre és New Yorkban egész évre $9.00, félévre $4.50 KÜLFÖLDI IRODÁK: Anglia—England, London, IV. 11. 41 Colville Gardens: Magyarország — Hungary, Budapest, VIII. Kisfaludy köz 5. Franciaország — Frances Paris, 38 Avenue des Terres EGYMILLIÓ HAZÁTLAN A Népszövetség menekültügyi bizottsága azt jelenti, hogy körülbelül egymillió “hazátlan” él a világon — örmények, oroszok, zsidók — olyanok, akiket a jelenlegi kormányzati rendszer elűzött arról a földről, ahol azelőtt békésen éltek és dolgoztak. Szomorú statisztika ez és élénk bizonysága annak, hogy hová juttatja az emberiséget a gyűlölködés, engesztelhetetlenség, faji, vallási és politikai elfogultság szelleme, mert másként gondolkoztak bizonyos időkben, mint az uralmon levők, vagy más volt a fajuk és vallásuk, mint az uralkodó rendszer vezetőié. De ez a statisztika nem is teljes. Az idegen uralom alá kényszerített magyarok milliói hiányzanak belőle. Ezek a magyarok is hazátlanok, hiszen letépték őket őseik földjével együtt a haza testéről és martalékul vetették oda, hogy kielégítsék a világháborúban győztes hatalmak csatlósait. Hazátlanok az elszakított területen élő magyarok és szomorú a föld is, amelyen élnek. És hazátlanok azok is, akiket a háború és a gyilkos béke után bekövetkezett szörnyű gazdasági katasztrófa arra kényszerített, hogy vándorbotot vegyenek kezükbe és idegen országba keressenek boldogulást. Ha hűséges statisztika készülne a világ “hazátlanairól”, a gonoszság megdöbbentő képe tárulna az emberiség szeme elé. A HÁROMSZÁZÉVES EGYETEM Háromszáz éve áll fenn a Pázmány Péter Magyar Tudomány Egyetem. Háromszáz éve annak, hogy Pázmány Péter bíboroshercegprímás, a magyar irodalmi nyelv megteremtője, százezer forintot tett le a tudományegyetem céljaira. Háromszáz év! Egy szempillantás a világegyetem millió és millió éves történetében. Az emberiség, a civilizáció történetében azonban nagyon nagy idő. Háromszáz évvel ezelőtt, amikor Nagyszombaton megkezdte működését a magyar tudományegyetem, csak nagyon kevés ország volt a világon, amely magasabb tudományos képesítést tudott adni ifjainak. Európát a reformáció körüli harcok marcangolták (csak 13 évvel a Pázmány Péter Tudományegyetem megalapítása után ért véget a westphaliai békével a 30 éves háború) . Amerikában indián vadászterület volt az a sok száz város, ahol most egyetemek állnak. Háromszáz évvel ezelőtt Magyarország már megnyitotta a magasabb tudás csarnokát ifjai számára. Háromszáz évvel ezelőtt, amikor — kevés kivétellel — a legtöbb mai ország még a kultúra gyermekcipőiben járt. Azon a Nagyszombaton nyílt meg a Pázmány Péter Tudományegyetem, amelyet a trianoni békeszerződés Csehországhoz csatolt. S Nagyszombat sorsára jutott két másik nagy magyar város is, ahol egyetemet alapított a magyar tudományszomj, a magyar kulturéhség. Kolozsvár és Pozsony, ez a két nagy magyar egyetemi város is idegen uralom alá került..A trianoni békeszerződés azonban hiába szakította le ezeket a városokat Magyarország testéről, a magyar kultúra, amely életet adott ezeknek a városoknak, amely felnevelte őket, kiirthatatlanul él bennük. A Pázmány Péter Tudományegyetem háromszáz éves jubileumi ünnepélye — amely külföldi országok egyetemeinek, tudományos intézeteinek kiküldöttei jelenlétében folyt le — újra emlékezteti a világot arra, hogy a magyarság már évszázadok óta milyen fontos szerepet tölt be az európai kultúra történetében. A ROSSZ RENDSZER A törvénytisztelő, szorgalmas újságolvasó polgár, mikor reggeli kávéja mellett futtában átböngészi a napi eseményeket, egyre gondterhesebb arccal állapítja meg, hogy a sokat emlegetett amerikai “parole” rendszerben sok minden nem úgy van, ahogy kéne. Napról napra egyre több és több olyan ideiglenesen szabadlábon lévő betörő, tolvaj, útonálló és fegyveres bandita kerül ismét a rendőrség kezére, akiket csak hetekkel, legfeljebb hónapokkal ezelőtt helyeztek parole szisztémánk alapján ideiglenesen szabadlábra. Ez azt jelenti, hogy nagyrészt politikai és családi befolyások érvényesülnek ezeknél a szabadlábra helyezéseknél és veszedelmes, meg nem javult, régi bűnös mesterségeiket folytató elemeket szabadítanak ki a börtönből a védtelenül és tehetetlenül álló lakosság nyakára. Valami gyökeres rendszerváltozásra van égetően szükség, mert ez a rendszer csak a visszaeső bűnösök számát gyarapítja ijesztően, de semmiben sem járul hozzá a büntetés egyik fő céljának, a megjavításnak eléréséhez. Igaz, hogy ezzel szemben ott vannak a túlbuzgó “Javert” típusú rendőrök és detektívek is, akik minden kiszabadult fegyencben javíthatatlan gazembert látnak és állandóan megakadályozzák azt, hogy tisztességes munkával kereshessék meg kenyerüket, s a szó szoros értelmében visszadobják őket régi, bűnös társaságukba azzal, hogy állandóan leselkednek utánuk és figyelmeztetik a munkaadókat arra, hogy vigyázzanak, mert a “leopárd foltjait nem lehet lemosni”, aki egyszer fegyházat ült, az gazember marad egész életére. A parole szisztéma túlkapásai és a rendőri üldözések azok, melyek lehetetlenné teszik a büntetését leült fegyenc megjavulását. Ha ezt a két túlkapást valahogy ki lehetne küszöbölni, azonnal egészen más képet mutatna az Egyesült Államok bűnözési statisztikája, mely ma bizony elrémítően szomorú. KmEHIKÄT MÄCTXE TIEPSZÄVS A NÉPSZÖVETSÉG VERGŐDÉSE A “Pesti Hírlap”-ban jelent meg az alábbi érdekes vezércikk, amit azért közlünk le, mert megmutatja, hogy a magyarországi független sajtó mint vélekedik a Népszövetség szerepéről az olasz-ethiopiai kontroverzió ügyében. A békeszerződési agytröszt feje, Wilson, nem így képzelte az egyezségokmány hatályát. Ennek az okmánynak a bevezetésében azt mondotta, hogy a Népszövetség célja a nemzetek együttműködésének előmozdítása, a nemzetközi béke és biztonság megvalósítása, nyílt, igazságos és becsületes nemzetközi összeköttetések fenntartása s a szervezett népek egymás közti érintkezésében az igazság uralma. Nem gondolt az agytröszt akkor arra, hogy a Népszövetség saját vezértagjainak harcterévé válik. Ami most Genfben történik, az nevrt egyéb, mint világháború szavakkal. Elkeseredett ellenfelek állnak egymással szembe. Anglia mint a népszövetségi gondolat leghívebb katonája, küzd azért, hogy Abesszínia kérdését ne háborúval oldják meg, hanem csendes genfi tárgyalásokkal, Olaszország pedig azért küzd, hogy bebizonyítsa, hogy ez az afrikai ország nem méltó arra, hogy benne legyen a maga többmilliós rabszolgaságával a művelt népek közösségében s küzd azért, hogy népfölöslegét elhelyezze úgy, ahogy azt elhelyezte egykor Anglia, Franciaország, Németország, Spanyolország, Hollandia, Portugália, Belgium stb., amikor gyarmati politikába fogott. Az olaszok azt mondják, ami ezeknek szabad volt, az szabad nekik is. Az angolok pedig azt mondják,, hogy csak az szabad, amit a Népszövetség megenged. A Népszövetséget már faképnél hagyta, amikor imperialista törekvéseinek megvalósításáról volt szó, Japán és Németország, távolmaradt tőle az Unió. A Népszövetség sem Japánnal, sem Németországgal szemben nem mert retorziós intézkedésekhez folyamodni. A megtorlás, a büntető következmények kilátásba helyezése mindkét esetben elmaradt. Fittyet hányt a Népszövetségnek a hajbakapott két kis délamerikai állam is és vidáman megvívta a maga háborúját, hullahegyekkel és mérges gázokkal. A Népszövetség, mint erőtlen vénasszony szemlélte ezeket a kiválásokat és háborúsdikat s nem volt szó nemzetközi csapatokról, kényszerrendszabályokról, csak most van szó ezekről, amikor a gyarmati világhatalmak a maguk gyarmati világhatalmát kezdik félteni. A Népszövetségi gondolatért forrón hevülnénk mi magyarok, ha ez a nemzetközi intézmény beváltotta volna a hozzáfűzött reményeket. Magyarország abban a hitben írta alá a békeszerződést, hogy a Népszövetség ki fogja igazítani a békeszerződés bűnös területi rendelkezéseit és kezében a kisebbségi szerződésekkel, becsületes és elfogulatlan bírája lesz az elszakított magyar kisebbségeknek. A vége ennek a jóhiszemű aláírásnak az lett, hogy a kisebbségek egyetlen panaszát sem orvosolták és a Népszövetség Themis istenasszony képévé alakult át, vakon nézett maga elé, de nem az elfogulatlanság vakságával, hanem valóságos igazságszolgáltatási vaksággal. A Népszövetség nem az iazságos biró trónszékén ült, mióta megalakult, hanem a volt ellenséges hatalmak egyoldalú érdekszervezetévé változott, amelyik gyilkos gúnnyal utasította el a vérző és elvérző kisebbségek minden panaszát. Ezzel a ténnyel éppen azt lehet szembevetni, hogy hiszen a magyarság hálás lehet a Népszövetség iránt, mert elsimította a szerb királygyilkosság komornak induló következményeit. Ebben van valami igaz, de csak valami igaz belőle, mert az egész igazság az, hogy Magyarország ebben a királygyilkosságban sem tettes, sem részes, sem felbujtó nem volt, ártatlanul került vád alá és a Népszövetség valóban nem tehetett mást, mint hogy eljegyzőkönyvezte a dolgot. Amit tett a Népszövetség, azt se a mi szép szemünkért tette, hanem a fenyegető világháború elhárítására, saját józan érdekében is. Készséggel elismerjük mindazonáltal, hogy ezzel és mással a Népszövetség tett nagyon értékes szolgálatokat is, ez azonban nem jelenti azt, hogy a Népszövetséget fenntartás nélkül dicsérni lehetne és ne lehetne megállapítani valóságos helyzetét, szereplésének fajsúlyát és tevékenységének mínuszait. Ha a Népszövetség a kis nemzetek valódi védőjének szerepét elejétől fogva vállalt kötelességeihez képest híven töltötte volna be, Magyarország is a népszövetségi gondolat lelkes bajnoka volna. Az afrikai rabszolgaállamért, mint védendő kis nemzetért feljajdulni, ez népszövetségi gondolat, de fel nem jajdulni tizenöt év óta Magyarországért, ez viszont a népszövetségi gondolat meghamisítása, kiforgatása volt, meghazudtolása a népszövetségi egyezségokmánynak. Optánsperi harcunk majdnem tíz évig tartott, az erdélyi, a jugoszláv, a felvidéki magyar kisebbségek megrendítő panaszai érdemi tárgyalásra sem kerültek. Negyedfélmillió kultúrember, negyedfélmilió magyar fekete sorsa nem érdekelte Genfet, de a valódi fekete faj sérelmei, ezek viharos érdeklődés központjába kerültek most. Ez a kétféle igazság, amelylyen a Népszövetség a fehér rabszolgáknak fekete sorsot mér, s a fekete rabszolgáknak akar hófehér sorsot mérni, ez az, ami a világ igen sok nemzetében már eddig is megrendítette a Népszövetség szükségességében.(Folytatás az utolsó oldalon.) TRÉFÁS ESETEK — F. NEHER RAJZA MRS PIPS Di Art V (Ctewriltv. 1936, by Tni S.U.) 1 “János, kitetted már a macskát az ajtó elé?!’ Akit a farkasok tápláltak Kipling örökéletű hőse, a Mongli, a “farkaskölyök” csak az író fantáziájában élt, most azonban az élet valóra váltja azt a történetet, amely a költő agyában született meg. A bukaresti Politika közlése szerint Ploestibe behoztak egy 16 esztendős leányt, aki hét esztendőn keresztül farkasok között élt és azok is táplálták. A leány neve: Johanna Mandrillo és a havasok között a dús erdők rengetegben eltévedt parasztok bukkantak rá, elvadultan, minden ruha nélkül. Amikor aztán behozták a városba és végre orvosok elé kerülhetett, azok megdöbbenve vizsgálták a különös emberi lényt, aki csak négy lábon kúszva tud jarni és kizárólag nyers húst fogad el táplálékul. Eleinte elmebetegnek gyanították és ilyen módon a tébolydába került, néhány hónap alatt azonban Johanna lassan megtanult beszélni és rá tudták bírni arra is, hogy főzeléket és főtt húst is egyen. Az orvosok számára továbbra is rejtély maradt volna az ügy, ha nem jelentkezik egy Ploesti közelében élő paraszt, John Mandrilo, aki az újságokban olvasott a különös gyerekről. John Mandrilo jelentkezett a tébolyda orvosfőnökénél és elmondotta, hogy ő hét esztendővel ezelőtt szénégető volt a havasok között és egyszer a fairtáshoz magával vitte az akkor 9 esztendős kisleányát is. Munka közben megfeledkezett a gyerekről, aki eleinte ott játszott körülötte, később azonban mind beljebb és beljebb került a fák között, végül is eltévedt a rengetegben, ő és társai napokon keresztül keresték a gyereket, bejárták az egész környéket, de sehol nem bukkantak rá. Végül is felhagytak a további kutatással abban a hitben, hogy a szerencsétlen gyermek játék közben vigyázatlanul egy szakadék szélére került, abba belebukott és a mélységben lelte halálát. Most azonban mégis csak azt hiszi, hogy a furcsa lény, akire az eltévedt parasztok rábukkantak, az ő gyermeke. Elmondotta az is, hogy kislányának egy jellegzetes sebhely volt a nyakán, arról rögtön fel lehetett ismerni. A tébolyda igazgatója felhozatta a kezelés alatt álló kisleányt és legnagyobb megdöbbenésére a nyakának azon a helyén, ahol azt John Mandrilo leírta, tényleg meg is találták a különös alakú és az agnoszkálást kétségtelenül hitelessé tevő sebhelyet. Ennek nyomán el kellett hinni, hogy a furcsa lény nem más, mint az erdő fái között eltévedt kis Johanna Mandrilo. Most már egészen más orvosi irányelvek szerint vették megfigyelés és kezelés alá a kislányt, akinek végre is legutóbb szókincse már annyira tökéletesedett, hogy el tudott mondani egyet-mást arról a hét esztendőről, amelyet farkasok között élt le a sziklaodúkban. Az erdő vadállatai nem bántották a gyermeket, sőt oltalmukba vették és táplálékáról is gondoskodtak. Budapest “egyesíti Aix-les Bains, Dax, Rovat és Vitte? gyógyhatásait” -------------- --------------------------------------------------------------*— A külföld nagy lapjaiban Budapestről és Magyarországról szóló egyre sűrűbben megjelenő cikkek közül külön érdeklődésre tarthat számot az, 500,000 példányszámban megjelenő nagy francia hetilapnak, a Gringoirenak cikke Coquet James tollából. A cikkíró megállapítja, hogy Budapest divatban van. “A Ritz előtt, melyet “Duna Palotának” kereszteltek el hosszú sorban álló külföldi — angol, hollandi, olasz, cseh és francia — kocsik egyharmada cikkíró szerint francia s ehhez bizonyos büszkeséggel teszi hozzá a cikkíró, hogy “ezidőszerint mi vagyunk Budapest amerikaiai,” s hogy “Budapest után van, hogy Keleteurópa Párisa legyen.” A Dunapartról megállapítja Coquet, hogy “a lélek minden fajta hangulatához alkalmazkodik.” A város szépségein kívül a másik nagy vonzóerő, hogy “Európa legnagyobb termális állomása, mely egyesítve nyújtja Aix-les-Bains, Dax, Royal és Vittel gyógyerőit. A budapesti élet a cikkíró szerint általában nem drága, de a luxusszállodákban való élet éppen olyan drága, mint bárhol másutt. “A magyarok már beleestek abba a hibába, amely tönkretette a francia turisztikát s amely abban áll, hogy minden külföldi utazót maharadzsának tartanak.” Az a bájosság, amely a magyar vidékből árad, “egyetlen Európában.” A magyar síkságon vég nélkül váltakoznak a búza, tengeri és rozsföldek, a községek egyformán két házsor, melyeknek házait mintha egymásról mintázták volna. “De az emberi fantázia ezeken a végtelen síkságokon is működik. A földnek ez a meztelensége adta nekünk a magyar ruhát. Ezek a ruhák itt a szín, az architektúra, a tájkép. Megragadó látvány vasárnaponként nézni a népet, amint a miséről, távozik, a léggömb gyanánt dagadó szoknyák elvonulása. A magyar parasztnő nem kevesebbet, mint harminckettőt ölt magára, amelyek közül a felső fodrosra van vasalva és hullámzik minden lépésre. Egyik helyen fehér, néhány kilométerrel odébb barna, vagy szederkék, még távolabb tarka, mint egy velencei lámpa.” (Folytatása az utolsó oldalon) Különös dolgok, amik az emberrel megesnek — SZEBENYEI JÓZSEF ROVATA — ÉN MEG A LÓ Van egy barátom, akinek olyan lovarda biznisze van, vagyis kölcsön ad lovakat a vasárnapi lovasoknak, akik kimennek vele a Central Parkba és ott fel alá nyargalnak a szegény gebéken, amik úgy vannak betanítva, hogy nem szabad a lovasukat levetni, mert akkor elpáholják őket mikor hazaérnek, szóval igen szelíd, jámbor lovak. Minden óráért hoznak haza három tallért a gazdájuknak, mert annyiba kerül a lovaglás. Aki, nem tud nyargalni, azt előbb kitanítják a lovardában, ami egy köralakú istáló féle és tele van a földje fűrészporral, hogy puhájra essék, aki leesik. Van egy pasas, aki lovagló nadrágban áll a lovarda közepén, kezében egy hosszú nyelű ostorral és úgy csinál mintha kergetné a lovat, holott azt nem is kell kergetni, mert magától szalad körbe, lassan és lustán, mert úgy unja szegény a körbejárást, mint én a szőkéket. Mivel azonban a dédöregapja még cséplő ló volt, hát a vérében van, hogy körbe trappoljon és a szegény városi lány vagy kövér bácsi, aki azért lovagol, hogy lefogyják, azt hiszi, hogy a ló intelligenciából szalad körbe és mert a lovász mester az ostorral kergeti. Szóval ez a barátom meginvitált, hogy menjek el a lovardájába, majd megmutatja nekem, hogy kell lovászkodni és mint kell bánni — nem a lovakkal, hanem a kosztümerekkel, akik bejönnek lovagolni. Van neki vagy húsz lova. A legfiatalabbal a háborúban találkoztam, amikor a huszárokat képezték ki rajta, mert már akkor is vén volt. A legöregebb, lehet vagy negyven éves és egyetlen foga sincs. De a parkban el tud menni mindenhova, mert úgy ismeri az utat, mintha ott született volna. A barátom, a lovászmester nagyon büszke volt a lovaira. Kérdezte, hogy melyiken akarok nyargalni pár kört a lovarda udvaron. — Nem merek egyikre se ülni — mondtam, — mert félek, hogy leroskadnak alattam. — Pedig nem voltak sovány lovak, mert annyi cukrot esznek, hogy mindegyiknek cukorbaja van. Ahány nő bejön — és nagyobbára nők a kosztümerek, — mind hoz magával egy zsebre való cukrot és igy a lovászmester megtakarítja a takarmányt, mert ló már nem is tud szénát enni a sok cukortól. Addig addig unszolt azonban, amig kiválasztottam egy jobb formájú öreg lovat, megnyergeltette és elindultam vele a parkba, hogy majd végigszáguldok rajta a lovagló utakon. Utoljára katona koromban lovagoltam, aminek van vagy huszonnyolc éve és már kissé elszoktam a nyeregtől. De ez a ló olyan áldott és helyes ló volt, hogy úgy vigyázott rám, mintha édes testvérkéje lettem volna. Nem lépett se kisebbet, se nagyobbat, mint pont kellett, nem ugrott oldalt, mert annyi ereje már nem volt, csak lassan ügetett, ha vertem az oldalát és általában jobban viselkedő ló még nem volt alattam soha. Ahogy megyek a parkban a lovasoknak fenntartott utón, szembe jön velem egy fickándozó sárga lovon egy kackiás kis hölgy, lovagló nadrágban és félre csapott kalapban. Az én lovam szó nélkül megfordul és megy utána. Kissé feltűnt ez a dolog, mert nem húztam oldalt a zabláját, csak úgy magától fordult a szép hölgy után és az a gyanú ébredt fel bennem, hogy talán a sárga ló után megy inkább, mert ő is a szőkéket kedveli. Hagytam menni. Mentünk utánuk szó nélkül. A sárga lovas hölgy egy párszor visszamosolygott rám, mintegy elismerve a hódolatot, ami felbátorított arra, hogy közvetlen melléje lovagoljak. Gondoltam egyik lovas megszólíthatja a másikat baj nélkül, tehát mondom neki: — Hogy viselkedik a sárga? — Nagyon szépen. Köszönöm. Hát a magáé ? — Az enyém? Az kissé zavarosan, mert minden noszogatás nélkül ön után iramodott fentebb. Úgy látszik ismeri a gusztusomat — jegyeztem meg hamiskásan. — Dehogy kérem. A maga lova nem megy tovább csak a tóig. Onnan visszafordul akár akarja, akár nem. Én is ültem már rajta. Ja úgy? No majd meglátjuk. Mondom a nőnek, hogy forduljunk vissza, majd én megmutatom, hogy az én lovam oda megy, ahova én akarom. Visszafordultunk és vártam mi lesz, ha majd a tóhoz érünk. Az én lovam szó nélkül megállt és vissza akart fordulni. Húzom a gyepfűt, rugdosom a sarkammal az oldalát, de csak nem akar előre menni. A sárga lovas nő visszafordul és nevetni kezd. Az ostorral végig vágok a lovamon, az ugrik egyet, közben fordul és leveti a nyakát a földig és mire észreveszem magam, már ott ülök a porban a Central Park közepén. A nő jön visszafelé galoppban és szalad a lovam után. Mire feltápászkodtam, mind a két ló, meg a nő is eltűnt. Elindultam gyalog vissza az istálló felé. A ló ott állt a kapuban és hangosan nyerített. Olyan nevetős nyerítése volt neki, az ördög vigye el. AFORIZMÁK Gyakran megesik, hogy csillagos az ég, aztán egyszerre elsötétedik s egyetlen csillag sincs rajta. Mi történt? Talán kiolvadt az égbolt ólombiztosítéka?