Amerikai Magyar Népszava, 1956. szeptember (58. évfolyam, 207-230. szám)

1956-09-08 / 212. szám

4m Sötét szemüveg, fehér bot Irta: SZÉKELY TIBOR Az anya már elmúlt hatvanéves, amikor elvesztette a szemevilágát. Zöldhályog keletkezett a szemén s a műtét nem segített. Még azután is sokáig járt a kórházba, az orvosok biztatták: — I.fél félévig tart, néni, félév múlva levesszük a kötést. Beérte ennyivel, nem türelmetlenkedett. , Nyugalmában ban volt valami hideg és tárgyilagos bölcsesség. Mintha meggyőződött volna arról, hogy amit eddig látott, azt is csak ajándékul kapta, és ha az ajándék kevés volt, akkor sem szabad panaszkodnia. Ezt azonban nem mondta senkinek, talán nem is gondolta. Félév múlva levették róla a kötést, de helyette sötét szemüveget adtak s a kezébe fehér botot. Szinte végkielégítésül adták e tárgyakat, örök és megválthatatlan felszerelésül, mintha azt mondták volna: most már jól ellátták, ne kérjen többet. Hangosan ugyan mást mondtak: ••i. '—Kicsit lassan gyógyul, néni, de reméljük, egy év múlva, másfél év múlva nem lesz semmi baj. Nemcsak az orvosok mondták ezt, hanem a fia is, menye is, mindenki, aki hozzátartozott. Időnként türelmes kérdéseket tett fel a gyógyulására vonatkozóan, mintha meg akarta volna könnyíteni a kegyes hazugok dolgát. Csak hazudjanak, ha jól esik, ő nem rontja el az örömüket. Fia állandóan viselkedett mellette, mintha nem is sejtette volna, hogy az anyjával történt valami. Nem gyöngédebb, inkább hangosabb és vidámabb lett, kissé túlzottan hangos és vidám. Fesztelenül beszélt, úgy, mint azelőtt, de lehetőleg csak olyan tárgyakra figyelmeztette anyját, amelyek tapintással elérhetők voltak. A látással kapcsolatos fogalmakat és hasonlatokat kerülte a vakság nevét pedig nem ejtette ki soha. Kereskedő volt, nem pedig író vagy nyelvész, de azért tucatjával gyártotta a pótkifejezéseket. Ilyeneket mondott: “Anyám örök éjszakában él.” “Anyám a lelkével lát mindent.” “Ujja hegyében hordja a szemét.” A vakság nevétől szent borzalommal fordult el, mint valami misztikus hatalomtól. Az anya nem is szenvedett túlságosan, amikor ráhullott a fekete függöny. Az első napokban azt hitte, hogy a világ kiürült, csak ő maradt a helyén s minden egyéb elvándorolt valahová, a sötét kárpit mögé. Később megértette, hogy a világ zsúfolva van hangokkal, szagokkal, sima és érdes tapintású felületekkel s ebben a dús szövevényben el lehet igazolni, ha az ember nagyon figyel. El is igazodott benne, ötévi tapasztalás után. Azelőtt azt hitte, hogy a vakság egy pillanat alatt bekövetkező sorskapás. Most megtaanulta, hogy a vakság olyan, mint egy nehezen készülő műalkotás, amely rengeteg szorgalmat és tehetséget igényel, öt esztendő is beletelik, amíg az emberből képzett és hibátlan vak lesz, annyi idő, amenynyi alatt orvosi dipolmát lehet szerezni. A hatodik évben történt, hogy a menye látogatása kétszer egymásután elmaradt. Hétfőn, szerdán és pénteken szokott eljönni hozzá. Nem jött, sem hétfőn, sem szerdán. Fia kedden a szokott időben megjelent ugyan, de egy szóval sem említette a feleségét. Különben jókedvű volt, tréfákat mesélt, vicceket, amelyeket az üzletben hallott és összefüggéstelenül adta elő őket s nagyokat nevetett rajtuk. Az anya karosszékben ült, négy lépésnyire a fiától, némán és mozdulatlanul. Már azelőtt, már a tréfák előtt is meghallotta fia nyugtalanságát, nemcsak a hangjában, hanem a cipője kopogásában is. Talán az tűnt fel neki, hogy megbotlott a küszöbön. Talán az, hogy belépése pillanatában megnézte az óráját. Aranyórát hordott, aranylánccal, a mellényzsebében s az anya meghallotta a lánc finom csörgését s a fémtárgy érzékelhetetlen súrlódását a zsebbélésén. S amikor fia köszönt, már egyebet is tudott. Erős alkoholszagot érzett. Már ekkor megrémült. Hat éve nem látta a fiát s ez alatt a hat év alatt elmosódott benne a férfi képe; a kamaszfiú képe támadt fel helyette, később a kisfiúé. Újabban, gondolatban, már becézni szokta, mint harminc évvel azelőtt. A Pistából Pisti lett, azután Pityuka. Most rémülten érezte a pálinkaszagú lehelletet. Az ő kisfia nem szokott részegeskedni, nem is ihat szeszes italt, hiszen megárt neki — mi történt vele ? De nem szólt semmit: áttörhetetlen sötétség és csend vette körül. Később megjegyezte: — Gizi tegnap nem volt itt. — Igen, beteg — hangzott a válasz pillanatnyi késés nélkül. De éppen a felületes hang leplezte le a fiút az anya előtt. Tudta, hogy a fia arca most sötét és meggyötört. — Meghűlt? — kérdezte. — Igen, meghűlt — hangzott ismét a válasz, gyorsabban és készségesebben, semhogy igaz lehetett volna. A menye szerdán sem jött el. Elmehetett volna maga is a fia lakására. De nem akarta meghazudtolni a fiát. Egész nap nem látogatta meg senki, volt ideje töprengeni és figyelni. A villamosok ijesztő csengetését figyelte, az autóbuszok mennydörgésszerű robaját, amely megrázta a csillár üvegtányérjait, a vitrin porcellán dísztárgyait, az öreg bútorok ropogó és sóhajtozó testét. Igyekezett visszaemlékezni, mit mondott a menye, amikor utoljára járt nála. A hangokat, hangsúlyokat, a szavak közti szünetek jelentőségét mérlegelte. Most már felfedezte, hogy az utolsó pénteken egy idegen nő beszélt hozzá. A hang a Gizié volt, az illat és a járás is a Gizié, de a beszéd egy idegen lélek dallama volt. Évek óta most először érezte magát bénának. A fekete függönyön túl, a másik világban, valami véres borzalom születik s ő nem tehet semmit. Csütörtök délelőtt még nem öltözött fel egészen, éppen fésülködött, amikor az előszoba felől türelmetlen csengetést hallott. Letette a fésűt, mozdulatlanul állt a toalettszekrény mellett. Az ajtók izgatottan nyíltak és csapódtak. Szapora és egyenetlen lépések közeledtek. Mintha a közeledőt üldözték volna s nem lett volna otthonos ebben a lakásban. Érezte a ziháló hang forróságát s tudta, hogy a fia arca most szürke és verejtékes. Odafordult egyenes tartással és felemelt arccal. Az ismerős fogásu karok ölelték át s hallotta a szív kalapálását a posztó és a mellkas alatt. — Ne haragudjon, mama, hogy igy megrohanom — mondta a lassú és fojtott hang. — Erre jártam, gondoltam, megnézem . . . látni akartam... “Megnézem” és “látni akartam.” Ezeket a szavakat az anya hat éve nem hallotta már a fia szájából. Most úgy hangzottak, mint az istenkáromlás. Ha a hang nem is lett volna olyan vontatott és borzongató, mint egy eszelősé, az anya akkor is tudta volna, hogy szörnyű felindulás vetette felszínre ezeket a tilalmas szavakat. A fia háta mögé nyúlt s magához szorította. Dajkáló és védelmező volt ez a mozdulat. — Otthagytad az üzletet? Délelőtt ráérsz sétálni? — Nagyon fontos dolgom van, el kellett mennem — hangzott a kitérő válasz. — El kell intéznem valamit, csak egy percre jöttem fel, hogy még megnézzem . . . Az anya közben végighúzta tenyerét a fia hátán. Olyan könnyű volt ez a mozdulat, hogy a fiú talán nem is érezte. A kéz egy pillanatra megáll a medencecsont felett. Itt kidudorodott a ruha szövete, a hátsó nadrágzseb valami kemény tárgyat rejtegetett. A mutatóujj és a nagyujj lehelletnyi érintéssel is felismerte a revolver agyát. — Gizi hogy van? Jobban? — kérdezte az anya suttogva. — Igen. Vele akarok találkozni. Sietnem kell, mert még elkésem. Kézit csókolom, mama. Majd máskor beszélünk. A hozzásimuló test egy pillanat alatt kisiklott az anya karjából. Utánalépett kinyújtott karral, de már nem érte el. — Pisti! — nyögött fel rémülten. — Pisti! Maradj itt! Maradj itt velem! Nem kapott választ, de hallotta a távolodó lépéseket. Már nyílt az ajtó. Tudta, hogy szóval már nem tarthatja fel azt a névtelen szörnyűséget, amely odaát a fekete függönyön túli világban már megindult útjára. Erőszakkal sem tarthatná itt a fiát, hiszen nem érné utól. Egy pillanatig mozdulatlanul állt a szoba közepén, üresen lehulló karral, szinte az anyagi világon kívül. Akkor sem látott semmit, amikor a fiának életet adott s akkor sem látott, amikor a világra hozta. Most sem tehetetlenebb, világtalanul kell most is nekimennie a sötét függönynek, hogy másodszor is életet adjon neki. Tapogatózás nélkül odatalált az ajtóhoz. Az előszobában már nem volt senki. Zajtalanul sietett előre, kinyitotta a lépcsőházba vezető ajtót. Hallotta a menekülő lépések csattogását alulról, még a szaggatott lélegzést is. — Pisti! — kiáltott felemelt fejjel és előrerohant a lépcső széléig. — Anyuska, menjen vissza! — hallatszott messziről. Egy pillanatig állt. Előre tudta, mi következik. A fiát mégis megállítja végzetes útján. Fia mindjárt vissza fog jönni hozzá, rémült ordítással, talán sírva. Felemeli őt, beviszi, a lakásba, orvost hivat. Ott lesz mellette ma is, holnap is és annyira fog miatta szenvedni, hogy elfelejti a másik szenvedését. Elfelejti Gizit és azt a kemény tárgyat, amelyet a hátsó zsebében hord. Nem lesz már olyan eszelős a hangja, megnyugszik, lecsillapodik és imét derűs, kedves kisfiú lesz, ha ő majd meggyógyul. Nem fogta a karját és nem kereste a következő lépcsőfokot. Kissé előrehajolt és olyan elszántan, mintha át akarta volna törni a vakság fekete függönyét, belépett az ürességbe. Végigzuhant a lépcsősoron. Azután már jöttek hozzá sokan, fia is. De senki sem tudta, mi történt. Az ikrek for -J . -Ilid: HEGEDŰS SÁNDOR Olyan egyformák voltak, hogy maguk a szülők is csak úgy tudták megkülönböztetni őket, hogy kezükre aranykarikát tettek, amelyre a nevük volt vésve: János és Pál. Iskolába egy osztályba jártak, tanáraik nagy zavarára, mert sohasem tudták, melyik követett el csinytevést és melyiknek kell a rossz osztályzatot adni. Felnőtt korukban sok mulatságos esetre adtak alkalmat. Akaratlanul vígjátékszerű hősök lettek. Jó megjelenésükkel, finom modorukkal közel férkőztek az emberekhez. Lobogó hosszú hajat és szakállt viseltek mind a ketten, de nemcsak a külső hasonlatosság, de a tehetségük is egyforma volt. Mindkettő mérnök és zseniális ember. Kísérletük, melyeket a fizika terén végeztek, az egész világon nagy érdeklődést keltett. Harmincéves korukban elkerültekő szülőföldjükről, hogymegvívják nagy csatájukat az élettel! Ezért Londonba mentek, azzal a céllal, hogy valamelyik nagy gyár kebelében elhelyezkednek. Tudták, hogy kettőjüket egyszerre nem veszik fel, ezért megcsinálták haditervüket, külön-külön, egymástól függetlenül próbálnak szerencsét. Azzal búcsúztak el egymástól, egyik sem árulja el a másiknak tervét, csak a kész eredményt fogja közölni. Tehát szerencse fel! Meglátjuk mit hoz a jövő . . . János első dolga volt, mikor elvált fivérétől, bement a hotel épületében levő borbélyüzletbe, levágatta fürtös haját, rendbehozatta szakállát Onnan egyenesen sietett a Klarton-féle vegyi gyárba, felvételre jelentkezni. Nem került egy órába sem, máris felvették a gyár mérnökei közé, olyan feltétellel, hogy találmányát, a levegő alkatrészeivel folytatott kísérleteit, már másnap köteles megkezdeni. János igyekezett minél előbb elhagyni a gyár épületét, mert félt, a boldog valóságból még rossz álma is lehet. Ez idő alatt Pál, a másik testvér, végignézte az újságokat, mikor egyszerre részére alkalmasnak látszó hirdetésen megakadt a szeme. Nem sokáig gondolkodott, pillanatig sem késlekedett. Hogy rendbehozza ábrázatát és lobogó haját levágassa, rohant a borbélyhoz és türelmetlen hangon szólította a segédet, meddig kell várakoznia, míg rákerül a sor. A borbélysegéd a csodálkozástól és az ijedtségtől majd hanyatvágódott, mire magához tért, összeszedte bátorságát, azt felelte, hogy őtőle ugyan sokáig várhat, mert nem vágja le a haját semenynyi pénzért. •— Micsoda hang ez, mi jogon merészel így beszélni velem — kérdezte ingerültenPál. — Azon oknál fogva, tisztelt uram, mert én nem arra vagyok itt alkalmazva, hogy bűvészeknek és csepűrágóknak a mutatványaihoz segédkezzek. Pál dühbe jött, nem értette a helyzetet és szigorú hangon kikérte magának ezt a viselkedést. A segéd azzal mit sem törődve, tovább folytatta közömbös hangon. . . Az úri, kikérheti magának azt, amit akar, én mégis azt mondom, aki ilyen trükkel dolgozik, az nem lehet más, mint bűvész vagy csepűrágó. — Micsoda trükkel? Arra már én is kiváncsi vagyok. — Nincs két órája, az úr itt volt kék zakóban és rám parancsolt, alaposan vágtam le a haját. Én szót fogadtam, úgy lenyírtam, hogy sohase fog utána nőni. Pál egyszerre mosolyogni kezdett, most már tisztában volt azzal, mi okozta a segéd felháborodását vele szemben. — Na, de most ön nagy tévedésben van, uram — folytatta a segéd,— engem nem lehet elvakítani, én észrevettem a játékot, én okos ember vagyok, én egyszeri látásra felismerem az embereket, én a mozdulatokat figyelem és abban nem lehet csalni, azt nem lehet lehúzni, mint a ruhát, ahogy most ön tette, az előbb kék, most barna . . . Aztán a hallásom is olyan, ha én valakinek a hangját egyszer hallottam, azt én nem felejtem el soha többé. Ez nem olyan üzlet, ahol egy rókáról két bőrt húznak le ingyen, megértette? Pál most már hangosan nevetett, közben megveregette a felbőszült segéd vállát. — Maga, fiatal barátom, tényleg okos ember. — Ezekután jobbnak látta, sietve eltávozni és meg sem állt a legközelebbi borbélyüzletig. Másnap korán reggel már ott volt az újsághirdetésben megnevezett gyár igazgatójának szobájában, aki szívélyes kézszorítással megelégedését fejezte ki a pontosságáért. — Bocsánatot kérek — hebegte Pál, — ez tévedés. — Nem tesz semmit, még mindig jobb, mintha egy óra késéssel jött volna. Ezzel csengetett és parancsot adott a szolgának, hogy a mérnök urat vezesse a laboratórium főnökéhez, így lett Pál a Klarton-féle vegyi gyár mérnöke. Ezalatt János is megérkezett a gyárba, jelentkezett a felvételi irodában, hivatkozva a tegnapi megállapodás alapján történt mérnöki állás betöltésére. Az igazgató elé került az ügy, aki szigorú hangon kiáltotta: — De kérem, mit jelentsen ez, bolondnak tart maga engem? Nincs egy órája, hogy az állását elfoglalta és most megjelent újra, mint egy alvajáró. Az igazgató közben csengő. A gazdag ember aznap nem jól érezte magát. Délelőtt automobilon Budán járt, azután bement a börzére és beszélt hosszan egy magas szőke úrral, akinek keskeny, gyémántos csatt volt a nyakkendőjében. A gazdag ember ezt a gyémántos csattot nézte behatóan és próbált valami összefüggést találni a gyémántos csatt és az ő élete között, de ez körülményes és fárasztó munka volt. Később a lépcsőházban egy karfadisz vonta magára figyelmét, meg is állt előtte és később arra gondolt, hogy kivétett onnan tett, a szolga bejött és az ezelőtt jelentkező fiatalember előállítását követelte. Közben felhívta a szolga figyelmét, vigyázat, mert eszeléssel van dolguk. Néhány perc múlva nyílott az ajtó. De határtalan volt az igazgató bámulata, mikor Pál belépett és a két férfit egymás mellett látta, akik az összetévesztésig hasonlítottak egymásra. Mire az igazgató magához tért a csodálkozástól, csak annyit tudott mondani: — Mi az? Maguk két példányban járnak a világban? — Igen, uram! A természet különös játéka révén. Mi ugyanis ikertestvérek vagyunk, mindketten mérnökök és feltalálók. Állást keresni jöttünk Londonba. Az igazgató elnevette magát. — Ezt ügyesen megtervezték, akár ikrek, akár nem, nekem tetszik a maguk ötlete és mindkettőjüket ezennel felveszem a gyár kötelékébe. János és Pál meg akarták magyarázni, hogy nekik semmiféle helytelen tervük nem volt, ez a véletlen, de az igazgató leintette őket. — Ez nem fontos és fölösleges a magyarázkodás, most nincs időnk a társalgásra, hanem foglalják el állásukat a, dolgozzanak a karfából és hazaviheti magának. Mégis enélkül ment haza, megnézte óráját és fürdőt rendelt. Egy teljes óráig lógott a zománcköves kádban, langyos vizet és meleg vizet engedett bele felváltva és a sok pénzére gondolt. Azon is csodálkozott, hogy vájjon nem lehetne a bőrét valahol finoman, valami nagyon finom késsel felvágni és beleengedni a langyos vizet a bőre alá, arra való tekintettel, hogy a bőre és izmai között nagyon hideg van. Határozottan, nagyon örülök a pénzemnek, gondolta aztán. Aztán arra gondolt, milyen lehet az ember agyveleje belül. Szürkés, nyirkos kocsonyát látott maga előtt, apró likacsokkal, melyek nehézkesen nyildokolnak és lélegzenek. Fürdő után a gazdag ember ebédelni kezdett. A levest nagyon jónak találta, aztán elbusította az a gondolat, hogy milyen kár, hogy az ember csak a szájával tud enni és csak a nyeldeklőjén van izlőszerve, például a szeméhez hiába nyomogatna egy darab húst, az nem érezne semmit a húsból, sőt talán kellemetlen volna neki. Másrészt például az izlőszerve se érez már semmit abból a húsból, amit tegnap megevett. Sőt talán az, aki tegnap evett, egészen más ember volt, nem is ő volt. Annál rosszabb. Ebéd után feleségével enyelgett néhány percig. Ezúttal azokra az érdekes könyvekre gondolt, amiket fiatalkorában olvasni szokott s néha még most is, este az ágyban. Mindig kínosan és kellemetlenül lepte meg, hogy az írók a szerelemből valami sajátságos gomolygó dolgot csináltak, szorongásokkal és köddel. Holott nincs talán világosabb és átlátszóbb s egyszerűbb törekvése az emberi kívánságnak, hiszen olyan pontosan meg lehet határozni, egyetlen pontra sűríteni s ott kögeletti azt a határozott célt, mely felé ezek a kívánságok irányulnak s tökéletes és abszolút kielégülést nyernek. Soha még ebéd után nem volt benne olyan határozottan bizonyos, hogy jóllakott, mint az enyelgések végeztével. Igen, ha még távoli ködfoltokról, vagy a tengerfenék növényvilágáról beszélnének, s ott használnák a misztikum szavait, azt meg lehetne érteni, mert a távoli ködfoltokat s a tengerfenekét igazán nem ismerik jól az emberek. De a szerelmet nagyon jól ismerik. Eszébe jutott, hogy ő már sokszor gondolt erre. Valamit elfelejtettem, mit nem is tudtam soha, tette hozzá magában. De én már régen éreztem, hogy valami kikívánkozik belőlem. Csakugyan úgy érezte. A mellében zavaros feszülések voltak, mintha buborékok volnának. Mintha a tüdejével evett volna valamit, amit nem tudott most megemészteni. Az arcát is külön érezte, mint egy lárvát. Eltűnődött és a tükör elé ült. Nézte az arcát. Hja, — mondta — ezen nem lehet változtatni. Minden rendben lett volna, az orra nem tetszett csak, és eszébe jutott a kozmetikus, aki megígérte, hogy majd megcsinálja. Igaz, az nem jelent majd sokat. Szemei körül nyomogatta a bőrt és hirtelen nagyon kívánkozott rá, hogy valami más kifejezést adjon az arcának. De nem sikerült. Csakugyan, merev lárva, gondolta. Ha meghalok, kicsit puhább lesz. De nem, meghalni nem jó, mert abból valami zavaros és kellemetlen ködöt csináltak az emberek. Most már bizonyosan tudta, hogy valamije hiányzik. Nagyon szerette volna tudni, mi az, hogy kiszámíthassa, mennyibe kerül. Valószínű volt most már, hogy nem az arcából hiányzik ez a valami — de talán belül van a hiba. Vagy a szemek körül. Mindegy. Fölkelt és átment a dolgozószobájába. Egyszerre elkezdett énekelni. Csodálkozva hallotta meg a hangját, régen nem hallotta már, különös és idegenszerű volt. Abba is hagyta hamar, mert nem okozott semmi könnyebbülést. Valószínűleg a gyomromat rontottam el, határozott végre. Most megint egy másik szobába ment át és egy papíron pénzt számolt. Sok pénz, gondolta, jó sok pénz. Szent Isten, ha nem volna. Eszébe jutott egy bank, ahová telefonálni kell valami papírok miatt. Telefonált. Azután átment egy másik szobába. Nagyon jó idea — gondolta hirtelen. — Nagyon jó. Holnap elutazom Gordonzolába. Gordonzolában megveszem azt a villát. Csengetett. — Csomagolj . . .— mondta az inasának. Szekrényéhez ment, ő maga segített az inasnak. A batiszt ingeket gondosan rendezte el egy sűrü bőrönd fenekén. Nagyon jó, nevetett fel vidáman. Nagyon jó. Aztán még arra gondolt, hogy Gorgonzolában egy régi ház tetején hét macskát látott valamikor a kémény mögött. A ház előtt rostély volt és távolabb két nyesett jegenye. Azt is megnézem — mondta még elgondolkodva. A szekrényhez ment, bezárta, rátolta a reteszt. Megint gondolkodott, egy ráncot igazított el a szőnyegen. Az ajtóhoz ment, óvatosan kinyitotta, kinézett az előszobába, visszafordult, óvatosan becsukta megint. Íróasztalához lépett, kinyitotta a felső rekeszt, kivette belőle a revolvert és főbelőtte magát. A gazdag ember írta: KARINTHY FRIGYES AMERIKAI MAGYAR NÉPSZAVA A 6-IK OLDAL TERJESSZE LAPUNKAT!