Amerikai Magyar Népszava, 1956. április (58. évfolyam, 78-102. szám)

1956-04-07 / 83. szám

~T a t -mm <* * V« * T» f~ ”**5355 tó OLDÁS A KOLDUS GRÓFNŐ Irta: PÁSZTOR ENDRE (45-ik folytatás) Wood szenátor egy idősebb kedélyes ember volt, nagy vagyona és társadalmi állása folytán, tekintélyes polgára a városnak. Ahol ő megjelent, ott mindig nagyobb számú elő­kelő társaság gyűlt össze. A nábob kezet fogott a szenátorral, azután könnyedén meghajolt a tiszt előtt. — Colonel Wilson, New Orleansból — mutatta be a szenátor a katonatisztet, aki díszes egyenruhájában és csi­nos arcával a legjobb benyomást tette. Sullivan különben is szerette a vendégeit. — Ma este alkalma lesz meghallani Miss Váradit colo­nel úr, — mondotta a nábob. — Hallotta már ezt a csodá­latos művésznőt énekelni? Wilson ajkán hideg mosoly suhant végig. — Még nem volt szerencsém, — mondta udvariasan. — Akkor már előre is örülök, hogy milyen meglepetés lesz ez az ön részére. Ön itt keveset vár és mégis nagyszerű dolgot fog találni. A colonel nagyon el van kényeztetve kedves Mr. Sulli­van, — mondta Wood vidáman. — Hiszen tudja hogy New Orleansban is megfordulnak művésznők. De most jut eszem­be, barátom, legyen szíves megmondani, ki volt az a frak­­kos úr, aki tegnap önnel együtt megjelent a Miss hangverse­nyén? Azt a vörös szallagos urat értem. — Girardi grófot gondolja? Igen érdekes vendégem. Világlátott ember, kitűnő barát, egy nagyműveltségű férfi — felelte Sullivan. — az este ő is itt lesz vendégeim között. — Nem tudom mit gondoljak róla. Nekem azonban na­gyon titokzatosnak tűnik fel ez az olasz gróf. Fekete szeme folyton vizsgál, kutat, keres és kémlel ... — Ilyen pompás melegházi növényeket valóban nem láttam még, — szólt közbe a colonel, a télikert felé fordulva. Milyen pompás világítás! Ezek a vízesések és rózsa­bokrok! Nagyszerű, valóban párját ritkító látvány! Sullivan szerette a dicséretet és a hízelgést. A colonel valóban jól kezdte el szereplését. A napbarnított arcú, de egyébként ritka szépségű colonelt, Sullivan m­aga vezette a pálmakertbe, mely teljesen el volt különítve a hangverseny­­teremtől, de most, hogy a hatalmas üvegajtók nyitva voltak, így tetszett, hogy egybe van az egész. — A csalódásig hűen utánozott holdvilág — mondta­­Wilson dicsérően. — Ezek az óriási agávék! Ezek a pálmák és liánák! És ez a sok, kábító illatú virág! S ezek a csodás lugasok! New Oreleansban, Timber hajógyárosnak ennél nagyobb ék­kertje van, — jegyezte meg Sullivan. — Az lehetséges, hogy nagyobb, de nem oly szép mint ez! — Ah, de itt van Vanderbilt barátom, — szólt a nábob.­­ ő nem régen járt New Orleansban. A bemutatkozás hamarosan megtörtént. Amint a mil­­liárdok ura, Vanderbilt megpillantotta Wilsont, leereszke­dően fordult hozzá. — Nem találkoztunk mi a Hudson gőzösön colonel­el, mikor tiszteletemre azt a remek ünnepélyt rendezték New Orleansban. Wilson fekete helyett meghajtotta magát. — Igen, igen, most már határozottan emlékszem önre, — folytatta a milliárdos. — Szeretnék­ öntől egyet mást kér­dezni, az ünnepélyre és yachtomra vonatkozóan — colo­nel úr. — Rendelkezésére állok Mr. Vanderbilt. Vanderbilt és Wilson a télikertben maradtak, míg Sul­livan a szenátorral és egy hölgy­vendéggel a hangversenyte­rembe tért vissza, mert egy lakáj jelentette neki, hogy Miss Váradi megérkezett. — Nem jár sehová — jegyezte meg a nábob vendégei­nek, — velem kivételt tesz. — Legyen szíves Mr. Sullivan, mutassa ’be nekem az énekesnőt — kérte a hölgyvendég a házigazdát. — A Miss igen szófukar s valósággal megközelíthetet­len — válaszolta Sullivan. — De im épp most lép a szobába! Sullivan a szenátorral és a hölggyel szintén a szalonba ment és bemutatta a hölgyeket egymásnak. Közben a ven­dégek egyre-másra érkeztek, a táncteremben a zenekar ép­pen Tannhauser nyitányát játszotta. Megjelent a komor Girardi gróf is, ott volt gomblyuká­ban a vörös érdemrendszallag, mely úgy nézett­ ki, mint egy apró szegfű. Örökké nyugtalan szeme végig futott a termen. Fényes fekete haja odatapadt fejbőréhez, élesmetszetű arca, mint előző este, most is sárgás színű volt. Elza éppen az imént bemutatott hölggyel beszélgetett, mikor tekintete véletlenül Girardi grófra esett. Valaminek kellett lenni a grófon, ami Elzát megijesz­tette, vagy érdekelte, mert jóformán a szemét sem tudta levenni róla. A gróf nem vette észre a Misst, mert éppen Sullivannal csevegett. A nábob véleménye szerint, a vendé­gek már mind együtt voltak. A lakájok most fagylaltot és parfaitot hordtak körül, az urak legtöbbje a buffetbe vonult, ahol pezsgőt és más frissí­tő italokat kóstolgattak. • J • 'A % • •' ■ ',V.. Néhány perc múlva a vendégek bevonultak a hangver­senyterembe. Elsőnek egy operaénekes lépett fel, aki bra­vúros hanganyaggal énekelt. Utána következett Miss Vára­di. Ismét az ő megkapó bús dalainak egyikét adta elő s a néma csend eléggé bizonyította, hogy a jelenlevő előkelő ven­dégek őszinte áhitattak figyelték énekét. Vanderbilt is ott állt a hangversenyteremben, oldala mellett a colonel állott. Alig, hogy a colonel meghallotta a művésznő dalát és hangját, egyszerre úgy állt ott, mintha megbűvölték volna. Lassan magára hagyta Vanderbiltet és igyekezett közelebb jutni az énekesnőhöz. Szemei különös fényben égtek, keze mintha reszketett volna. Elza még nem látta meg a colonelt. Minden figyelmét hangjegyeire és énekére fordította. Wilson ezalatt belevegyült a többi hallgató közé. Mikor Elza készen volt énekével, valóságos tapsvihar jutalmazta. A Miss szerényen fogadta a hódolatot, azután ő maga ült a zongora mellé és újból énekelt. A jelenlevő vendégek mind el voltak ragadtatva. Sulli­van ekkor egy aranylevelekkel díszített babérkoszorút adott át Elzának. Ekkor a vendégsereg sok tagja Elzához sietett, hogy gratuláljanak neki és néhány szót beszéljenek vele. Odajött a colonel is Wood szenátorral. — Engedje meg Miss, — szólt a szenátor, hogy bemu­tassam Wilson colonelt. A colonel hódolatát akarja kegyed­nek kifejezni. Elza feltekintett, a colonel pedig udvariasan meghaj­totta magát. — A művésznő, amint hallom, egymásután aratja a leg­nagyobb sikereket, — mondta a tiszt. — A délvidéket nem fogja szerencséltetni látogatásával? —A colonel úr New Orleansban állomásozik — jegyezte m­eg Wood magyarázóan. Elza, aki eddig mereven nézte az előtte álló colonelt, most láthatóan megkönnyebbült. — Ma még nem tudom, hogy eljutok-e odáig. —■ mon­dotta. — Én nem azért utazom, hogy csodáltassam magam. — Eszerint más célja is van fellépésének? — kérdezte a colonel. Ez a kíváncsiság kellemetlenül érintette Elzát. Wilson megjelenése, egész egyénisége különben is visszataszító ha­tást gyakorolt reá. — Ez magánügyem! — mondta hűvösen és barátságta­lanul ,végig nézte a tisztet. — Mivel szolgáltam rá arra Miss, hogy ilyen hideg hoz­zám? Megbántottam talán? — Nem lehet szó hidegségről colonel úr! Ha éppen tudni akarja miért nem keltett ön szimpátiát bennem, nyíltan meg­mondhatom. Azért, mert ön feltűnően hasonlít valakihez, akit gyűlölök. — őszintesége meglep Miss, — mondta a colonel gúnyo­san. — És ez súlyos csapás, amit nem érdemeltem meg. És szabad tudnom, ki az az úr, akinek az ön ellenszenvét kö­szönhetem?, Elza nem felelt erre a kérdésre, de nem is felelhetett volna, mert eközben Vanderbilt fordult hozzá, valami mon­dani­valóval. Eközben Sullivan újra belépett a terembe és először Girardi gróffal találkozott, akit megszólított: — Köszönöm, hogy elfogadta a meghívásomat gróf úr. Hallotta Miss Váradit? Nagyszerű volt, ugyebár? — Egy kérdést my lord, — mondta a górf, felelet he­lyett. — Ki az a katonatiszt, aki épp most az énekesnővel beszélget. '­■ — Az? Wilson colonel. — Itt Philadelphiában van az ezrede? Ismeri már hosszabb idő óta? — Két napja. — S miképp került ide? — Wood szenátor vezette be hozzám. — Lesz szíves nekem a tisztet bemutatni? — Szép ember, nemde? És tetőtől talpig úriember! Fel­lépése megnyerő és igen műveit fiatalember — dicsérte a colonelt Sullivan, mert ő valóban el volt ragadtatva a fiatal­embertől, aki nem sajnálta tőle dicséreteit és hízelgő nyilat­kozatait. — Tudja Mr. Sullivan, kihez hasonlít az ön colonelje? — Nos? — kérdezte a nábob és kérdően nézett a grófra. — Ön jól tudja, hogy én különc ember vagyok és szo­katlan küldetéssel járom be a világot — szólt Girardi gróf. — Többek között igen érdeklődöm a rendkívüli események, főbenjáró gonosztettek s nem mindennapos egyének iránt. Ez okból nagyon jól megnéztem akkoriban John Gouldnak a képét, aki meggyilkolta Smith mil­iomost. — Ismerem a borzalmas esetet — felelte Sullivan. — Gould veje volt Smithnek, akit különben személyesen is­mertem. Kézrekerült már az az ember? — Nem tudom. Nekem csak az tűnt fel, hogy az a kép feltűnően hasonlít a colonelhez — válaszolta a gróf. — Hm. Ezért érdeklődik iránta? Eredeti! Különben ön gróf úr, egészben véve eredeti! — szólt Sullivan moso­lyogva. — S azt hiszi, hogy a colonel, mert hasonlít a gyil­k­é­kosra, képes lenne ilyen bűncselekményt elkövetni? A gróf fejét rázta. — Nem azt akarom mondani my lord, — válaszolta a gróf. — Ez téves felfogás lenne tőlem, mert hiszen a lélek nem kell, hogy összefüggésben álljon a külső kifejezéssel. A colonel azért keltette fel érdeklődésemet, mert a termé­szet különös személyének kell tartanom, hogy annyira ha­sonlít Gouldhoz, vagy legalább ennek arcképéhez. — Nos, én készségesen eleget teszek óhajának gróf úr. A colonel épp befejezte beszélgetését a művésznővel . . . — Ahogy megfigyeltem, kissé mereven és fagyosan, — jegyezte meg a gróf. Sullivan bizalmasan karját nyújtotta a grófnak s elin­dultak. — A colonelnek nem igen fog hízelegni, hogy egy olyan hírhedt emberhez találjuk őt hasonlatosnak, — mondta út­közben Sullivan. — Nagyon érzékeny fiatalember és sokat tart a becsületre! ... — Ne aggódjon my lord — szólt a gróf, miközben hi­deg mosoly jelent meg egyébként közönyös arcán. Nem fogok semmi jelenetet előidézni. — Ezt fel sem tételezem önről. A két úr karöltve ment tovább ,a colonel egy pillanatig egyedül állt a teremben, míg egyes csoportok körülsétálták a termet. A dobogóra most egy új énekművész lépett fel, mire a vendégek abbahagyták a sétát. így történt, hogy a gróf minden feltűnés nélkül vizsgálhatta a tisztet, aki észre sem vette a grófot, hanem az énekesre figyelt. Alig ért véget a művész száma, megeredt a taps. Sulli­van meg volt elégedve, mert látta, hogy vendégei méltányol­ni tudják a nem mindennapos élvezetet, melyben őket ré­szesítette, mikor az ország majdnem valamennyi kitűnő énekművészét hallhatták a nábob pazarul berendezett hang­versenytermében. A nábob most odavezette a grófot a tiszthez és bemu­tatta egymásnak a két urat. Sullivan azután magukra hagy­ta őket és az énekművészhez fordult. Szolgálati­ ügyben jött Philadelphiába, colonel úr? —­ kérdezte Girardi gróf közönyösen. — Csupán szórakozásból utazom — felelte a katona­tiszt. -­­ Váltó lázban szenvedtem és egészségem helyreállí­tására félévi szabadságot kaptam. —­ Vannak ismerősei New Yorkban? — kérdezte most a gróf. — Nem ismeri a Gould családot? A gróf élesen figyelte a katonatiszt arcát, ám a colo­nel meg sem rezdült. — Nem ismerek ilyen nevű családot — jelentette ki Wilson egykedvűen és nyugodtan farkasszemet nézett a gróf­fal, aki egy pillanatra sem vette le tekintetét a colonelről. Ebben a pillanatban nagy lárma keletkezett a hallban. Senki sem tudta, mi történt ám a vidám társalgás azonnal megszakadt. Nagy zűrzavar keletkezett, a nagyúri társaság zavartan nézett össze, valami veszedelem előszele lebegett fejeik fölött. A nagy tumultusban a colonel is ellépett a gróf oldala mellől. Girardi értelmetlenül csóválta fejét, azután ő maga­­is elsietett, hogy meghallja, mi okozta a társaság zavarát» 45. FEJEZET , A három jómadár — Pszt! Te vagy az Evans? Két fickó állt a templomtér árnyékba borult sarkán, onnan leselkedtek elő, mikor hirtelen egy hosszú szikár termetű férfi bukkant elő a térre vezető keskeny utcában. Ez a nyurga férfi Evans volt. Amint meghallotta Harry hangját, odasietett, ahol már másik cimborája, Silver is várt, reá. — Hogy állunk? — kérdezte Silver, rekedt, borízű han­gon.­­ A tanító fejével bólintott. — Kitűnően! Ma este nagy társaság van Sullivannál — mondta halkan. — Ott van mit aprítani a tejbe és talán nekünk is jut valami belőle. — Úgy látszik, elment az eszed, pajtás! — mondta Sil­ver. — Ha vendégség van nála, akkor mindnyájan ébren vannak. Hogyan jutunk be a házba? Evans mosolygott. — Jobb alkalmat nem is kívánhatunk magunknak, mint ami most kínálkozik nekünk — felelte. — Valamennyien ott vannak a termekben és szalonokban. Én nagyon jól isme­rem a helyiségeket és tudom, hogy ilyenkor a palota többi szárnya üres, mert a cselédség a vendégekkel van elfoglal­va, így mi zavartalanul dolgozhatunk. Silver még ellenvetést akart tenni, de Harry oldalba lökte. — Igaza van a tanítónak! — mondotta. — Ma kedvező az alkalom. Mi pedig már nem sokat várhatunk, mert égető szükségünk van a pénzre. Mr. Sullivan termeiben pedig ren­geteg kincseket találhatunk. «

Next