Amerikai Magyar Népszava, 1957. január (56. évfolyam, 1-26. szám)

1957-01-02 / 1. szám

K-IK OLDA ffimereä as Second Out Matter sí lh« Cleveland Fost Office ander the Act of March 1879. Publish«! daily, except Sundays and legal Holidays AMERIKAI MAGYAR NÉPSZAVA, Inc. 1788 EAST 22nd STREET, CLEVELAND 14, OHIO Editor: ZOLTÁN GOMBOS Editorial and Circulation Office — Szerkesztőség­ea Kiadóhivatal 305 EAST 80th STREET, NEW YORK 21, N. Y. Találón: BEgent 7-937« «»Csil^53 Előfizetési árak - Subscription rates United States of America and Canada Egy évre (one year) glS.OO. — Félévre (half year) 98.08. Negyed évre (quarter year) 94.25 BRANCH OFFICES — FIÓK IRODÁK Alliance, O., 788 E. Summit Street Bethlehem, Pa., 703 E. 4th Street Bridgeport, Conn., 578 Bostwlck Ave. Chicago 19, HI., 8341 Prairie Ave. Detroit, Mich., 8129 W. Jefferson Ave. Garfield, N. J., 32 Division St. New Brunswick, N. J„ 98 French St. r>erth Amboy, N. J.. 403 Lawrle St. Philadelphia. Pa., 1811 N. Franklin St Toronto, Ont., Can., 368 Spadina Rd. Trenton, N. J., 511 Genesee Street 289 College St., WA 4-3905. Lakás: BA 1-8324, Toronto 2-B, Ont., Canada KANADAI FŐIRODA:________ _____ EGY PENNYT SEM A gyászmagyar miniszterelnök, Kádár János, küldöttséget meneszt Washingtonba, hogy “sürgő­sen” százmillió dollár kölcsönt kérjen a zilált gaz­­dasági helyzet rendbe hozatalára. Amikor első ízben olvastuk a hírt, azt hittük káprázik a szemünk, vagy pedig hogy a hírügynökség áprilisi tréfát űz velünk decemberben. De a jelentés valódinak bizonyult. A magyar bábkormány, amely orosz segítséggel ismét romba döntötte Budapestet, kiűzött a nagyvilágba 150,000 jó magyart, föld alá juttatott másik 50 ezret és ki tudja mennyit a szibé­riai bányákba, erdőkbe, most ahhoz az Amerikához jön kölcsönt kunyerálni, amelyet a nap 24 órájának minden percében a sárga földig lepocskondiázott. A szovjet már korábban elutasította Kádárt. Az orosz elvtársak készséggel jöttek tankjaikkal, rom­má ágyúzni Budapestet. De építeni? Ez a kapitalis­ták dolga. Csepelen és az ország más részeiben álla­nak a gyárak, nem sztrájk némította el a gépek za­ját: a szénhiány. Amerika adna kölcsönt Magyaror­szágnak, de nem a szovjet dróton rángatott bábjá­nak. Ha majd ismét a nép választja kormányát ma­gyar földön, két kézzel siet segítségére az Egyesült Államok népe. A forint stabilitását a múltban az árufedezet biztosította. Ennek immár vége, mert nincs semmi­féle tartalék Magyarországon. A helyzet egyre rosz­­szabbodik. Talán, végső fokon, ez szabadítja majd fel a magyarokat a vörös uralom alól. A Kremlin ugyanis nem szereti­­a deficites szövetségeseket . . . Álom konferansz az 1957-ik évre Írta: BÉKEFFI LÁSZLÓ Békeffi László Tisztelt hölgyeim és uraim. Nem tudom, hogyan fogadják ezt az új esztendei írásomat, mert bi­zony kicsit félek attól, hogy eszükbe jut a magyar szólás-mondás, hogy bolond, aki az álmát elmondja, de még bo- 11 l°n(labb, aki meghallgatja. Ugyanis, egy álmomat fogom 'jj itt leírni. Ez az álom nem kita­­mUhL\ J§ fáit álom, csakugyan igy álmod- J&f­tam és ezt az is bizonyítja, hogy f§f§ ilyet nem lehet kitalálni, ilyet fjjjj|. fill csak álmodni lehet. Mm Szóval, a dolog úgy történt, Békeffi László hogy pár nappal ezelőtt, ami­kor este lefeküdtem, az éjjeli­­szekrényemen álló rádió épen klasszikus hangle­mezeket közvetített. Fáradtan a napi munkától boldogan merültem el Chopin, Tchajkovsky, Liszt és Bartók muzsikájába és gyönyörködve hallgat­tam Heifetz, Milstein és a magyar Károlyi Gyula játékát. Észrevétlenül borított be az álom, de mintha mégis ébren lettem volna, valahogy lég­­neművé válva, úgy éreztem, hogy repülök. Jet gyorsaságával szeltem át a felhőket és mégsem éreztem a levegő súrlódását. Egyszerre ezer és ezer ember, tömegek, zsivaja hatott a fülembe és egy hatalmas zászlóerdő közt, ismerős téren találtam magamat. Genfben voltam, a régi Nép­szövetség palotája előtt. Mikor náci börtönömből a szabad Amerika fiai kiszabadítottak, hosszú be­tegségemből lábbadozva, sokszor ültem az impo­záns épületet körülvevő kert padjain. Abban az időben üres és néptelen volt a tér és az épület, mert akkoriban Párában tartották a béketárgyaláso­kat, melyben annyira reménykedtek a világ népei. Itt áltam hát újra a Népszövetség palotája előtt, hullámzó embertömeg között, kik egekig ható hanggal éljeneztek és daloltak. A késői őszi szél­ben libegő zászlók mindegyike egy-egy ország szí­neit viselte. Álmélkodva néztem körül. Mi van itt? — kérdeztem egy közelállót. Hát hol él Ma­ga, hogy még ezt sem tudja? Odabenn most írják alá a föld összes nemzeteinek képviselői a Világ­­békét. Átfurakodtam a tömegen és beléptem a palo­tába. Nem tartott vissza senki, nem tudom miért. Felsuhantam a lépcsőkön a karzatra. Lent a te­remben áhitatos a mély csend, ott álltak a nyugati világ kormányainak vezetői és velük együtt a keleti hatalmak államférfiai, de nem kényszere­dett, nem álmosolyokkal, igazi mosolyas arcukon és szemeikben az öröm könnye csillogott. Épen most írta alá az utolsó kormányfő a világot meg­váltó békeokmányt. Kattogtak a fotóriporterek gépei és lázasan siető újságírók rohantak a tele­fonos szobákba közölni a föld minden népével a vezető államférfiak szájából elhangzott lélekeme­lő szózatot. Most a kormányfők sorjában járul­tak a mikrofon elé és szent esküvéssel fogadták va­lamennyien,­­hogy a világ békéjét örökre fent fog­ják tartani. Majd mindegyik kezet fogott a másik­kal, de ez már nem a diplomaták kézfogása volt, hanem határozott kemény férfikéz szorítás, mint a fogadalom pecsétje. Lerohantam a térre. Haza,­­haza, haza, kiabál­tam önkívületben és elindultam gyalog, vonaton, felkéredzkedve autókra. Nem is tudom meddig tartott az út, de útközben csodákat éltem át. Min­denütt, amerre mentem egymást csókoló, daloló, virágokkal telehintett néptömeget, láttam. Sváj­ci repülőgépek szálltak fent a magasban, ők hoz­ták a les-avanx-i nárciszmezőkről a milliónyi vi­rágot és dobálták az ujongó nép közé. Átérve a határon, vonatok ezreivel találkoztam, melyek a nyugati világból hozták a tengernyi élelmiszert, ruhaneműt és ezerféle árut a szabaddá lett orszá­gok felé. Megszámlálhatatlan vagyonok futottak észak és dél-Amerika minden részéből a minden­­rendűfajta állatokkal. Az egyik nyitott teherko­csi szi­nültig rakva ketrecekkel, bennük csirkék csipogtak, a másik kocsiban kacsák szorongtak, a legfelső ketrec tetején Donald kacsa énekelt: csuhaj-buhaj megyünk a magyarok gyomrába, s eb­baj so­hsem halunk meg. A másik kocsiban hájas yorkshirei kocák röfög­tek, köztük kis malacok visongattak és az egyik láda tetején az a bizonyos három kis malac tán­colt és vinnyogva énekeltek. Nem féltjük a nyakun­kat, a mi zsírunktól­­híznak meg újra a volt vas­függöny mögötti népek. Mély bariton hangjukon bőgtek a tehenek, most már saját magának és gye­rekeinek fog bennünket fejni a magyar asszony. Az egyik vagyonba­n ott ült mosolyogva, mert hi­szen reá is szükség van, Ferdinand a bika, most is virágokat szagolgatott. Azután száz és száz más vonattal találkoztam, melyek a tengerpart felé haladtak. Mindegyik vonathoz óriási emelődaruk voltak kapcsolva. Hát ezek mik, kérdeztem? Ezek a vonatok az atom és hidrogén bombákat szállít­ják tengeri kikötőkbe, ott hajóra rakják és elsü­­lyesztik az óceánba. Én csak futottam, szaladtam, amíg hazáig értem. A magyar határon nem volt többé aknazár, nemzetiszinű zászlók lobogtak mindenfelé. A falak mindenütt ünnepi díszben mosolyogtak, mindenki az utcákat, földeket jár­ta, teli tüdővel nagyokat szippantva a szabadság napsugaras levegőjéből. Mindenütt szóltak a rá­diók és hangszórók, újabb és újabb híreket re­pítve a világba. A összes hadianyag gyárakat mezőgazdasá­gi gépek, építőanyagok é­s gyógyszerek gyártásá­ra állították át. Új atomerő telepeket létesítenek, melyek repülőgépeket, vo­natokat, hajókat hajta­nak és a fűtést, világbárót ezután atomerő..fogja szolgáltatni. Minden «. .ágban megszüntették a pártokat és a parlamen­t szakembereket küldet­­nek, akiket a különböző foglalkozási ágak ma­guk választanak. Az összes országok könyvtárai és iskolái részére rendeletet adtak ki, mely sze­rint a “politika” szót a szótárakból törölték. Rómában a pápa szózatot intézett a világ népei­hez és apostoli áldását küldte a Föld minden né­pének. A külügyminisztériumokat megszüntették és átalakították A Népek Közti Barátság Minisz­­térium­ává. Közben Budapest alá érkeztem. A repülőterek­re egyik szárnyas óriás a másik­­után ereszkedett le. Amerikai gépek. Áruk és ajándékcsomagok százezreit hozták. Beérkeztem a városba. Liheg­ve futottam az utcákon, közben összeszorult to­rokkal, rekedten suttogtam magam elé: az Ok­­togon, a Körönd, a József és Teréz­ kö­rút, az Andrássy út és a többiek mind békebeli nevüket hordták. Az utcákon perecet és óriáskiflit árul­tak, kacagó gyereksereg színes léggömbökkel sza­ladgált. Tömve a kávé­házak,­­berohanok ide is, oda is. Minden asztalon haboskávék tornyosulnak. Vi­dám, üdvözlő arcok fogadnak, mennyi ismerős, mennyi barát és mennyi ismerős ismeretlen. Az utcákon rajokba jár a nép, a pályaudvarok zsúfol­tak, ezrével térnek vissza az emberek nyugatról és az elveszettnek hittek keletről. Mindenki ölel­­kezik, sír és nevet a boldogságtól. Hát megjöttél, hát újra itthon vagy, anyám, Józsi öcsém, kicsi­kém, — hallatszik mindenfelől. A templomokban zúgnak a harangok. A Bazilikában a bíboros mi­sézik. A színházakban újra magyar íróktól ját­szanak új, magyar darabokat. — És hogy én se maradjak ki a boldogságból, újra ott álltam a kis Pódium színpadán, már emberré lett fiammmal együtt, akivel újra átvettük a színház vezetését. Épen újévi megnyitó előadás volt, egyben az új műsor premierje. A nézőtéren zajongva ünneplő közönség. A függöny elé léptem és így kezdtem konferanszomat: Tisztelt Hölgyeim és Uraim. Az embert úgy teremtette az Alkotó, hogy bármennyi ideig is szenvedjen, ha sorsa jóra fordul, könnyen elfelej­ti a múlt­­keserűségeit, sőt a legtragikusabb ese­ményeken is utólag­­ nevetni tud. Ezen a gondo­laton alapul a ma este bemutatásra kerülő új Po­dium program, egy tíz képből álló paródia, mely­nek címe: “Egy világ a feje tetején.” Az elm­últ években ugyanis mindenütt a fejek voltak alul és a lábak gondolkoztak és intézkedtek. Nagy, viharos tapsra, nevetésre ébredtem fel, de kábulatomban is hamar rájöttem, hogy ez a saját, nevetésem volt. Szédülten és bambán ül­tem az ágyam szélén, a rádió még mindig szólt az asztalon, az új híreiket mondta. Percekig nem jöttem rá,­­hogy az ébrenlétem kezdete-e egy álom­nak, vagy az álmom volt-e a valóság ? Azután még­is csak rájöttem. Soká üldögéltem magam elé bá­mulva és eszembe jutottak Kölcsey Ferenc mély szavai: “az ifjúkor álom, az időskor ébredés. BtV dog, aki arra ébredt, amit álmodott.” A 1 EGY ÜTKÖZŐ ZÓNA Eleve bizalmatlanok vagyunk mindenféle lefegy­verzési tervvel szemben, mert a tapasztalat azt mu­tatja, hogy nem működnek. Országok előbbre helye­zik nemzeti vagy vélt nemzeti érdekeiket a békénél. Ha úgy érzik, hogy érdekeik nincsenek veszélyeztet­ve, úgysem fegyverkeznek, mert a fegyverkezés drá­ga. Ha pedig veszélyeztetve érzik magukat, ki fog­ják játszani a lefegyverzési megállapodást, amint számos esetben láttuk a múltban. Ezek előrebocsátásával leszögezzük, hogy még­is bizonyos lehetőséget látunk egy tervben, amelyet most latolgatnak a Fehér Házban. A terv egy 500 mérföldes széles lefegyverzett semleges ütköző zó­nát létesítene Közép-Európában. A zónába belees­ne Magyarország, és ami a legfontosabb , Német­ország. Németország egyesítésének ára a semleges­ség lenne. A probléma az, hogy milyen kockázatokkal jár­na az amerikai csapatok visszavonása ebből a zóná­ból. Ha Amerika kivonul innen, csapatainak nincs más helye Európában és így a tengerentúlra kell visszavonulnia. A kockázat ott van, de egyben egy példátlan alkalom kínálkozik egy szilárd alap épí­tésére a béke részére. Magyarország számára pedig a legjobban járható utat jelentheti, egy ígéretet és lehetőséget, hogy megszabadul a szovjet járomtól. KORMÁNYZATOKRÓL Nehéz állást foglalni abban a kérdésben, hogy mi helyesebb, a jó kormányzat vagy a független kor­mányzat. A világnak ma számos félig függő hely­zetben lévő, de rendkívül elmaradott országa van Afrikában és Ázsiában, amelyek önálló nemzeti kor­mányzatért küzdenek. Ezek az országok, ha­ elérik céljukat, nehéz­ árat fognak fizetni érte. Zűrzavar, anarchia fogja követ­­■r­ni a függetlenséget, főleg azért, mert nincs meg a szükséges politikai fegyelem és mert hiányzik a kép­zett közigazgatási személyzet. A háttérben pedig mindig ott lappang a veszély, hogy a szovjet fog halászni a zavarosban. E veszé­lyek dacára ajánlatos sietni a független kormányza­tok felállításával, mert ha a Nyugat nem adja meg a függetlenséget ezeknek az országoknak, azok előbb­­utóbb a szovjet segítségével próbálják majd megsze­rezni azt. AMERIKAI MAGIAK NÉPSZAVA Magyar szó s a négerek Slink István Akkoriban a borbélyok még olyasvalamit csi­náltak, amit ma, ha valaki ezt­­a műtétet megren­delné náluk, ők csodálkoznának legjobban: beret­­váltak. Ma, a biztonsági beretva és villamos beretva korában ez szinte hihetetlenül hangzik. A borbély ma csak arra való, hogy lenyitja a hajamat. Akkoriban, mondom, beretvált is. És mennyi művészettel csi­nálta, mennyi gyengéd szeretet­tel, különösen, ha régi kuncsaft, kedves honfitárs. Dédelgetett, becézgetett és olyan finom moz­dulattal kente rá orcádra jobb­ról, balról a habot, ahogy azt csak a borbély tud­ja, aki értékeli azt, akiből él. Ott feküdtem ölelő karjai között egy nap a ra­gyogó műtőben,­­forró, gőzölgő törölközőkkel a fejemen, jobb kezemet kinyújtva a fehér lepedő alól. Jobb kezem­­ujjai ugyanis a műtét alatt kis, valami illatoslével tele pléh tálacskába fúródtak, ahonnét időközönként kihúzta őket egy édes sző­ke tündér, fehér ápolónői uniformisban és raspo­­lyozta, reszelte, nyírta, idomította és fényesítet­­te körmeimet olyan csudaszépre, hogy magam is majd elájultam, mikor megláttam őket. Mindez alatt egy göndör, csiga fürtű néger ifjú puffogva és szuszogva­ pucolta a cipőimet. Hiába, kiszolgálás, az volt, olyan, amilyenben legföljebb csak egy római Caesarnak lehetett része. Igaz, annak többe került, mint egy ezüst féldollárosba. Egy nap javában működik rajtam a borbély, a tündér és a néger. Nem láttam semmit, mert a forró kendők gőze alatt főtt a fejem. De hallom, hogy valaki bejön az üzletbe. Ezt a valakit a cipőpuculó néger nem szerette, mert hir­telen megszólalt, csak úgy félihalkan, az orra alatt, inkább csak saját magának, mint általában a nagyvilágnak: — A fene a pofáját ennek a vacaknak, ez már megint itt van ? Vinné el az ördög . . . Mindezt nem angolul mondta, hanem szép, göm­bölyű, izes magyarsággal. Erre leszedtem a ken­dőket a fejemről és fölültem. — How come? — Hogy­­miért tudok magyarul? — fordult hozzám, mialatt a cipőkefét magasra tartotta, — évekig voltam Budapesten liftes fi­u egy szállodá­ban, utána meg segédje voltam egy trénernek, kint a lóversenytéren. Groom, tetszik tudni. Mindenesetre, a műtét végén, kihúzott belőlem egy kváder külön borravalót nemzeti felbuzdulá­somban. Igaz, láttam én már szigaléz négert, aki jobban tudott franciául, mint a köztársaság elnöke, de­­hát, ez francia gyarmaton született és nevelkedett. Ez tulajdonképen feketebőrű francia volt, nem, mint az én cipőpucolóm, akinek ősei Ala­bamából, vagy Georgiából jövet álltak meg a Quincy Ave­nuen, vagy a Cedaren, vagy a Woodland valame­lyik mellékutcájában. Vagyis, jelképesen szólván, nem Úszódról mentek Kalocsára. A hangsúly azon van, hogy egy mindenk­épen vadidegen milyen szé­pen megtanult magyarul. Mert, ismét jelképesen szólván, ha nem is Úszódról indult el, a kalocsaiak megtanították. HUMOROS ESETEK Francesco Tommaso Marinetti olasz futurista író egyik színdarabját néhány év előtt az egyik milánói színház mutatta be.­­ Az előadás állandó fütty és hangos kiáltozás között folyt le, a néző­térről különféle élelmiszert, rothadó paradicso­mot, lucskos almát és hagymát röpítettek a szín­padra. Végre Marinetti a rivalda elé jött és így kiáltott a közönség felé: — Dobhatnának legalább burgonyát is! Mire a közönség sorából ezt kiáltotta vissza valaki: — A mai szűkös világban a burgonyát a disz­nóknak adjuk! — Igaza van! — kiáltotta rögtön Marinetti — Nem szándékom, hogy a szájából kivegyem a falatot! Gróf Keglevich István intendáns korában meg­kért egy színházi kritikust, hogy írjon egy pár jó szót egy színésznőről, aki csapnivalóan rossz volt­­ugyan a mesterségében, de egyébként híres az egész városban. A kritikus szabadkozott, de Keglevich erőltette a dolgot: — Tudom, hogy nem érdemli meg, de hát meg­ígértem valakinek . . . írjon róla akármit, egy írta: LINEK ISTVÁN Amiről eszembe jut a néger bányász, aki magyar bányászok között dolgozott éveken keresztül vala­hol Pennsylvaniában és akiről szó van abban a kis történetben, amit annak idején néhai Negyery Imrétől, a Szabadság egykori ügynökétől hallot­tam az ő bájosan humoros előadásában. Déli szünetben két bányász, a n­éger, meg a ma­gyar, ott ülnek a tárna előtt és ebédelnek. Közben persze beszélgetnek. Azt kérdezi a h­agyar, aki nemrégiben jött­­ki az óhazából, a négertől: — Hát maga komám, mióta van itt ? Azt mondja néger, persze magyarul: — Én? Vagy húsz esztendeje. Azt mondja a magyar: — Hát én bizony nem leszek itt annyi ideig. — Aztán miért nem ? kérdezi a néger. Azt mondja a magyar: — Mert nem akarok úgy megfeketedni, mint magam hasonlatot, vagy jelzőt,­­hogy eleget tegyek az ígé­retemnek. Másnap a kritikus azt írta a szín­észnőről,­­hogy olyan az, mint egy szép illatos virágágy. Keglevich meg is köszönte ezt: — Nagyon helyes, a művésznő is, a protektora is nagyon boldog. De mondja, miért írta róla azt, hogy olyan, mint egy szép illatos virágágy? — Azért — felelte a kritikus — mert tényleg olyan mint egy szép, illatos virágágy, amelyről minden arramenő leszakított egy virágszálat. AZ UDVARIAS NELSON Mikor Nelson 1800-ban hazatért Angliába, hogy hadi fáradalmait kipihenje, levelet kapott egy nyugalmazott tengerészkapitánytól, aki ezer font jutalmat kért tőle azzal az indokkal, hogy az ő hajójának az ütközetbe való beavatkozása dön­tötte el az abukiri tengeri csata sorsát. Nelson udvariasan válaszolt és levelében meg is ígérte az ezer font jutalmat, csak arra kérte a kapitányt, szíveskedjék addig türelemmel vára­kozni, amíg annak a tizenkét másik tengerész­­kapitánynak ki tudja eszközölni ugyanezt a jutal­mat, akik szintén azt írták neki, hogy az ő be­avatkozásuk döntötte el az ütközetet.

Next