Amerikai Magyar Népszava, 1958. január (57. évfolyam, 1-26. szám)

1958-01-02 / 1. szám

20TK OLDAL • Cüm* sí tha Clevalanc! Post Otflc« un<S«r Ska Act of March 187* oilsrma dally, except Sundays and legal Holiday? • MERIKAI MAGYAR NÉPSZAVA, Inc. ifiAST 22nd STREET, CLEVELAND 14, OHIO Editor: ZOLTÁN GOMBOS circulation Office - Szerkesztőség fes XladótLlvaté KAST 80th STREET, NEW YORK 21, N* Y REgeat 7-3370 :#mir * •rtfizetési árak — Subscription rates UY- ted States of America and Canada Egy évre (one year) $20.00 — Félévre (half year) $11.00 Negyed évre (quarter year) $6.00. vlas országokba (other countries) egy évre $25.00. BRANCH OFFICES FIÓK IRODAF »áá t»ó ä Summit Street Detroit. Mich., 8129 W. Jeffer&c-j Aw* Jon» 578 Rostwlck A' N ,T., 32 Division St. Pe 703 E. 4th Str**' New Brunswick, N. J.f 98 French St i P. O. Box 152 .-ci tn Aiaouy, N J., 403 Lawrle St. '■«!** square Station PHILADELPHIA, Pa., 122 W. Loudon St 0) 834) Prairi« av» Trenton, N. J., 511 Genesee Street CANADIAN HEAD OFFICE: BÉLA W. BAYER. Mgr. '*»!*»'* St Toronto 9-R Ont. Canada Tel WA 4-3905 Lakás- AV 5-3775 MÉG NEM KÉSŐ A National Safety Council megismételte figyel­meztetését. Még nem késő megszívlelni a jótanácsot, amely életmentő lehet. Aki vigyáz a hétvégén, főleg az oaj esztendő előtti napokban, aki “lassabban jár jár, az tovább ér”. Autók milliói zsúfolódnak össze az or­szágutakon, a balesetek, halálos gázolások száma megsokszorozódik ilyenkor minden évben. Miért nö­veljük a Statisztikát? Inkái.ü maradjunk életben, ez a Council újévi üzenete. Aki meg akarja érni épség' ben az ujesztendőt, az ne álljon oda autóversenyt rendezni másokkal, akiket elkapott a gyorshajtás őrülete, hanem tartsa te az előirt sebességet. így majd megérkezik oda, ahová készült és élvezni fog­ja 1958 hajnalát. MIT TANULJUNK? A közoktatásügyi válság kapcsán sok szó esik arról, hogy középiskolai és college -fokon megtart­sák-e a­­mái “azd­­adválasztású” tanrendszert vagy pedig a hatóságok valami egységes tanrendet írjanak elő. Más szóval, ha vala­ki diplomát akar szerezni, az iskola írja elő, hogy mit tanuljon, vagy ő maga dönt­se el. Nevetségesnek tartjuk azt az érvet, hogy az is­kolai tanterv, amely a diplomát egy bizonyos r­­an­­dardhez köti, a “szabad­ akarat korlátozása”. Ha így vesszük, a szabad akarat korlátozása az is, hogy tör­vénnyel kényszerítjük a­ gyermeket iskolázásra, ho­lott, ha, rábisnék a döntést, bizonyárat sokan nem jár­nánk.' iskolába. • . ■ 1­­ • ■. j ___l ■ KISEBB AUTÓKAT Detroit soha még akkora baklövést nem­­köve­­ttett el, mint az elmúlt évben és az idén, amikor egyre nagyobb, szélesebb autókat gyártott és ráadásul úgy telerakták csillogó b­rommal, aluminiummal, hogy ízléstelenebb járműveket már régen láttunk az ame­rikai országutakon, mint ezek a felcicomázott jármű­vek. Mintha arab kényuraknak, nem pedig dolgozó amerikai polgároknak készítettek volna valamennyit. A közönség lázadása talán majd észre téríti az autócárokat, akik milliókat költenek tervrajzokra, melyek a végén ilyen 300 lóerős lázálmokká fajultak. A józan és praktikus amerikai ugyanis egyre több európai kisautót vásárolnak. Olyan mértékű már ez a behozatal, hogy a konkurenciát megérzi Detroit bármennyire tagadják is. Az America Automobile Co. elnöke végre beismerte, hogy “mellékfogtak” és ezért az idén, ha még lehet, nekilátnak kisebb kocsi­kat fabrikálni. A sok “trimiminget” is elhagyják. In­kább gazdaságosabb­­motorokat adnak, hogy keve­sebb gazolinnal tovább jussunk, mint például a né­met és­ francia kiskocsikkal, melyek 1 gallon gazo­linnal 30 mérföldet adnak ki. MOSOLYGÓ GYILKOSOK Kruscsev elvtárs az utóbbi időben egyre gyak­rabban nyújtogatja véres jobbját Washington és London felé. “Béke, béke”, ez a jelszava. Majd hoz­zátette egy diplomáciai fogadtatáson: — Ha szeretik, ha nem, a történelem a mi olda­lunkon van és mi fogjuk eltemetni magukat. Az elvtárs temetni készül, miközben vigyorgó arccal békés együttélésről szónokol. Emlékezzünk csak rá, hogy volt egy másik diktátor is, a fogkefe-­ bajuszas Führer, aki szintén temetni akarta a­­demok­ráciákat. A demokráciák megpróbáltak egyezkedni a nagyétvágyú Adolffal. A vége mégis háború lett. Mert­ a diktátorok nem érik be féléskénél, vagy fél­­bukással. Amíg agyon nem verik őket, addig újra és egyre próbálkozni fognak. Akinek kételyei vannak, Kruscsevet és társait illetőleg, az emlékezzék vissza­­a Führerre, Napóleonra, Dzsinghis kihaltra, a kőkor­­szak bunkóforgató csordavezéreire. Hányszor vetet­ték vissza az emberiség fejlődését, évtizedekkel és­­évszázadokkal. Minél többet vigyorog a diktátor, annál gyanú­­sabb. Minél gyakrabban harsog béke­ jelszavakat, lámnál bizonyosabbak lehetünk felőle, hogy töm­eg­­mészárlásra készül. Amerika békevágyó népe nem tehet mást, mint hogy kénytelen-keletien szintén lefegyverkezik. Mert, jaj a védtelennek. AMERIKAI MAGYAR NÉPSZAVA Nem könnyű őrültnek lenni... ST Er»»i ‘•Maga azt hitte, hogy eljött meglátogatni a szegény bolondot, drága Erzsi”, — mondta a ba­rátom szelid mosollyal, “s bár igen méltányolom a jóságát, nem hagyhatom tév­hitében. Tévhitem csak nekem lehetne, de nekem sincs, mert kedves Erzsi, ma már a bolon­dok sem a régiek. A világ válto­zik, és mi vele változunk. Maga azt hiszi, hogy én bolond vagyok. Hát téved. Én nem vagyok bo­lond. Én őrült vagyok. “Mit néz úgy rám? Őrültnek lenni ma már nem szégyen. So­kat tanulmányoztam az erre vo­natkozó pszichológiai munkákat, áltudományos és tudományos cikkeket. Őrültnek lenni igen tisz­teletreméltó állapot és minden önérzetes ember szívesebben őrült, mint egyszerű bolond, akit le­­mosolyognak az emberek. Persze, mint mondtam, az őrültek sem a régiek többé. Haladni kell a kor­ral. Ma már nem talál olyan őrültet, aki mondjuk Napóleonnak vagy­­ Josephinnek képzeli magát. Kiment a divatból. Ha valaki ragaszkodik a klasz­­szikus formához, akkor atomnak képzeli magát vagy sputniknak, az még megy. Van egy barátom, aki protonnak mondja magát, de ő maga sem hi­szi el. “Szóval, az őrültek ma már mások, kedves Er­zsi, nem úgy mint az én gyermekkoromban a Jani bácsi, akit a Lipótmezőn meglátogattunk és foly­ton szalutálni kellett neki, mert Nelson admirális­nak képzelte magát. Mi, modern őrültek nem fá­rasztjuk ilyesmivel a rokonságot. S persze nem fonunk k ostort, lángostort, napsugarakból” sem, mint Petőfi híres őrültje, hogy megkorbácsoljuk vele a világot. Bolond dolog lenne. Mi köze bárki­nek ehhez az egész világhoz? Mindenki­nek csak a maga világával van baja. Bántott en­gem a világ? Soha. Mindenkit legfeljebb két-há­­rom ember bánt. Néha csak egy. De ha az az egy az ember egész világa . . . !” — barátom legyin­tett egyet és szemében el nem sírt könnyek égtek. Halálszomorúan folytatta: “Az ember nem úgy lesz őrült, hogy elhatározza: na, most én őrült le­szek. Az embert ráviszik a körülmények, akár az ivásra. Az embert bántják és az ember nyeli a megaláztatásokat. Az ember nyel, nyel, nyel. Nem mer kifelé cselekedni, csak befelé. És közben ter­veket sző. Az ember elhatározza, hogy igenis fog kifelé is cselekedni, csak nem úgy, hogy haragud­janak rá miatta. Ennek a felelősségét nem bírom. Énrám ne h­áragudjon senki. Őrült vagyok, nem tehetek róla. Bármit teszek, vagy fogok tenni, már megvan rá a mentségem. P­ersze az ilyet elő kell készíteni, Erzsi, ez nem egy uk-muk-fuk do­log, ha valaha csinálni akarná, forduljon hozzám, az experthez. Most már évek óta készítem elő a dolgokat. Szépen, óvatosan haladok előre, nem megyek buta túlzásokba. Nem forgatom vadul a szemeimet, mint Anti, a sógorom. Ez a szemfor­gatás, látja, ez is ócska divatját­ múlt dolog. Mint a kísérteteknél a lánc­csörgetés. Egy pár régi, mesterségbeli trükköt, nem mondom, nem árt megtartani, de a vad szemforgatással gyerekeket sem lehet ma már megtéveszteni. És látja, en­nek a hülye Antinak mégis sikerült. Három hó­napra bejutott az állami elmegyógyintézetbe.” “Camarillo,?” kérdeztem készségesen, hogy né­mi jártasságot mutassak a szakmában, “Camarillo,” bólint, az a valódi. Szóval bejutott. Ez már nagy szó! Ő már hivatásos. Ez olyan,, mint mikor az embernek kinyomtatják az első írását és pénzt kap érte. Akkor lehet jó iró, vagy rossz iró, de mindenképpen hivatásos iró.” Barátom iró volt. Nagynevű iró Hollywood­ban, és mint most egy közbevetett kérdésemre elárulta, éppen egy regényen dolgozik. “Fantasztikus téma”, lelkesedett. “Egy herceg, olyasfajta mint a Rainier, beleszeret egy amerikai pincérleányba. A vége abszolút frappáns. Nem fogja elhinni.” “Mi a­ vége?” kérdem izgatottan. “Elveszi,” mondta a bará­tom, “nem érdekes. A sógorom érdekesebb. Szerencsés fráter. Önként vonult be az­­állami elmegyógyba és feladta ma­gát, ami egy jó pont. Itt vagyok, gyógyítsanak, mondotta. Manapság igen szeretik a rezonábilis bolondokat, észrevette? Ja, maga még nem pró­bálta. De az Anti esete igen tanulságos.” “Önként vonult be Camarilloba ?” “Hát nem egészen önként. Annyi esze neki nincsen. Az ügyvéd ajánlotta, mint legjobb meg­oldást. Ez akkor történt, mikor le akarta lőni a feleségét. Persze nem volt örült, ahogy én sem vagyok az. Nekünk ez pálya, amibe belekényszerí­­tettek. Mesterség. Akár a többi. Ezt is jól kell csinálni, ha az ember vinni akarja valamire. Az Anti felesége egy dög, és Anti huszonöt éve szen­vedett mellette. Összevesztek. Szakadt az eső és az a dög Antit okolta érte. Azt mondta, csinálta az esőt. Anti tagadta, persze tisztára csak ravasz­ságból. Tagadta, hogy folytathassa a vitát és le­­lőhesse az asszonyt. Sajnos, erre nem került sor. A bestia berohant a hálószobába és magára zárta az ajtót, mialatt Anti kint kommandirozott az ajtó előtt, hogy nyissa ki, hadd lőhesse le. Szegény Anti elfelejtette, hogy a hálóban is van telefon. Nem úgy a bestia! Szép halkan a rendőrséget tár­csázta és Anti még mindig kintről kommandiro­zott, hogy nyissa ki az ajtót hadd lőj­je le, mikor a rendőrök hátulról benyomultak és elkapták a töltött puskáv­al a kezében. Ekkor jött az ügyvéd a remek gondolattal, hogy Anti adja át magát ön­ként az állami elmegyógynak. Remek dolga volt három hónapig. Persze nem megy vissza az asz­szonyhoz. Ha valamilyen oknál fogva majd özvegy lesz, újra nősül.” Egymásra mosolyogtunk a barátommal. Kint nyolcvanhárom fok meleg volt, és az eucalyptus fák tele voltak eperszerű, bozontos virágfürtökkel. Olyan szép és békés volt minden. Cigarettára gyújtottunk. “Na”, mondtam. “Dezsőkém, eleget ugratott. Most mondja el, hogy van.” “Nagyon jól. Tegnap bundában mentem be a swimming poolba. Tisztára a két kislányom ked­véért. Gyerekeknek kell az ilyesmi. Hogy én mint szeretem a családomat, Erzsi, fogalma nin­csen! Például a feleségemre nem engednék egy rossz szót modani. Bántana a dolog. Ugyanis csak én tudok igazán rosszat mondani a felesé­gemről. Mit értenek ehhez idegenek ... Ha én bekerülök az elmegyógyba, Erzsi, ez a ház már üres lesz. A feleségem meg a barátja főni fognak a pokolban, ahová küldöm őket. A lányokat utá­nuk. Kellemetlen gyerekek. S­­ha kikerülök az államiból, csak én és az írógépem leszünk itt, és egyszerű úszónadrágban megyünk be a medencé­be. Ő is, én is. Nem lesz szükség többé “szunt”­­okra. Lehet majd normális életet élni. Nem lesz­nek többé megaláztatások. Oszkárt nyerek, meg Emmy-t. S a boldogult feleségem nevét felaján-Visszaemlékezvén a hazai gulyáslevesekre, bor­­júpörköltőkre, halászlevekre, írom ezt a cikket arról a nevezetes fűszerről, amely a fenti ételek zamatát megadja, a paprikáról. Akarattal nem írtam azt, hogy magyar fűszerről, pedig a pap­rikát mindenki magyar fűszer­nek tartja, aminthogy az is, — de csak pár száz esztendő óta. Akkor hozták azt be Franciaor­szágból. Hamarosan elterjedt odahaza,­­ a jó kötésű magyar ember szájaizének rettenetesen megfelelt az új fűszer, ki is szo­rította egy csapásra az addig használt erősítőt, a borsot. Még a Thurzó püspök lakodalmán a bors járta. Ő volt az egyetlen katholikus pap, katholikus püs­pök, akinek a Szent Szék megengedte, hogy, ipegy házasodjék, ő lévén a Thurzó család utolsó sarja, nehogy vele a hires famíliának magya szakal­­­jon. , Ms: Már ha itt tartunk, megírom rövidegy, jtogyan folyt le az a hires sajtodalom, amely keréken, egy álló esztendeig tartott, úgy, hogy az újszülött Thurzó ivadékot még a násznépnek mutatták, be. Másik ilyen hosszú lakodalmi ünnepséget nem is­mer a történelem. Hivatalos volt arra a lakodalomra az egész Ma­gyarország, meg is jelent azon minden meghí­vott vendég, persze nem egyszerre. Jöttek a Pest megyeiek, azok ott mulatoztak két hétig, akkor elpályáztak,­­ jöttek utánuk a Borsod megyeiek, azok is ott hevernyáztak pár hétig és így tovább, bizony kikelt az esztendő, amikor az utolsó ven­dégcsoport becsukta maga mögött az ajtót. Érdekes volt maga a hivogatás. Vőfélyek vé­gezték azt, még­pedig nem a bor szagától is meg­­konfundálódni szokott nyámnyila népességből vá­logatottak, hanem olyan tehetséges agrófiák, akik egy ültő helyben meg tudtak inni 8-10 kupa bort. Szükség volt erre a talentumra. Három családot hívott meg naponta egy-egy vőfély. Jövetelüket mindenütt előre hírül adván. Délelőtt 10 órakor megjelent a vőfély, — mondjuk — a Szepesy családnál. Már akkor a kapuban várta a család legfiatalabb tagja és egy kupa bort nyo­mott a vőfély kezébe, —­ ki kellett azt inni a csa­lád egészségére. Akkor bevezették vőfély uramat a nagy szájába, ott már várta a család legöregebb tagja két kupa borral, azok egyikét ő, másikát a vőfély ürítette ki a Thurzó család egészségére. Elmondván a hívogató rigmust, tovább ment a vőfély a második, majd a harmadik aznapra ki­jelölt családhoz. Ez jelentett 6 kupa, a testvérek közt kilenc liter bort, amit a vőfélynek naponta meg kellett inni zökkenő nélkül. Bizony tudomá­nyos embereket kellett kiválogatni erre a hiva­talra. Azt is megírja Radvánszky, akinek a könyvé­ből veszem az elmondottakat, hogy mi fogyott el az egy esztendeig tartó lakodalomban. Csak két tételt említek, elfogyott több, mint 800 darab szarvasmarha, nemkülönben 150 kiló bors, amely utóbbit társzekereken szállítottak le Bécsből jó­­előre. Az is írva vagyon, hogy mi volt a menyasszony staffirungja. Akkor még szerviz nem volt, hát a kések egyedenként vannak felsorolva, többek kö­zött “egy malachit nyelű­, rubinnal és zafírral bő­ven kirakott görbenyelü késetske, mely még néhai való szegin Mátyás király­ról” — kapott a meny­asszony 56 darab köntöst, hacukát, diszkabátot, 14 téli bundácskát, a köznapra való viselőket nem számolván­­—és 2, — mondd, — kettő darab ümögöt. A női fehérnemű finom pikantériája jóval későbbi találmány. Már a paprikáért nem kellett Bécsbe menni. Ott ha ismerték is, —­ bizony nem éltek vele, nem is való az német emberbe. Volt Karczagon eg­y Kon­­rád nevű német cseregyerek, Behemót tagbasza­kadt, bikaerős fiú. Meghívtuk egy kerti kirán­dulásra, ahol magunk főztük a birkapörköltet. Kü­­lömben is jól meg szoktuk azt paprikázni, de ak- írta: KECSKEMÉTI ERZSI­ lom majd egy új hurrikán számára. Hurrikán El­za. Jó cím. Azt hiszem, megírom. Majd ha kikerül­tem, persze. Addig nem érdemes.” Egy méh repült be a nyitott ajtón és álmosan döngicsélt. Erőltetetten felnevettem: “Dezsőkém, majdnem megtévesztett. Megérdemeltem. Meg­büntetett, mert két éve nem néztem maga felé. Én tudom, hogy maga se nem bolond, se nem őrült.” Barátom felállt, komoran. “Uram”, mondta, “ott az ajtó. Távozzék. Az audienciának vége. Mit néz úgy rám ? Azt hiszi, nem tudom, hogy maga nem férfi ? Azt hiszi először invitáltam be mimóza­ fát a living-room-omba ? Tessék innen kiágaskodni . . . Rám akarja fogni, hogy épeszű vagyok? Ép ész­szel nem lehetne kibírni azt, hogy az őrülti pályá­ra kényeszerültem, hogy a televízión mindenki sercint és a lovát csókolgatja; hogy állandóan há­borútól kell félnünk, miközben buzgón osztogatják a béke­díjakat; hogy kacag rajtunk a világ, mert előbb találtuk fel a pók­ó gyógyítást, mint az űr­ből való leskelődést . . . ! Méltóztassék kint meg­gyökerezni a következő négy esztendőre. Akkor majd választunk újra, és akármi legyek, ha ke­gyed helyett nem egy cseresznyefát fogok válasz­tani, abból maximum csak spinétet szokás készí­teni, nem golf-ütőt ...”­kor a német sógor kedvéért még jobban megadtuk a módját. Amikor a német lenyelt egy kanálra valót, abból a finom zaftból, felakadt a szeme, elállott a szava, meg lélegzete, három napig feküdt utánna, felkelvén negyednapra el is pályázott nyomban szép Magyarországból, ahol — mint mondotta, — tüzes nedvekkel mérgezik meg a vendéget. Ebből az is nyilvánvaló, hogy a magyar ember­ csak az erős paprikát tekinti paprikának, azt az édeskés, húsos geremiezét, amit szerb paprikának­­ neveznek. — onnan is került hozzánk, már csak a fiatal gyerekek, meg a nagyon kényes asszonyok csemegézi, — takaros ember azt a szájába nem ve­­­szi. A gulyásba, paprikás húsba, halászlébe erős paprika dukál, — abból a piros, hegyes fajtából a társaság gusztusa szerint való mennyiségben. Igazi Széky Péter Urambátyám specialitása volt az a 4-5 cm, h­o­sszú, vérvörös, hegyes csövű pap­rika, — rettenetes erő volt abban, a 40-50 kiló húsból főzött paprikásba elég vo­lt abból két darab, a£,is csak magja nélkül. Urambátyámtól kaptam egy kis fűszerrel, at­tól fogva magam is term­esztettem­ odahaza. Oláh­ Jóska barátom­ egyszer kért tőlem abból a"papriká"- ból, adtam neki egy kis füzérre. Felakasztotta ott­hon a spajzban, de elfelejtette megemlíteni a fe­ ’ leségének a paprika virtusait. Jött a vasárnap’, amikor Oláhhá csigalevest főzött, tyukhússal, — látván a spajzban azt a szemre haszontalansági­nak kinéző kistermetű paprikákat, beler­yomott azokból a levesbe négy egész csövet. Abból a le­vesből aztán egy kortyot se vett be emberi gyo­mor, a levest szegény Jóska szopogatta el aprán­ként, bőven feleresztve, de még akkor is tüszkölt attól egész héten. Egy nyáron családostól Grádóban nyaraltam. Elfelejtettem paprikát vinni magammal. Odalent minden kedvem, hogy eszem én meg azt a sok becstelen ételt paprika nélkül. Megyek a higán egy délelőtt, ott látom magam előtt sétálni volt­­principálisomat. Dr. Magosi György debreczeni városi tiszti főügyészt. Megörültünk egymásnak nagyon, egyszerre kérdeztük egymást . . . hoztál paprikát? Bizony ő is elfelejtette. Olaszországban a paprika tiltott dolog, azt csak a patikában árulják orvosi rendeletre, mint orvos­ságot. Csinos lány volt egyik patikában a segéd. Hosszas kurizálás után az adott egy kis tasakkal.. . az is a gyengébb fajtájából való volt, az két magyarnak, elkopott három nap alatt. Már lát­tam, hogy nem győzöm kiudvarolni a szükségletet, mondom a délelőtti sétán Gyuri Bátyámnak . . . egy hét alatt lesz itt annyi paprika, amennyi kell­, sürgönyözök haza Harsányi Bélának, a főmérnök­nek, aki garzon ember, ráér baj­oskodni az ilyesmi­vel,­­ küldjön azonnal paprikát, ha Istent ismer. Elmegy a sürgöny, rá egy hétre kapok a velen­­czei fővámhivataltól egy nevemre szóló idézést. Felképpedtem . . . hát ezek honnan tudják, hogy élek és itt vagyok Grádóban. Már mindegy, — pa­rancs az parancs. Megjelentem pontosan a jelzett időben. Bevezetnek a fő vám tanácsos úrhoz. Kis termetű, kecskeszakállas ember, komoran kérdez:­­— Mit csinál Ön Grádóban ? — Amikor nem fürdök, akkor káromkodom. — Miért káromkodik? — Mert még mindig nem érkezett meg az az át­kozott paprika otthonról . . . — Sőt ellenkezőleg megérkezett . . . itt van hiv­­atalos­ letétben. Most már azt mondja meg az ur, hogy kit akar az ur megmérgezni ? — A paprikával? Bizony csak magamat, meg Gyuri bátyámat.A — Úgy hát bevallja, hogy meg akarja mérgez­­ni azt a Gyuri bácsit, vagy hogy hivják őt ... — De kérem, hiszen mi magyarok azt a papri­kát esszük ...­­— Azt hiszem, de talán nem ennyit, — azzal elém tesz egy öt kilós csomagot. Elakadt a sza­vam . . az a jámbor garzon ember otthon nagy jóakarattal öt kiló paprikát küldött, azt is meg­értettem, hogy sokallotta azt az olasz finánc. A RÉGI JÓ IDŐKIrta: Dr. SZÁNTHÓ JÓZSEF

Next