Amerikai Magyar Népszava, 1956. június (58. évfolyam, 129-154. szám)
1956-06-02 / 130. szám
AMERIKAI MAGYAR NÉPSZAVA ▼T’sa OLDAL A KOLDUS GRÓFNŐ Irta: PÁSZTOR ENDRE (53-ik folytatás) — Hát egy colonel, aki Wilsonnak nevezi magát? — A colonel járt itt, a signoránál. Az előbb beszéltem vele az ajtón keresztül, a másik kocsiban, mikor beszélni akartam a signorával. Rogers most már helyben volt. — Melyik kocsiban? — kérdezte meg. — Itt a legközelebbiben uram, — válaszolta Rózsa és lejött a lépcsőn, hogy az utat megmutassa. — Ott van a signora is. — Mi a neve a signorénak? — Astrella. — A signora mindig kékfátyolt visel? — Igen uram. Tessék csak velem jönni. Rogers bólintott és egyenesen felment a falépcsőn. Rózsa követte őt, a rendőrök a kocsi mellett maradtak. A rendőrfőnök fel akarta nyitni az ajtót, de az zárva volt. — Zörögjön rendőrfőnök úr, — szólt a cigány. — Ott lesznek a kocsi hátsó részén. Rogers ebben a pillanatban figyelni kezdett. Az egyik rendőr ugyanekkor a kocsi alá nézett, mert úgy hallotta, hogy valami zörög a kocsiból. Tompa hang ütötte meg a rendőrfőnök fülét, ez a hang olyan volt, mint egy halk nyöszörgés. Rögtön rosszat sejtett. Nagy erővel zörgetni kezdte most az ajtót, de minden eredmény nélkül. Senki sem jött ajtót nyitni. — Ki tudja ön nyitni ezt az ajtót? — fordult Rogers a cigányhoz. — Nem én uram, mert amint látom, az ajtó belülről van elreteszelve. • — Well. ■ Töbelt nem mondott Rogers, hanem nekilendült az ajtónak. A cigány megütközve nézte a rendőrfőnököt, őt csak a kár érdekelte, amit az ajtó feltörése okozott neki. Az ajtó kinyílt, a retesz nem bírt ellenállni a rendőrfőnök hatalmas erejének. De még volt valami akadály, amit a kocsiban uralkodó feneketlen sötétségtől nem lehetett látni. Rogers most már közvetlen közelből hallotta a nyöszörgést. Lába megbotlott valamiben. — Egy ember fekszik itt! —kiáltotta. — Lámpát ide! — Rendőrfőnök úr, vértócsa van a kocsi alatt! — jelentette az egyik rendőr, aki már meggyújtotta villamos zseb- lámpáját. Rogers már oda sem hallgatott, kikapta a rendőr kéjéből a lámpát. A többi rendőr is meggyújtotta a zseblámpákat, mialatt Rogers a kocsiba lépett és bevilágított. Ott látta a padlón a grófot. — Hiszen ez Bernard! — kiáltotta megütközve és arcába világított a sebesültnek. Szavai érthető izgalmat keltettek. Rózsa befurakodott a kocsiba a rendőrök közé. Bernard időről-időre, anélkül, hogy visszanyerte volna eszméletét, tompa hangokat hallatott. Sebéből még mindig folyt a vér. Arca halotthalvány volt, az egész ember olyan mozdulatlanul feküdt, mint egy halott. Rogers lehajolt hozzá. — Bernard.! — kiáltott rá. A detektivfelügyelő felnyitotta szemét és révedezve bámult főnökére. — Mi történt Bernard ? — kérdezte Rogers a legnagyobb meghatottság hangján. Bernard azonban nem ismerte meg Rogerst, csak tompán nyöszörgött. — Hamar egy orvost! — adta ki a parancsot Rogers. — Gyors segítségre van itt szükség, különben elvérzik a szerencsétlen! De hol a tettes? Körülvilágított a szűk helyiségben és meglátta a hátsó ajtót. Nem habozott, egyetlen lökéssel azt is betörte. A lámpa még égett a kocsi hátsó részében, ahová Rogers most belépett, de teljesen üres volt a fülke. Rogers haragosan dobbantott a lábával. — Hol van az a gazember? — kiáltotta. — El nem szökhetett, hiszen a kocsi ajtaja belülről volt bereteszelve! Pedig a cigány az imént azt mondotta, hogy itt van a colonel, meg a signora. És most . . . Rózsa ebben a pillanatban a padlóra mutatott. — Kezdem érteni a dolgot rendőrfőnök úr, — mondotta. — A két Mister valószínűen összeveszett és a colonel leszúrta a másikat. Csapóajtó van itt a kocsi fenekén, amelyen ki lehet jutni a szabadba, bár kissé szűk a hely az ilyen kocsik alatt. — Ha ki is juthatott a kocsiból, el nem menekülhetett, mert a tér körül van zárva rendőrökkel, — jegyezte meg Rogers. Az egyik rendőr eközben lóra ugrott és a helységben lakó orvost kereste fel és elhozta magával. Az orvos felgombolta Bernard mellényét s ingét és megvizsgálta a sebet, majd bekötözte. Az orvos megállapította, hogy a sebesült életveszélyben forog, a sok vérveszteség könynyen végzetessé válhat. Kijelentette, hogy a szerencsétlent azonnal kórházba kell szállítani. Természetesen most szó sem lehetett arról, hogy Bernardot a történtek felől kihallgassák. Rogers mindenekelőtt a colonelnek és a signorának a kézrekerítésére gondolt, akik minden valószínűség szerint, még néhány perc előtt mindketten a kocsiban tartózkodtak. Most már egészen bizonyos volt, hogy a colonel nem más, mint a régóta üldözött Herendi, aki leszúrta Bernardot, midőn ez le akarta őt tartóztatni. A rendőrfőnök mélyen megrendülve hagyta el a kocsit és sorba vizsgálta a többit, valamint az egész környéket. Ám a rendőrkordonon belül nem találták meg őket és most a rendőrök felé sietett. Az egyik rendőr azt a kellemetlen hírt jelentette a rendőrfőnöknek, hogy egy nő elhaladt ugyan mellette, de azt akadálytalanul elengedte, mert ő csak katonatisztre ügyelt. Magát a colonelt egyik rendőr sem látta eltávozni a térségről. Valószínű volt, hogy a colonelnek a tér valamelyik sötét részén sikerült keresztül jutni a kordonon. Rogers dühöngött, de nem tehetett semmit. Bernardot az orvos és egy rendőr kíséretével, kocsin Philadelphiába szállíttatta, ahonnan vasúton vitték tovább New Yorkba. A maga embereivel azonnal a szökevények üldözésére indult, akik még nem juthattak messze. Közben leszállt az és ami nagyon megnehezítette az üldözést. Nem lehetett megállapítani, hogy a colonel és a signora merre menekültek, mert az utakon egy lélek sem járt és Rogers senkihez sem fordulhatott felvilágosításért. Végre hajnaltájban Rogers egy farmhoz ért, egyetlen embere kíséretében, mert a többieket különböző irányban szétküldte — és itt megtalálta az első nyomot. A farmer feleségétől megtudta, hogy egy lefátyolozott nő az imént járt nála és pénzért reggelit kért tőle. — Természetesen gyanúsnak tartottam a dolgot, — tette hozzá az asszonya, — mert honnan jöhet kora hajnalban egy magányos nő?, • f • — Látta, hogy merre távozott? — kérdezte Rogers. Az asszony egy közelben levő erdő felé mutatott. — Magam is kiváncsi voltam arra és utána néztem, — felelt az asszony. — Sürgős lehetett a dolga, mert igen sietett. Kocsit is akart bérelni, de mert a férjem tegnap bement kocsinkon a városba, hát nem teljesíthettem kívánságát. Pedig sok pénzt ígért nekem egy kocsiért. — Mikor történt mindez? — Alig egy órával ezelőtt. " — Utol kell érnünk ezt a nőt, — mondta a rendőrfőnök kísérőjének és elvágtattak a farmernő által megjelölt irányba, hogy ott az erdőben keressék a signorát. Rogers úgy vélekedett, hogy ahol a nő van, ott kell lenni Herendinek is, akit bár a farmernő nem látott, de már ennek is feltűnt, hogy a kékfátyolos nő reggelijének egy részét papírba csomagolta és magával vitte. A rendőrfőnök biztosra vette, hogy most már utol fogják érni a szökevényeket. Gyors ügetéssel közeledtek az erdő felé és mindenre el voltak készülve. Rogers is, meg kísérője is, kézben tartották revolvereiket. Ha az álcolonel nem adja meg magát, az volt az elhatározásuk, hogy harcképtelenné teszik a gonosztevőt. Most már csak az volt a cél, hogy mindenáron kézre tudják őt keríteni és ezzel megakadályozni az újabb szökést. 58. FEJEZET A gyanús pusztai ház Elza és Lencsés a legközelebbi hetekben folytatták útjukat a déli államok felé egy hosszú időre kibérelt hatalmas túraautón. Napközben csak olyankor szakították meg az utat, ha benzint kellett felvenni, egyébként csak éjjel pihentek. Minthogy Elza újra visszakapta gyermekét, nagyon megelégedettnek érezte magát és csak az volt egyetlen vágya, hogy messzire menekülhessen, ahol nem kell tartania Herendi üldözésétől. Aranka gyorsan lábrakapott anyja gondos ápolása mellett, mert a kicsikét ugyancsak megviselték a kiállott félelmek és a rossz bánásmód, amelyben ez idő alatt része volt. Elmondta, hogy a cigányok mindenféle mutatványokra tanították és ha valamit rosszul csinált, nem adtak neki sem enni, sem inni. Legjobban a signorától félt, aki olykor felkereste a cigányokat. Ettől a nőtől jobban félt, mint valamennyi cigánytól. Egyetlen egy ember volt jó hozzá, Rózsa, a cigányok vezetője. Ez arra használta fel Arankát, hogy angyalnak öltöztette és így állította a lóhátára, hogy ezzel csábítsa a közönséget az előadásaira. A kisleány oly meghatóan mondta el élményeit, hogy Elza ilyenkor nem tudta elfojtani könnyeit. — Most már nálam maradsz, — mondogatta neki. — Soha el nem bocsátlak magamtól. — Attól a bácsitól még jobban félek, mint a signorától, panaszkodott tovább Aranka. — Tudod attól, aki elvett tőled és magával vitt! Nagyon félek tőle! Elzának összeszorult a szíve. Az az ember, akiről a gyermek beszélt, az saját atyja volt! — Ne gondolj rá! — súgta neki, — ne gondolj rá többé! ■— De néha vele álmodom. — Majd elmúlik ez is szegény gyermekem. Most már nálam vagy. Messze utazunk, hogy az az ember ne tudjon többé bántani . . . téged! — Igen anyám, ez jó lesz. Messze fogunk menni, hogy ne találjon ránk. De Pepónak és Zingának, ott a cigányoknál, nemcsak mamájuk, hanem papájuk is volt. Ines volt a mamájuk, Rózsa meg a papájuk. Aranka kérdően nézett nagy, okos szemeivel anyjára. — Igen, igen, — folytatta. — A cigánygyermekeknek volt papájuk ... te vagy az anyám ... ele hol az én papám?. — Csak anyád van gyermekem, atyád nincs már, — felelte Elza fájó szívvel. — Meghalt talán? — Igen, számunkra már meghalt. — Akkor nagyon szegények vagyunk édesanyám. Szegényebbek, pint a cigányok, mert azoknak volt papájuk. Még öreganyjuk is volt, a süket Petronella . . . nincsen nekem nagyapám, meg nagyanyám? A múltnak egy fájdalmas sebét szakították fel Elza szívében ezek a szavak. Borzadva gondolt arra. Atyja kitaszította őt és unokáját a fagyos, viharos téli éjszakába, mikor holtrafáradtan, betegen, bocsánatért könyörgött. Aranka már nem emlékezett erre. A betegség, amelybe akkor esett, eltörölte ifjú lelkében ezeket az eseményeket. Elza most hálát adott ezért a Mindenhatónak. — Hol van az én nagymamám? Az is olyan süket, mint az öreg Petronella? — kérdezte Aranka. — Hát a nagyapa? Nem mehetünk hozzá? . ........ — Most nem gyermekem. Messze lakik az innen! Lehet, hogy nem is látjuk őt többé az életben. ■p-r- Ó ne sírj anyácskám! Akkor ha te sírsz, én is sírrni fogok .. . • A gépkocsi, eközben egy hatalmas kiterjedésű cukorültetvényhez ért- Néhány kerek fordulat után fekete, gyapjashajú fejek bámutak ki a csemeték közül. Félig meztelen férfiak és nők dolgoztak itt a tikkasztó forróságban. Alkony táján egy telephez értek. Terebélyes, hatalmas fák között egy nagy épület teteje látszott ki. A ház egy jómódú telepesé lehetett. Miután már amúgy sem volt kedvük folytatni az utat, Lencsés nagyon megörült, mikor meglátta a házat, ahol éjjeli pihenőt lehet majd tartani. Megállította a gépkocsit és kinyitotta az ajtaját. — Valami farmnál vagyunk, amit itt délvidéken haziendának neveznek, — szólalt meg — s jó volna, ha éjjeli szállást kaphatnánk. Az autó radiátorjába már víz kell és amúgy sem találunk alkalmasabb helyet a közelben. — Hát csak nézzünk utána Lencsés úr, — felelte Elza. — Még kérdés, hogy befogadnak-e bennünket? Aranka, aki fáradt és éhes volt, kezeivel tapsolt örömében, hogy már pihenni fognak. Lencsés most újra a kormánykerékhez ült és lassan a hazienda felé irányította a kocsit. A nagy terjedelmű alacsony házban, minden ajtó zárva volt és sehol sem lehetett látni egy embert. A nagy ház mögött egy másik épület állott, mely külseje után ítélve, vagy istálló, vagy pedig cselédház volt. Lencsés végignézett a telepen. Utazásai, vándorlásai közben szerzett tapasztalata mintha cserben hagyta volna, amint most a feltűnően csendes s amellett érdekes külsejű hazienda előtt megállt autójával. A ház falai fehérre voltak meszelve.Elől egy szőllővel befuttatott tornác volt építve, de az egész kép bizar, sőt barátságtalan volt. A házat körülvevő siri csend, valóban félelmetes volt és ezt a hatást még csak fokozták a leáldozó nap vérvörös sugarai. Elza kiszállt a kocsiból, kézenfogva Arankáját. A vén, évszázados fáknál megállott. — Úgy érzem magamat Lencsés úr, mint akkor , Gardenfieldben ... — mondta — Valami félelem, valami megmagyarázhatatlan sejtelem fogja el szívemet. — Magam is furcsának találom ezt a házat, -J- mondta, — de tovább nem igen mehetünk, mert már amúgy is túlerőltettük gépünket. Az éjszakát most már itt kell töltenünk. — Úgy látszik, senki sem lakik a telepen. — Annál jobb, majd mi elfoglaljuk, — jelentette ki Lencsés. — Furcsa egy ház, az már igaz! Én azt hiszem, hogy valami gazdag telepesé lehet, aki jelenleg nincsen itthon. — Nem tudom, miért idegenkedem ily nagyon ... — Most már egyre megy asszonyom, — vélekedett Lencsés. — Akár lakik valaki ebben a házban, akár nem, itt kell maradnunk. — Az ajtók zárva vannak. _ '(Folytatjuk} .)