Amerikai Magyar Népszava, 1956. június (58. évfolyam, 129-154. szám)

1956-06-01 / 129. szám

. D­LK OLDAL Népszava 3-C_rion.i t »olé» Y Entered as Second Class Matter at the Cleveland Post Office under the Act of March 1879. Published daily, except Sundays and legal Holidays AMERIKAI MAGYAR NÉPSZAVA, Inc. 1736 EAST 22nd STREET, CLEVELAND 14, OHIO Editor: ZOLTÁN GOMBOS Editorial and Circulation Office — Szerkesztőség és Kiadóhivatal 305 EAST 80th STREET, NEW YORK 21, N. Y. Telefon: REgent 7-9370 53 Előfizetési árak - Subscription rates United States of America and Canada Egy évre (one year) $15.00. — Félévre (half year) $8.00. Negyed évre (quarter year) $4.25 BRANCH OFFICES — FIÓK IRODÁK Alliance, O., 766 E. Summit Street Bethlehem, Pa., 703 E. 4th Street Bridgeport, Conn., 578 Bostwick Ave. Chicago 19, 111., 8341 Prairie Ave. Detroit, Mich., 8129 W. Jefferson Ave. Garfield, N. J., 32 Division St. New Brunswick, N. J., 98 French St. Perth Amboy, N. J., 403 Lawrie St. Philadelphia, Pa., 1811 N. Franklin St Toronto, Ont., Can., 368 Spadina Rd. Trenton, N. J., 511 Genesee Street KANADAI FŐIRODA: 269 College St., WA 4-3905. Lakás: BA 1-8324, Toronto 2-B, Ont., Canada AZ AMSZ KÖZGYŰLÉSÉRŐL Az Amerikai Magyar Szövetség június 20-iki évi igazgatósági gyűléséről, amelyet Atlantic Cityben tartanak, volna néhány megjegyzésünk. Kezdjük az­zal, hogy a szövetség egész évi tárgysorozatának letárgyalására fél napot szánnak, és e célból elvár­ják, hogy az ország minden részéből odaérkező igaz­gatók, akik esetleg másfél napot utaznak, néhány óra alatt döntsenek az egész amerikai magyarságot érdeklő kérdésekről. Nyilvánvaló, hogy komoly mun­kát ilyen körülmények közt nem lehet végezni. Másodszor, a közgyűlés színhelye ellen van ki­fogásunk. Atlantic City egy fürdőhely, ahol törté­netesen a Bridgeporti Szövetség tartja abban az idő­ben évi konvencióját. Nincs és nem lehet kifogásunk, hogy a Bridgeporti Szövetség hol tartja konvenció­ját, de nem látunk okot, hogy az Amerikai Magyar Szövetség igazgatói, akik többnyire saját költségei­ket fizetik, egy drága fürdőhelyen költsék pénzüket mialatt az amerikai magyarság ügyeit intézik. At­lantic City egész légköre szerintünk nem alkalmas komoly munkára. Üzleti konvencióknak esetleg meg­felel, mert a tagok részére üdülő kirándulásnak szá­mít a konvenció, és többnyire gazdag üzleti szerve­zetekről van szó. Az AMSZ azonban nem profitra dol­gozó szervezet, amely úgyis állandó anyagi nehézsé­gekkel küzd, és elvárhatnók, hogy pénzével gondo­sabban bánjanak. Nem látunk semmi okot, miért ne lehetett volna az AMSZ közgyűlését a szövetség székhelyén, Wash­ingtonban rendezni, ahol a tagok rendelkezésére áll­nak a szükséges könyvek, vagy esetleg a központi fekvésű és könnyen megközelíthető New Yorkban. A fentebb felsorolt okoknál fogva lapunk nem fogja képviseltetni magát a gyűlésen — kivéve, ha a szövetség New Yorkba vagy Washingtonba helye­zi át a gyűlést, lehetőleg őszre és nem a vakációs idény közepén, és alapos előkészítés után. FEKETEPIAC Országos üzérkedés folyik csecsemőkkel és ez a feketepiac milliókat forgalmaz évente, állapította meg a szenátusi vizsgálóbizottság. A bűnszövetkezet átlagban háromezer dollárt kap egy örökbefogadás­ra kínált gyermekért. Ezeket az üzelmeket, az amerikai embervásárt, csak úgy fékezhetik meg, ha a szövetségi, állami és megyei hatóságok egységesen járnak el. A szövetségi gyermekvédő hivatal feje, Martha Elliot elmondotta, hogy a lányanyákat valósággal kényszerítik rá, hogy átengedjék törvénytelen gyer­mekeiket az üzéreknek. Száz, kétszáz dollárt kap “szí­ve magzatáért” a bukott anya. A kisdedet aztán tusás haszonnal adják tovább a racketeerek. Ha az anya megpróbálja vissza­szerezni gyer­mekét, csak fejjel megy a falnak. Távoli államokba, más néven adják el a csecsemőket és sohasem akad­nak rájuk. . A háború óta ideérkezett menekülteket is meg­környékezték az üzérek és sok szegény család, amely küzlködve prób­ált felszínen maradni, úgy döntött: előnyösebb gyermekük számára,­­ha jómódú család neveli és ellátja minden földi jóval. Ezek később, amikor már megállottak a saját lábukon, peres után igyekeztek visszaszerezni gyermeküket. Eltekintve a jogi kérdéstől, tragikus volt a fordulat a­­kisfiúik és lányok számára, amikor hirtelen szülőt kellett cse­­rélniök. A zugforgalom egyik cárja, Gale L. Marcus chicagói ügyvéd beismerte, hogy hivatásszerűleg fog­lalkozott kisdedek árusításával. De azt nem árulta el, hogy mennyit keresett a lélekvásáron. Egy má­sik vádlott, Estil Jones kentuckyi rendőr azt vallot­ta, hogy 1500 dollárt kapott gazdag houstoni gyer­mektelen házaspároktól minden árva után. A texasi Texarkana városában az aggod men­­helye volt a csecsemő­börze. A nagy haszon reményé­ben a racketeerek cinkostársakul nyertek meg tisz­tes polgárokat is. Ezeknek az állapotoknak véget vet­nek majd az új, szigorított törvények, melyeket a kihallgatások befejezése után fognak javasolni a tör­vényhozók Washingtonban. AMERIKÍAI MAG­YAR NÉPCSATA P­árisi kis tükör Major Ilonka Mimi kislányomnak nem győzőm magyarázni, hogy nem minden néni boszorka, ha úgy is néz ki és sok bácsi csak bolond, de nem bánt. Párásban közöttünk élnek az eszelősek, tol­lakkal, régi függönydiszekkel, gyöngyökkel, madzagokkal felci­­comázott megszállottak és senki nem fél tőlük — csak Mimi meg én. Tegnap átmentünk a patikába szappant venni. Nem mondom egy kicsit előre tolakodtunk, mert ha Mimit meglátják, elő­ször őt szolgálják ki . A pénztár előtt, az iszákos suszterné úgy rámeredt Mimire, hogy szegény remegve simult hozzám. — Majd megájulok, olyan félés vagyok tőle — suttogta francia — “magyarul”. — Gyere édes ... Áttörtük magunkat az emberek során, a kijá­ratnál egy kis mitugrálsz férfi alaposan oldalba vágott. — Vakszamár — mondtam kifogástalan ma­gyar nyelven. — Jaj, meg tetszik bocsájtani, hogy alkalmat­lan voltam, hát magyarnak tetszik lenni? Jaj, a feleségem meg ne tudja . . . Kissé meghökkentem, de annál gyorsabban vontam Mimit magam után. Az tigris ülés követett bennünket! — Ne siessen nagysád! Én meg akarom fizetni a cipő árát! Ha kell, kétezer frankot is! Nagysád még sem hagyhat egy vadonatúj cipőt parlagon heverni, csak úgy tkk-mukk-fukk. Nem akarom, hogy csirkefogónak tartson! — Uram, ön az, ha nem hagy békén! — De nagysád téved! A feleségem egy fittyin­get nem akart megtéríteni! Én meg akarom a kétezer frankot fizetni! Eszembe ötlött,­­hogy az őrültekre mindent rá kell hagyni. — Ne kínozza magát uram, ön már régen meg­fizette nekem a kétezer frankot. Hirtelenül benyitottam a papírkereskedésbe és ott már biztonságban éreztem magunkat. Az üz­letvezetőnő egy öreg kisasszony, ő majd megvéd bennünket. A vénkisasszonyok rettentő harcia­sak a kis tigrif­üles férfiakkal, akik torz másai ál­maik lovagjának . . . Szívdobogva meséltem el, hogy mi történt . . . Szegény Mimi nagyon elcsen­desedett. Párisban, annyi minden megriaszt egy gyermeket . . . — Lapozgass édes a meséskönyvek között, vá­lasszál magadnak! — Mimi a “Boldog Család” cí­mű kis könyvet választotta; a képeken, egy kis falusi ház virágos kertjében boldogan önfeledten hancúroznak a gyerekek . . . * * * Kora reggel a szobaasszony egy levelet adott át. — Nagysád — betűztem a hibákkal teli írást — “én nem akarom, hogy egy magyart becstelen­nek tartson, megfizetem a kétezer frankot. Este hatkor a szállodája előtt leszek, hogy megtudjam kézhez vette-e levelem és a pénzt. Legyen pontos nagyság, mert jaj, a feleségem! , Méltóságos tiszteletttel VÍG ZAKARIÁS A borítékban megpillantottam a pénzt. Félve dobtam le a földre. Ez az őrült egy magyar. Mit tegyek. Kitől kérjek tanácsot. Honnan tudja a ne­vemet, címemet? Miféle cipőről beszél? Hirtelenül ráeszméltem valamire, ami már ré­gen kiment az eszemből! Van annak már két éve, hogy az iszákos cipésznénél, aki Mimit megriasz­totta, egy cipőt talpaltattam. Két számmal na­gyobbra húzta a kaptafán és nem vettem át. Nem is vitatkoztam vele, mert iszik. Ez a Zakariás annak a francia némbernek az ura lenne? Soha nem láttuk az üzletbe, pedig Miminek sokszor kel­lett a kis cipőit megsarkalni. Azóta se jártunk ottan! . . . * * * — Hát el tetszett jönni nagyság — mondta fris­sen pödröt bajusszal Zakariás. — Vig úr, ha maga a cipésznének az ura, mondja meg neki, hogy ha meg akarják téríteni a cipő árát, bemegyek az üzletbe. De kérem, maga nekem ne írogasson többet! Itt van a pénz! Zakariás ijedt, elutasító mozdulatot tett. — Jaj! Meg ne tudja a feleségem! Azért csi­náltatott magas pultot az üzletbe, hogy ki ne lássak­­mögüle. Meg ne lessem, amikor a kisasz­­szonykák cipőt próbálnak. Olyan féltékeny, meg is ölne! — Kérem, ez nem tartozik rám. A maga dolga. Vegye el a pénzt. Zakariás lángvörös arccal átvette a kétezer frankot. — A kórházban ismerkedtem a feleségemmel össze. Elvonókúrán voltunk mind a ketten. Én leszoktam az italról, az asszony nem. Mit csináljak, most már nem hagyhatom ma­gára . . . Őszinte csodálattal néztem le Zakariásra. — Hová valósi? — Szalontára . . . Béres voltam . . . Egyszer, a kastélyba vendégségbe jött egy párisi gróf kis­asszony . . . Azt hittem, hogy Párisban mind oly. Oszt nem is olyan. Oszt mivé lettem . . . DANI én nevem, nem Zakariás! Az uraságot hívták a nak . . . Most mit gondol rólam . . . — Maga politikai menekült? — Nem értek én ahhoz. Özvegy anyámtól l­csu nélkül szöktem el. Van annak már negyv éve . . . — Vig­ur mi baja? Várjon! Hová szalad! Szegény Dani... Egy zseni­lis szélhámos 1866-ban, egy ködös novemberi délutánon szü­letett Holfore Rawson. Apja kocsmáros volt San Franciscóban. A kis Holfore rendkívül élénk és eszes fiúcska. Amiig elemi iskoláit járja, édesanyja nem engedi belépni a kocsmahelyiségbe. De a kö­zépiskolás ifjú délutánonkint be-beoson a kocsmá­ba, ahol betegeskedő édesanyja helyett segít apjá­nak a kiszolgálásban. Az asztaloknál sok minden­ről fecsegnek a vendégek. A társaság egyik tagja hajmeresztő tengeri kalandokat mesél társainak. A másik asztalnál egy kipróbált vagány, aki éppen most szabadult, társait legutolsó betörésének szí­nes és túlzottan romantikus feltálalásával szóra­koztatja. A serdülő gyerek szájtátva hallgatja a rémmeséket. A sok kaland természetesen megra­gadja a fantáziáját. Már tizenhárom éves korában rájön, hogy egy szakképzett betörőnek ismernie kell a lakatosmesterséget. Elhatározza, hogy laka­tosinasnak megy. Apja szívesen veszi, hogy a fiú tisztességes életpályát választ magának és oda is adja a fiút inasnak egy lakatosmesterhez. Három év alatt Rawson szorgalmas és kitartó munkával mintaképe lett az iparosnak. Mestere szép fizetés­sel alkalmazta segédnek. De esténként néhány órát így is eltölt édesapja kocsmájában. Lassan rájön, hogy még mindig ügyetlen és tanulatlan ahhoz, hogy elsőrangú betörővé válhasson. Mert ahhoz, hogy valaki biztosra menjen, pilla­natok alatt át kell látnia a terepet, ismernie kell működésének nemcsak a helyét, hanem a környe­zetet is. Egyik öreg tapasztalt szakmabeli azt a ta­nácsot adja neki, hogy előbb tanulja ki az építésze­tet és akkor jelentkezhetik a Bili vezetése alatt álló betörő-főiskolán. Ugyanis a betörőtársadalom ép­pen olyan vezetőt keres, aki előbb kikémleli a be­törés helyét és pontos vázlatot készít a munkára készülő gengsztercsoport számára. Rawson megfogadja a tanácsot. Szorgalmasan tanul. Voltak józan napjai is, amikor elhatározta, hogy becsületes marad és polgári munkával keresi majd meg kenyerét. De amikor belépett apja kocs­májába, meglátta a régi, ismerős arcokat, újra úr­rá lett rajta a kalandvágy és öröm­teljes izgalom­mal várta a napot, amikor átlépheti Bill iskolájá­nak a küszöbét. A kocsma vendégei természetesen csak bolondították a fiút. Legtöbben, még a leg­el­vetemültjében is, volt annyi jó érzés, hogy a kis Rawsont megtartsák a becsület útján és ezért ad­ták neki a jó tanácsokat, hogy megismerje,­meg­szokja és megszeresse a munkát. És miután két ki­tűnő mesterséget is kitanult, felhagyjon kalandos terveivel. Rawson huszonkét éves korában építészmér­nök lett. Az asztaltársaság most már kifogyott a jó tanácsból. Hanem Lutkennek, az ősz csavargó­nak volt egy kitűnő ötlete. A múltkoriban, amikor Stownes alezredes lakását kifosztották, találtak nála egy feljegyzést, amelyben arról volt szó, hogy a kormány kibővítteti a jacksonvillei hadikikötőt. Erről a lapok még semmit sem írtak. A fiatal épí­tész talán javára fordíthatja ezt az értesülést. Kö­zölték is vele a dolgot. Rawson másnap elutazott Jackson­villébe. A régi és elavult hadikikötő köze­lében sehol sem volt megfelelő kőanyag. (Abban az időben még nem ismerték a betont.) Ellenben Jacksonville közelében talált egy kitűnő minőségű bazaltkőből épített várromot, amely számítása sze­rint mintegy ötvenezer köbméter kőanyagot tar­talmazott. Rawson néhány ezer dollárért megvet­te a senkitől nem használt romhalmazt. Az egész környék mulatott a hóbortos fiatalem­beren, aki meg is játszotta a különcöt. Szobát ren­­deztetett be magának az omladozó várban és ott ütötte fel tanyáját. Nem sokáig kellett várnia. Fél év múlva a kormány kiírta a pályázatot a haditám­pont kibővítésére. Természetesen Rawson a töb­bieknél jóval olcsóbban pályázott a munkára, hi­szen a kőanyaga majdnem ingyenben volt. A mun­kát meg is kapta és a kikötőépítkezésen keresett vagy félmillió dollárt. De mivel érezte, hogy nem­­egészen tiszta uton jutott a pénzhez, elkötelezve érezte magát a további szélhámosságokra. 1894-ben Buffaloban tűnik fel a remek megjele­nésű és kitűnő modorú fiatalember. A városban az hírlik, hogy jelentős vagyona van. A buffalói bankba kétszázezer dollárt tesz be és ennek folytán megválasztják az igazgatóságba. Három hónap múlva már a város egyik legnépszerűbb embere. Ekkor előáll a tervével, az Ontario-tó keleti részé­nek kiszárításával. Az ötlet grandiózus, a tó seké­lyebb, keleti részét, amelyet sem folyók, sem föld­alatti források nem táplálnak, gátakkal elvágja a nyugati résztől s az igy nyert remek földet fel­parcellázza. Méréseket eszközöltet, melyek igazol­ják tervének keresztülvihetőségét. Buffalo polgá­rai bedőlnek. Részvénytársaságot alapit. A társa­ság megveszi a tónak a térképen feltüntetett keleti részét, mintegy 175 négyzetkilométer kiterjedésű területet. Meg is kezdi a munkálatokat. A részvé­nyeket széjjelkapkodják. A munka félévig laza tempóban folyik, mikor kisül a terv, kivihetetlen­sége, Rawson és vele együtt a részvényesek pénze mintegy kétmillió dollár, eltűnik. Az egész világot körözik, de a szélhámost nem tudják elfogni. Tíz évig semmi.­hír Rawsonról. Még az édesapja sem hall felőle. Amilyen zseniálisan tudta megsze­rezni a pénzt, olyan könnyen költötte is el. Tíz év múlva teljesen lerongyolódva állít be a san francis­coi matrózkocsmába. A rendőrség még akkor is fi­gyeli az öreg Rawson iháza táját. Holfore elmesél apjának, hogy a négy év előtti mexicói forradal­mat az ő pénzén szervezték és ha sikerül, megszer­zi a mexicoi olajkutak kihasználási jogát. A forra­dalmat azonban leverték és így minden pénze oda veszett. Az öreg kétezer dollárral kisegíti a fiút és azt a tanácsot adja, hogy tűnjék el Friscoból. De már késő, a rendőrség rajtuk üt és elfogják Buf­faló hírhedt szélhámosát. Tíz évre ítélik, a fogság nagyon megtöri. Szelle­me elveszti rugalmasságát. Kiszabadulása után apróbb szélhámosságokat követ el. Édesapja meg­hal, Rawson átveszi a kocsmát és hosszú évekig vezeti azt. Betörést követ el, rajta veszt, s mint többszörösen visszaeső bűnös, súlyos ítéletet kap Most 89 éves korában halt meg a Sing-Sim fegyházban. A régi idők szélhámosát a mai Ameri­kában már alig ismerik és halála éppen annyin nem volt szenzáció, mint a többi névtelen elesett, akiket a fegyház temetőjébe kisér ki utolsó útján a börtön személyzete. Egy óránként 75 mérföldes sebességgel haladó személyvonat az ohioi Elyria kö­zelében egy vasúti átjárónál elütött egy autót. Nyolc utasa szörnyethalt. írta: MAJOR ILONKA (Paris) A LEGHASZNOSABB DÉLAMERIKAI HÁZIÁLLAT A délamerikai Kordillerák magas hegyeiben­­ indiánoknak van egy háziállata, amely hasznoss­ dolgában akármelyik nálunk tartott háziállatt felveszi a versenyt. Ezt az állatot, a lámát, n­­ünk csak útleírásokból vagy legfeljebb állatkel példányok után ismerik. A lámák különös, roko­talannak látszó állatok. Külsejük szerint még le jobban a tevéhez hasonlítanak, de púpjuk nin­cs termetre kisebbek, mert csak öszvérnagys­áuak. A délamerikai indiánok életében a láma pótolhatatlan segítőtársak, mert a teve, az öszv és a juh hasznosságát valósággal egyesítik m­gukban. A Kordillerák 3-4000 méteres meredi hegyláncainak keskeny útjain csak lámákkal lehi a teherszállítást lebonyolítani. A lámakaravánc többszázas, sőt néha ezres csapatokban halad­nak. Egy-egy állatnak félmázsányi terhe van , csendesen legelészve naponta 15-20 kilométer­ utat tesz meg. Az indián pásztoroknak nem se gondjuk van velük, csak akkor, ha valami vára­lan dologtól megriadnak. Ilyenkor, mint a birka terhükkel együtt szétszaladnak és néha zerg módjára a meredek sziklaszirtekre is felkapasz­kodnak. Ha a hajcsárok a megriadt állatokat meg­közelíthetetlen szikláról nem tudják lecsal­gatni, kénytelenek őket lelőni, hogy az állatok­­ értékes teherrel együtt lehulljanak. A lámákkl nagyon türelmesen és jóindulatúan kell báni mert jó bánásmóddal többet el lehet velük ér, mint a gorombasággal. Általában bizalmatlan­­ makacs állatok. Ha a megszokottnál több terht raknak rájuk, egyszerűen lefeküsznek a földi és addig nem kelnek fel, amíg terhüket meg nem könnyítik. A lámát nem tanácsos ingerelni, ilyen­kor hátraveti fülét, merően ránéz bosszantóját és hirtelen nekirohanva szembeköpi. Az állatkert­ben tartott példányokat a vásott gyerekek gyak­ran szokták erre az udvariatlan cselekedetre kz­­erelni.

Next