Amerikai Magyar Népszava, 1956. november (58. évfolyam, 258-280. szám)

1956-11-01 / 258. szám

2-IK OLDAL Entered aa Second daw Matter at tha Glavaland Port Office ander lka Act of March 1879. Published dally, except Sundays and legal Holidays AMERIKAI MAGYAR NÉPSZAVA, Inc. 1786 EAST 22nd STREET, CLEVELAND 14, OHIO Editor: ZOLTÁN GOMBOS Editorial and Circulation Office — Szerkesztőség éa Kiadóhivatal 806 EAST 80th STREET, NEW YORK 21, N, Y. Telefon: REgent 7-9370 Előfizetési árak - Subscription rates United States of America and Canada Egy évre (one year) $15.00. — Félévre (half year) 98.09. Negyed évre (quarter year) $9.25 BRANCH OFFICES — FIÓK IRODÁK Alliance, O., 768 E. Summit Street Garfield, N. J., 32 Division St. p, 7na *' eth «itreei New Brunswick, N. J., 98 French St. Bethlehem, Pa., 703 E. 4th Street Rerth Amb j ^3 Uwrle Bt. Bridgeport. Conn., 578 Bostwick Ave. Philadelphia, Pa., 1811 N. Franklin Bt Chicago 19, 111., 8341 Prairie Ave. Toronto, Ont., Can., 368 Spadina Rd. Detroit, Mich., 8129 W. Jefferson Ave. Trenton, N. J., 511 Genesee Street ZOS) College St., WA 4-3905. Lakás: BA 1-8324, Toronto *-M, Unt., Canada KANADAI FOTRODA A MAGYAR JÖVŐ Senki sem láthat a jövőbe és hiába lenne túl vérmes reményeket éltetni magunkban. Mi, akik távolról nézzük a magyar szabadságharc eseményeit, csak remélni és imádkozni tudunk, hogy a roppant önfeláldozás, a hősi kiállás, a rettnetes szenvedés nem lesz hiábavaló és meghozza gyümölcsét. Egyetlen dologban azonban biztosak vagyunk: az óra mutatóját nem lehet többé visszatolni Magyarországon. Bármit hoz is a jövő, Magyarország szabadabb lesz, mint a múlt héten volt. Az ideális fejlemény az lenne, hogy a szabadságharcosoknak sikerül kikényszeríteni az új választást és az oroszok teljes kivonulását az országból. De még ha megalkuvásra is kényszerülnek, és a hazai kommunistáknak valami részükis lesz a kormányzásban, háttérbe kell, hogy szoruljanak. Mostantól kezdve tudniok kell, hogy egy vulkán tetején élnek és a népharag elsodorhatja őket. Nincs kétségünk — különösen a történtek után — hogy egy tiszta választásona kommunistáknak alig van esélyük még egy jelképes képviseletre is az országban. A magyar szabadságharcosok hősies bátorsága ámulatba ejtette a világot — és őszintén szólva még bennünket is. A hírek, amelyeket Magyarországról kaptunk, mindig azt hangoztatták, hogy az elégedetlenség általános, a feszültség tűrhetetlen, de a nyílt felkelés reménytelen a szervezett kommunista terror ellenében. A szabadságharcosok hősiességét és a felkelés gyors elharapózását nem kisebb politikai csodának tekintjük, mint a márciusi ifjaik lázadását az akkori világhatalom, Ausztria ellen. Ezúttal is egy maréknyi ember egy világhatalom ellen vette fel a harcot és győztesnek mutatkozik reménytelennek látszó esélyek ellen. A magyar szabadságharc ügye jóval túlmegy a helyi magyar vonatkozáson és bízvást mondhatjuk, hogy világtörténelmi jelentőségű. Történelmi jelentősége abban van, hogy lerántotta az álarcot a szovjetről. Moszkva nem állíthatja többé a világ előtt, hogy barátja és testvére a leigázott népeknek. Ázsia népei, akik most a szovjet propaganda célpontját képezik — más megvilágításban fogják látni a szovjetet, miután szovjet tankok a szabadságuk érdekében tüntető békés tömeg közé lőttek, asszonyokat és gyermekeket gázolva véres acéltalpaik alatt. Még az sem lehetetlen, hogy magára az orosz népre is előreláthatatlan következményei lesznek az eseményeknek. A felismerés, hogy hadseregük más népek szabadságát próbálta legázolni, felnyithatja a propagandától elkábított orosz szemeket. Egy másik fontos tömeglélektani hatást is figyelembe kell vennünk. A nyugati világot éveken át valamiféle bénultság ülte meg a szovjet katonai erővel és a szovjet propaganda sikerekkel szemben. Most kiderült, hogy a szovjet politikailag milyen gyenge, sőt katonailag sem ellenállhatatlan, ha egy csoport szervezetlen, de hősies szabadságharcos egy hét óta képes ellenállni neki. Az eseményeknek hihetetlen, felvillanyozó hatásuk lesz világszerte. A szabad nyugati világnak azonban többet kell tenni a magyar szabadságharc ügyéért, mint rokonszenvezni vele. Belátjuk, hogy az egyenes katonai beavatkozás a dolgok jelenlegi állása mellett lehetetlen, sőt nem is ajánlatos, mert a szovjet teljes katonai súlyát zúdítaná Magyarországra és a vérengzés beláthatatlan méreteket öltene. De a szabad világnak minden elképzelhető morális segítséget meg kell adni a magyar népnek. Nem csupán gazdasági segítséget, amely szintén fontos a szenvedések enyhítésére,hanem olyan erkölcsi kiállást, amely nem hagy kétséget érzelmei és érdekei felől. Habozásnak helye nincs. Ritkán adódik olyan alkalom, amikor a nyugati világ aránylag kis kockázattal vállalhatja a kiállást és ha ezt az alkalmat elmulasztja, ki tudja, mikor adódik ennek a mai generációnak életében másik hasonló alkalom. AMERIKAI MAGYAR NÉPSZAVA OLASZ ÉLET trimler Mirton , Róma, octóber 20. Semmi szándékom Olaszországot “felfedezni”, vagy “Baedeckert” írni felőle, vannak azonban dolgok és jelenségek, amelyeket nem nagyon ismerünk az amerikai sajtóból, és amelyek e lap olvasóit valószínűleg érdeklik. Mint mindig, ezúttal is örömmel mentem Olaszországba, amit fokozott egy pár héttel előbb a Párisban megjelenő N. Y. Herald Tribune beszámolója, hogy milyen javulás van az országban, hogy mennyivel emelkedik a termelés és a kivitel, amit számokkal igazoltak. Mikor azonban belenéztem a helyszínen a számokba, akkor azt tapasztaltam, hogy a fokozódó termelés, nem tart lépést a lakosság szaporulatával (amit igazol a kormány statisztikája) és hogy a lakosság életszínvonala egy jottányival nem emelkedett két év óta. S a fokozódó termelés alatt, Róma ragyogsága, Milano és Turin pezsgő élete alatt olyan politikai és gazdasági bizonytalanság van, amilyen nincs egyetlenegy más európai országban. A köztársaság gyönge, és mert a gazdasági helyzetet annak a rovására írják, még Nápoly nyomortanyáin is a monarchia visszaállításáról álmodnak, és a monarchista párt kap állandó többséget a választásokon; csak az a baj, hogy joggal, vagy jogtalanul, a Savoy házat gyűlölik, és nem is tudják elképzelni, hogy miképen teremthetnének újra királyságot. Mikor Nápoly elképzelhetetlenül szegény és piszkos nyomor negyedét villanyosokon és autóbuszokn össze-vissza jártam, az egyik kalauz azt kérdezte tőlem, hogy tetszik-e amit látok, és felemelt ököllel mutatta, hogy a kommunizmus hozhat csak megváltást. Viszont beszélgettem vagy negyven “down-andout” proletárral, akiknek a háromnegyed része monarchista, mert a királyság visszaállításától még egy Mussolinit remélnek. Szerintük Mussolini alatt rend volt, akármilyen kis darab kenyér, de jutott mindenki számára, és Nápolyban a nyomortanyák egy részét lebontatta, és modern munkáslakásokat épített a helyébe. Alkalmam volt tőkésekkel, gyárosokkal beszélni. Azok félnek, az elnököt radikálisnak tartják, és bár adófizetésre képtelen őket a jelenlegi kormány rászorítani, némi szociális intézkedések elől nem tudnak kitérni. S mikor a legszükségesebb élelmiszerárak felemelkednek húsz százalékkal, a kormány erős kezekkel ismét visszaszállítja azt — tíz százalékkal. Az infláció állandó, félnek a lírától. Eddig kifelé, részben a segélyek, részben a mesterségesen is támogatott export szilárdan tartja, de befelé a vásárló értéke egyre csökken, és joggal tartanaktőle, hogy a financiális struktúra és vele a lira öszszeroppan. . Az egyik legfőbb olasz táplálék, az olive-olaj két éve literenként négyszázötven, tavaly hatszáz lira írta: HIMLER MÁRTON volt, ma ezer órát kell érte fizetni, és az olaszok kénytelenek ahhoz a napraforgó olajhoz fordulni, amit előbb a német, azután az orosz zsákmányolás kényszerített zsír helyett a magyar gyomrokba. S mert “a szegénység veszekszik”, és mert a köztársaság gyönge, nem elégednek meg a kereszténydemokrata, a monarchista, félkommunista és egészen kommunista pártokkal, és a köztük való állandó marakodással. Milano lombard lapjai vissza akarják csinálni Cavour álmát és Garibaldi alkotásáról beszélnek. Kétségtelen, hogy Észak-Olaszország viseli a Dél szegénységének állandó terhét. Sicilia mindig nyugtalan volt, mióta azonban ott néhány hordó olajat találtak, azóta olajostól, maffiástól le akarnak válni az országról, bár senki nem tudja, hogy a napsütéses szegényház miképpen élne meg önmagában. Közben természetesen az olasz nagybirtokosok és iparfejedelmek továbbra is majdnem teljes adómentességet élveznek, a szociális érzés teljesen hiányzik. S akik reformokról álmodnak, azok szemben találják magukat az ország természeti kincsekben való nagy szegénységével, és a feltartózhatatlan népszaporulattal, amit a nagy arányú kivándorlás nem képes ellensúlyozni. Tőkések és szegények, városiak és falusiak egyre azt hangoztatják, hogy ez így nem mehet, hogy változásnak kell jönni, nagy változásnak, de a kommunistákon kívül senki nem sejti, sőt el sem tudja képzelni, hogy mikor és milyen változást remélnek. így éltünk Budapesten., Kemény Júlia A budapesti ember, ha a világ bármely részére kerül is, lelke mélyén megőrzi városa emlékét és ha bármennyire meg is szereti, meg is szokja új városát, új környezetét, soha sem fogja levetni budapesti szokásait, budapesti igényeit és a Duna királynője iránti mélységes szeretetét. Hogy éltünk Budapesten? — kérdezi önmagától az, aki valaha élt a magyar fővárosban és kik is éltek ott. Általában véve boldog emberek. Természetesen meg voltak a mindennapi élet gondjai, bajai, lakbér-mizériák, adóhátralékok és hasonló dolgok, de a magyar főváros lakóit nem olyan fából faragták, akik anyagi gondok miatt öngyilkosok lettek. Csendes és kedélyes volt a budai élet, sok-sok apró kocsmáival elegáns vendéglőivel és kedves, családias kávéházaival. A pesti oldalon végig a körút mindkét oldalán a fényes kávéházak hatalmas üvegablakai előtt az utcán ültek az emberek és ott fogyasztották haboskávéikat, ropogós kiflikkel, pirosra sült császárzsemlyével, vagy a kávéház különleges süteményeivel, kuglófjával. A körút egész nap és éjjel élénk és forgalmas volt. A pesti ember a mozgékonyságáról, találékonyságáról, tönkretehetetlen humoráról és sajátos öngúnyolódásáról volt híres. A villamoskalauz vagy rendőr ép úgy jellegzetesen pesti volt, mint az újságíró vagy bankigazgató. Semmiféle más város népéhez nem lehetett a pestieket hasonlítani. Annyi élnivágyás és életrevalóság volt bennük, hogy minden helyzettel, válsággal, sőt háborúval, forradalommal, gazdasági pangással is meg tudtak mosolygó arccal birkózni. Nem utolsó sorban meg kell említeni azt, hogy a vidékről Pestre költözött magyarból oly hamar lett “pesti”, hogy többé nem is igen vágyott vissza falujába, kisvárosába az, aki beleszokott a magyar fővárosi életbe. Miért? Azért, mert a pesti ember könnyen élt és színesen. Voltak kultúrigényei és senki sem tudná megmondani, hogy hogyan elégítette ki őket, de tény, hogy még az úgynevezett kisemberek, a munkások, kishivatalnokok, házmesterek kalauzok, tanítók is, kulturéletet éltek. Jól emlékszem, hogy bármilyen szűkösen éltek a pestiek, inkább zsíros kenyeret vagy parizert ebédeltek, semhogy elmulasztották volna az opera egyik-másik szép előadását, egy jó hangversenyt, vagy színházat. A színházak, mulatók mindig tömve voltak a régi Pesten és az emberek szívből tudtak kacagni, nagyon tudták megbecsülni azt, ami művészi és szép volt, viszont nagyon szigorúan bíráltak és nem egyszer megtörtént az, hogy egy világhírű énekes, muzsikus vagy színművész, akit hangzatosan behirdettek és akitől sokat vártak — megbukott Budapesten. A budapesti műkritikust, de még a közönséget sem befolyásolhatta a külföld előnyös kritikája. Mert a budapesti közönség nem volt olyan, amelynek “el lehetett adni” valakit vagy valamit. A pesti ember mindent kifigurázott és egyáltalában nem vette rossz néven ha őt kifigurázták, sőt ő maga tudott legjobban mulatni azon, ha mások valamilyen formában nevetségessé tették. A kis jövedelmű emberek, akik adóságokkal küzdöttek és alig tudtak kimászni kölcsönökből, zálogcédulákkal és értékeik eladásával zsonglőrösködve a külszín fenntartásáért, szellemesen gúnyolták ki önmagukat. Szállóigévé vált az a mondás, hogy “ha én úgy élhetnék, mint ahogy élek!” Vagy, hogy “igazán kiváncsi vagyok arra, hogy az emberek miből tudnak így költekezni!” De ez nem is volt érdekes. Mindenki élt, jól élt, költött és élvezte az élet minden szépségét. A pesti ember szórakozott, sportolt, kirándult, éjszakázott, rendes lakásban lakott és mindig kifogástalanul, ízlésesen öltözött. No és a pesti nők! Talán voltak szebb nők is a világon, de nem akadt kedvesebb, sikkesebb, vidámabb, szellemesebb női típus az átlag pesti nőnél. A pesti leányok, asszonyok rendkívül ízlésesen öltözködtek. Ha valaki az utcán megfigyelte a nőket, azt hihette, hogy Budapest nagyon gazdag város, pedig nem voltunk gazdagok, csak leányaink, asszonyaink nagyon értettek ahhoz, hogyan kell kis pénzből jól és ügyesen öltözködni. Nemcsak szép ruhákat viseltek, hanem azt is tudták, hogyan kell a ruhát hordani. Jól emlékszem barátnőimre, akik között volt olyan, akinek mindössze két-három ruhája volt, de azt úgy tudta variálni, hogy mindig úgy festett benne, mintha a divatlap szerint öltözködne. Ezt nem lehet megmagyarázni, ez benne volt a pesti nőben, akár gyárilány volt, akár nagyúri nő. A vidéki magyarságnak legnagyobb passziója volt időközönként Budapestre rándulni. A szegényebb nép rendszerint István király napján jött, mert akkor féláru volt a vonat utazás. Nagy batyukkal érkeztek a nénik-bácsik és az apróságok. Főleg a pályaudvarok körül ütöttek tanyát, mert akinek nem volt Pesten atyafisága, az nem igen költött szállodára, hanem azt az egy-két éjszakát inkább a várótermekben töltötte. Nagyon írta, KEMÉNY JULIA kedves látvány volt, amikor a bő szoknyás asszonyok ott üldögéltek egymás mellett a Keleti pályaudvar lépcsőjén. A vidéki úrinép a téli idényben rándult fel Budapestre. A lányos mamák hozták a kisasszonyokat a bálokra. Előzőleg a ruhaproblémákat kellett megoldani és azért ősszel mindig sok dolguk akadt a pesti szabónőknek, a nagy szalonoknak. A színházak is erősen vonzották a vidéki intelligenciát. Budapestnek sok színháza volt és ezek az egész szezon alatt rendkívül látogatottak voltak. A nagy hangversenytermek, a Vigadó, a Zeneakadémia kis és nagy terme rendszerint teljesen ki volt árusítva, mert a pesti és a vidéki közönség mindig megtöltötte azt. Nemcsak télen volt nagy élet Budapesten, hanem nyáron is. A Margitszigeten, a budai Nyári Színházban, a Városligeti Színházban, a margitszigeti Szabadtéri Színpad nézőterén rendszerint minden hely el volt foglalva. A pestiek szerették a szórakozást, az életet. * * * A budapesti nép most ismét történelmi időket él át és sok halálos áldozata van a nagy megmozdulásnak. Visszafojtott lélekzettel figyeljük a magyarországi eseményeket a függetlenségi harc hősi erőfeszítését és csupán az vigasztal bennünket, hogy tudjuk, milyen lélekerő, mennyi élniakarás van a magyar népben, amely a legnehezebb időket is átvészeli és megtalálja majd a népek nagy családjában az őt megillető helyet. A régi magyar életből Bárczy István, Budapest volt polgármestere, nem volt sohasem a bürokratikus ostobaságok, a minden okosat aktába fullasztó formaságok embere. Amit kitalált, megcsinálta s nem sokat törődött a formulák, hatáskörök, bizottságok marhaságaival. Amellett, mint afféle igazi bohém, igen jószívű ember is volt. Hallja egyszer, hogy egyik kezelőtisztje haldoklik. Mi lesz a családjával a szerencsétlennek? A gyerek sok, a nyugdíj kevés. Pedig épen főtiszti kinevezés előtt állott a boldogtalan. Ha ezt életben ki tudta volna várni, jóval nagyobb lenne a család nyugdíja. Gondolkozott egy kicsit Bárczy, azután behivatta titkárját: 1 — Rögtön hívjanak össze rendkívüli tanácsülést. A föld alól is szedjék össze az embereket. Egy óra múlva meg kell lenni a tanácsülésnek. Húsz ember szalad hazafelé, lélekszakadva rohantak be a tanácsnokok (ugyan, mi lehet ez az égető ügy: ellenség áll-e a kapunk alatt, vagy tán a hitelezők akarják elárverezni az új városházát?) folyt róluk a verejték s izgalomtól remegett a testük. Nagyon meglepődtek, amikor Bárczy azt terjesztette elő, hogy nyombannevezzék ki kezelő főtisztté azt a kezelő tisztet. Alig írták alá a kinevezést, Bárczy már autóba vágta magát egy tanács jegyzővel s repült a tiszt lakására. Kivette a már haldokló emberből a hivatali esküt, megcsinálták a jegyzőkönyvet s alig irta azt alá a nagybeteg, már ki is adta — de már mint kinevezett és esküt tett főtiszt — a lelkét. A család azonban főtiszti nyugdíjat kapott. * * * — Sokáig szinészkedtem Debrecenben — beszélte egyszer Rózsahegyi — szerettek is, minden társaságba bejáratos voltam. Innen kerültem fel Pestre s már híres színész voltam, amikor a debreceni színügyi bizottságban felvetődött az az ötlet, hogy pesti színészt hívjanak meg vendégszereplésre. — Jó lenne Rózsahegyi — ajánlották többen is. Erre azonban felszólalt Bosznay, derék, kedves úr, nekem mindvégig egyik legjobb barátom: — Ne értsenek az urak félre, én nagyon szeretem Rózsahegyi Kálmánt. Amíg itt élt, szívesen látott vendége volt házamnak is. Mégis azt ajánlom, hogy ne őt hívjuk le. Rózsahegyi nem szinésk, ő úgy jár-kel, beszél, gesztikulál baráti társaságban, otthon, a kávéházban és a kaszinóban, mint a színpadon. Hozzunk igazi színészt, aki — játszik. * * * Munkácsy Mihályhoz egy gazdag bankár kopogtatott be egyszer és fiának kezdetleges festményét mutatta meg neki. — Nos, nagy művész, mit mond a gyönyörű képhez ? — Szép, szép. Hát jó számot a fiú? — Kitűnően. — Akkor adja az új kereskedőnek — jegyezte meg metsző gúnnyal Munkácsy. Itt írta Schuszter Konstantin, váci püspök beiktatása után kertésze egy pompás ananásszal kedveskedett a püspöknek. — Mi ez, fiam ? — kérdezte a főpap. — Ananász — válaszolta a kertész. — S mire való az? — Majd, ha lakomát ad kegyelmességed, ez lesz az asztal ékessége. — Valóban szép, pompás gyümölcs s hol termett ez ? Kegyelmességed kertjében.