Amerikai Magyar Népszava, 1956. június (58. évfolyam, 129-154. szám)

1956-06-02 / 130. szám

AMERIKAI MAGYAR NÉPSZAVA ▼T’sa OLDAL A KOLDUS GRÓFNŐ Irta: PÁSZTOR ENDRE (53-ik folytatás) — Hát egy colonel, aki Wilsonnak nevezi magát? — A colonel járt itt, a signoránál. Az előbb beszéltem vele az ajtón keresztül, a másik kocsiban, mikor beszélni akartam a signorával. Rogers most már helyben volt. — Melyik kocsiban? — kérdezte meg. — Itt a legközelebbiben uram, — válaszolta Rózsa és lejött a lépcsőn, hogy az utat megmutassa. — Ott van a sig­nora is. — Mi a neve a signorénak? — Astrella. — A signora mindig kékfátyolt visel? — Igen uram. Tessék csak velem jönni. Rogers bólintott és egyenesen felment a falépcsőn. Ró­zsa követte őt, a rendőrök a kocsi mellett maradtak. A rendőrfőnök fel akarta nyitni az ajtót, de az zárva volt. — Zörögjön rendőrfőnök úr, — szólt a cigány. — Ott lesznek a kocsi hátsó részén. Rogers ebben a pillanatban figyelni kezdett. Az egyik rendőr ugyanekkor a kocsi alá nézett, mert úgy hallotta, hogy valami zörög a kocsiból. Tompa hang ütötte meg a rendőrfőnök fülét, ez a hang olyan volt, mint egy halk nyöszörgés. Rögtön rosszat sejtett. Nagy erővel zörgetni kezdte most az ajtót, de minden ered­mény nélkül. Senki sem jött ajtót nyitni. — Ki tudja ön nyitni ezt az ajtót? — fordult Rogers a cigányhoz. — Nem én uram, mert amint látom, az ajtó belülről van elreteszelve. • — Well. ■ Töbelt nem mondott Rogers, hanem nekilendült az aj­tónak. A cigány megütközve nézte a rendőrfőnököt, őt csak a kár érdekelte, amit az ajtó feltörése okozott neki. Az ajtó kinyílt, a retesz nem bírt ellenállni a rendőrfő­nök hatalmas erejének. De még volt valami akadály, amit a kocsiban uralkodó feneketlen sötétségtől nem lehetett lát­ni. Rogers most már közvetlen közelből hallotta a nyöször­gést. Lába megbotlott valamiben. — Egy ember fekszik itt! —kiáltotta. — Lámpát ide! — Rendőrfőnök úr, vértócsa van a kocsi alatt! — jelen­tette az egyik rendőr, aki már meggyújtotta villamos zseb- l­ámpáját. Rogers már oda sem hallgatott, kikapta a rendőr ké­jéből a lámpát. A többi rendőr is meggyújtotta a zseblámpákat, mialatt Rogers a kocsiba lépett és bevilágított. Ott látta a padlón a grófot. — Hiszen ez Bernard! — kiáltotta megütközve és arcá­ba világított a sebesültnek. Szavai érthető izgalmat keltettek. Rózsa befurakodott a kocsiba a rendőrök közé. Bernard időről-időre, anélkül, hogy visszanyerte volna eszméletét, tompa hangokat hallatott. Sebéből még mindig folyt a vér. Arca halotthalvány volt, az egész ember olyan mozdulatlanul feküdt, mint egy halott. Rogers lehajolt hozzá. — Bernard.! —­ kiáltott rá. A detektivfelügyelő felnyitotta szemét és révedezve bá­mult főnökére. — Mi történt Bernard ? — kérdezte Rogers a legnagyobb meghatottság hangján. Bernard azonban nem ismerte meg Rogerst, csak tom­pán nyöszörgött. — Hamar egy orvost! —­ adta ki a parancsot Rogers. — Gyors segítségre van itt szükség, különben elvérzik a sze­rencsétlen! De hol a tettes? Körülvilágított a szűk helyiségben és meglátta a hátsó ajtót. Nem habozott, egyetlen lökéssel azt is betörte. A lám­pa még égett a kocsi hátsó részében, ahová Rogers most be­lépett, de teljesen üres volt a fülke. Rogers haragosan dobbantott a lábával. — Hol van az a gazember? — kiáltotta. — El nem szök­hetett, hiszen a kocsi ajtaja belülről volt bereteszelve! Pe­dig a cigány az imént azt mondotta, hogy itt van a colonel, meg a signora. És most . . . Rózsa ebben a pillanatban a padlóra mutatott. — Kezdem érteni a dolgot rendőrfőnök úr, — mondotta. — A két Mister valószínűen összeveszett és a colonel leszúr­ta a másikat. Csapóajtó van itt a kocsi fenekén, amelyen ki lehet jutni a szabadba, bár kissé szűk a hely az ilyen ko­csik alatt. — Ha ki is juthatott­ a kocsiból, el nem menekülhetett, mert a tér körül van zárva rendőrökkel, — jegyezte meg Rogers. Az egyik rendőr eközben lóra ugrott és a helységben la­­kó orvost kereste fel és elhozta magával.­­ Az orvos felgombolta Bernard mellényét s ingét és meg­vizsgálta a sebet, majd bekötözte. Az orvos megállapította, hogy a sebesült életveszélyben forog, a sok vérveszteség köny­nyen végzetessé válhat. Kijelentette, hogy a szerencsétlent azonnal kórházba kell szállítani. Természetesen most szó sem lehetett arról, hogy Ber­­nardot a történtek felől kihallgassák. Rogers mindenekelőtt a colonelnek és a signorának a kézrekerítésére gondolt, akik minden valószínűség szerint, még néhány perc előtt mindketten a kocsiban tartózkodtak. Most már egészen bizonyos volt, hogy a colonel nem más, mint a régóta üldözött Herendi, aki leszúrta Bernardot, mi­dőn ez le akarta őt tartóztatni. A rendőrfőnök mélyen megrendülve hagyta el a kocsit és sorba vizsgálta a többit, valamint az egész környéket. Ám a rendőrkordonon belül nem találták meg őket és most a rendőrök felé sietett. Az egyik rendőr azt a kellemetlen hírt jelentette a rendőrfőnöknek, hogy egy nő elhaladt ugyan mellette, de azt akadálytalanul elengedte, mert ő csak ka­tonatisztre ügyelt. Magát a colonelt egyik rendőr sem látta eltávozni a térségről. Valószínű volt, hogy a colonelnek a tér valamelyik sö­tét részén sikerült keresztül jutni a kordonon. Rogers dü­höngött, de­ nem tehetett semmit. Bernardot az orvos és egy rendőr kíséretével, kocsin Philadelphiába szállíttatta, ahonnan vasúton vitték tovább New Yorkba. A maga embereivel azonnal a szökevények üldözésére indult, akik még nem juthattak messze. Közben leszállt az és ami nagyon megnehezítette az ül­dözést. Nem lehetett megállapítani, hogy a colonel és a sig­nora merre menekültek, mert az utakon egy lélek sem járt és Rogers senkihez sem fordulhatott felvilágosításért. Végre hajnaltájban Rogers egy farmhoz ért, egyetlen embere kíséretében, mert a többieket különböző irányban szétküldte — és itt megtalálta az első nyomot. A farmer feleségétől megtudta, hogy egy lefátyolozott nő az imént járt nála és pénzért reggelit kért tőle. — Természetesen gyanúsnak tartottam a dolgot, — tet­te hozzá az asszonya, — mert honnan jöhet kora hajnalban egy magányos nő?, • f • — Látta, hogy merre távozott? — kérdezte Rogers. Az asszony egy közelben levő erdő felé mutatott. — Magam is kiváncsi voltam arra és utána néztem, — felelt az asszony. — Sürgős lehetett a dolga, mert igen sie­tett. Kocsit is akart bérelni, de mert a férjem tegnap be­ment kocsinkon a városba, hát nem teljesíthettem kívánsá­gát. Pedig sok pénzt ígért nekem egy kocsiért. — Mikor történt mindez? — Alig egy órával ezelőtt.­­ " — Utol kel­l érnünk ezt a nőt, — mondta a rendőrfő­nök kísérőjének és elvágtattak a farmernő által megjelölt irányba, hogy ott az erdőben keressék a signorát. Rogers úgy vélekedett, hogy ahol a nő van, ott kell len­ni Herendinek is, akit bár a farmernő nem látott, de már en­nek is feltűnt, h­ogy a kékfátyolos nő reggelijének egy ré­szét papírba csomagolta és magával vitte. A rendőrfőnök biztosra vette, hogy most már utol fogják érni a szökevénye­ket. Gyors ügetéssel közeledtek az erdő felé és mindenre el voltak készülve. Rogers is, meg kísérője is, kézben tartották revolverei­ket. Ha az álcolonel nem adja meg magát, az volt az elhatá­rozásuk, hogy harcképtelenné teszik a gonosztevőt. Most már csak az volt a cél, hogy mindenáron kézre tudják őt ke­ríteni és ezzel megakadályozni az újabb szökést. 58. FEJEZET A gyanús pusztai ház Elza és Lencsés a legközelebbi hetekben folytatták útju­kat a déli államok felé egy hosszú időre kibérelt hatalmas túraautón. Napközben csak olyankor szakították meg az utat, ha benzint kellett felvenni, egyébként csak éjjel pihen­tek. Minthogy Elza újra visszakapta gyermekét, nagyon megelégedettnek érezte magát és csak az volt egyetlen vá­gya, hogy messzire menekülhessen, ahol nem kell tartania Herendi üldözésétől. Aranka gyorsan lábrakapott anyja gondos ápolása mel­lett, mert a kicsikét ugyancsak megviselték a kiállott félel­mek és a rossz bánásmód, amelyben ez idő alatt része volt. Elmondta, hogy a cigányok mindenféle mutatványokra ta­nították és ha valamit rosszul csinált, nem adtak neki sem enni, sem inni. Legjobban a signorától félt, aki olykor felkereste a ci­gányokat. Ettől a nőtől jobban félt, mint valamennyi cigány­tól. Egyetlen egy ember volt jó hozzá, Rózsa, a cigányok vezetője. Ez arra használta fel Arankát, hogy angyalnak öl­töztette és így állította a lóhátára, hogy ezzel csábítsa a kö­zönséget az előadásaira. A kisleány oly meghatóan mondta el élményeit, hogy Elza ilyenkor nem tudta elfojtani könnyeit. — Most már nálam maradsz, — mondogatta neki. — So­ha el nem bocsátlak magamtól. — Attól a bácsitól még jobban félek, mint a signorától, panaszkodott tovább Aranka. — Tudod attól, aki elvett tőled és magával vitt! Nagyon félek tőle! Elzának összeszorult a szíve. Az az ember, akiről a gyer­mek beszélt, az saját atyja volt! — Ne gondolj rá! — súgta neki, — ne gondolj rá többé! ■— De néha vele álmodom. — Majd elmúlik ez is szegény gyermekem. Most már nálam vagy. Messze utazunk, hogy az az ember ne tudjon többé bántani . . . téged! — Igen anyám, ez jó lesz. Messze fogunk menni, hogy ne találjon ránk. De Pepónak és Zingának, ott a cigányok­nál, nemcsak mamájuk, hanem papájuk is volt. Ines volt a mamájuk, Rózsa meg a papájuk. Aranka kérdően nézett nagy, okos szemeivel anyjára. — Igen, igen, — folytatta. — A cigánygyermekeknek volt papájuk ... te vagy az anyám ... ele hol az én papám?. — Csak anyád van gyermekem, atyád nincs már, — fe­lelte Elza fájó szívvel. — Meghalt talán? — Igen, számunkra már meghalt. —­ Akkor nagyon szegények vagyunk édes­anyám. Sze­gényebbek, pint a cigányok, mert azoknak volt papájuk. Még öreganyjuk is volt, a süket Petronella . . . nincsen ne­kem nagyapám, meg nagyanyám? A múltnak egy fájdalmas sebét szakították fel Elza szí­vében ezek a szavak. Borzadva gondolt arra. Atyja kitaszította őt és unokáját a fagyos, viharos téli éjszakába, mikor holtrafáradtan, betegen, bocsánatért kö­­­­nyörgött. Aranka már nem emlékezett erre. A betegség, amelybe akkor esett, eltörölte ifjú lelkében ezeket az esemé­nyeket. Elza most hálát adott ezért a Mindenhatónak. — Hol van az én nagymamám? Az is olyan süket, mint az öreg Petronella? — kérdezte Aranka. — Hát a nagyapa? Nem mehetünk hozzá? . ........ — Most nem gyermekem. Messze lakik az innen! Lehet, hogy nem is látjuk őt többé az életben. ■p-r- Ó ne sírj anyácskám! Akkor ha te sírsz, én is sírrni fogok .. . • A gépkocsi, eközben egy hatalmas kiterjedésű cukorül­­tetvényhez ért- Néhány kerek fordulat után fekete, gyap­jashaj­ú fejek bámutak ki a csemeték közül. Félig meztelen férfiak és nők dolgoztak itt a tikkasztó forróságban. Alkony táján egy telephez értek. Terebélyes, hatalmas fák között egy nagy épület teteje látszott ki. A ház egy jó­módú telepesé lehetett. Miután már amúgy sem volt kedvük folytatni az utat, Lencsés nagyon megörült, mikor meglátta a házat, ahol éjjeli pihenőt lehet majd tartani. Megállította a gépkocsit és kinyitotta az ajtaját. — Valami farmnál vagyunk, amit itt délvidéken hazien­­dának neveznek, — szólalt meg — s jó volna, ha éjjeli szál­lást kaphatnánk. Az autó radiátorjába már víz kell és amúgy sem találunk alkalmasabb helyet a közelben. — Hát csak nézzünk utána Lencsés úr, — felelte El­za. — Még kérdés, hogy befogadnak-e bennünket? Aranka, aki fáradt és éhes volt, kezeivel tapsolt örömé­ben, hogy már pihenni fognak. Lencsés most újra a kormánykerékhez ült és lassan a hazienda felé irányította a kocsit. A nagy terjedelmű alacsony házban, minden ajtó zárva volt és sehol sem lehetett látni egy embert. A nagy ház mögött egy másik épület állott, mely kül­seje után ítélve, vagy istálló, vagy pedig cselédház volt. Lencsés végignézett a telepen. Utazásai, vándorlásai közben szerzett tapasztalata mintha cserben hagyta volna, amint most a feltűnően csendes s amellett érdekes külsejű hazienda előtt megállt autójával. A ház falai fehérre voltak meszelve.­­Elől egy szőllővel befuttatott tornác volt építve, de az egész kép bizar, sőt ba­rátságtalan volt. A házat körülvevő siri csend, valóban félelmetes volt és ezt a hatást még csak fokozták a leáldozó nap vérvörös sugarai. Elza kiszállt a kocsiból, kézenfogva Arankáját. A vén, évszázados fáknál megállott. — Úgy érzem magamat Lencsés úr, mint akkor­­ , Gardenfieldben ... — mondta — Valami félelem, valami megmagyarázhatatlan sejtelem fogja el szívemet. — Magam is furcsának találom ezt a házat, -J- mond­ta, — de tovább nem igen mehetünk, mert már amúgy is túlerőltettük gépünket. Az éjszakát most már itt kell töl­­tenünk. —­ Úgy látszik, senki sem lakik a telepen. — Annál jobb, majd mi elfoglaljuk, — jelentette ki Len­csés. — Furcsa egy ház, az már igaz! Én azt hiszem, hogy valami gazdag telepesé lehet, aki jelenleg nincsen itthon. — Nem tudom, miért idegenkedem ily nagyon ... — Most már egyre megy asszonyom, — vélekedett Len­csés. — Akár lakik valaki ebben a házban, akár nem, itt kell maradnunk. — Az ajtók zárva vannak. _ '(Folytatjuk} .)

Next