Amerikai Magyar Népszava, 1958. február (57. évfolyam, 27-50. szám)

1958-02-06 / 31. szám

2-IK OLDAL Entered as Second Class Matter at the Cleveland Post Office under the Act of March 1879 Published daily, except Sundays and legal Holidays AMERIKAI MAGYAR NÉPSZAVA 1736 EAST 22nd STREET, CLEVELAND 14, OHIO Editor: ZOLTÁN GOMBOS Editorial and Circulation Office — Szerkesztőség és Kiadóhivatal 305 EAST 80th STREET, NEW YORK 21, N. Y, Telefon: REgent 7-9370 «^ggüi>53 Előfizetési árak — Subscription rates United States of America and Canada Egy évre (one year) $20.00 — Félévre (half year) $11.00 Negyed évre (quarter year) $6.00 Más országokba (other countries) egy évre $25.00 BRANCH OFFICES — FIÓK IRODÁK Canadian Head Office: BÉLA W. BAYER, Mgr. 271 College St., Toronto 2-B, Ont., Canada. Tel. WA 4-3905. Lakás: AV 5-3775 SZTRÁJK JUGOSZLÁVIÁBAN Tito panaszkodott amiatt, hogy a külföldi sajtó sokat foglalkozik a jugoszláviai Trbovije bányászai­­nak sztrájkjával. A diktátor részéről tévedés, hogy neheztel a lapokra. Ellenkezőleg, örülnie kellene, hogy ennyit írnak róla az újságok. Mert ez az első­­ eset, hogy kommunista országban sztrájkolni mertek a munkások. Tekintet nélkül arra, hogy mi lesz az eredménye "­ a sztrájknak, maga a tény érdekes és Tito tekintélyé­­"•­nek inkább használ, mint art. Azt bizonyítja ez, hogy ’’ a független kommunista ország valóban eltér a moszkvai iránytól, amelynek jelszava “kussollni és tovább húzni az igát”. • Viszonylagosan tehát Jugoszláviában nagyobb a dolgozók szabadsága, mint a szovjet­unióban. A proletárok paradicsomának ígérték Oroszországot Leninek és a rabszolgák Egyiptoma lett. Fantazma-a­góriák, fanatikusok és cinikusok fáraói építik itt sa­­­­ját agyrém-piramisaikat. Tito és Kruscsev között csu­pán elvi részletekben van különbség. De,­­ismételjük,­­ a tény, hogy sztrájkra egyáltalán sor kerülhetett, azt bizonyítja, hogy Jugoszláviában néhány fokkal eny­hébb a zsarnokság, mint a Kremlin árnyékában. Alliance, O., 766 E. Summit Street Bridgeport. Conn., 578 Botswick Ave. Bethlehem, Pa., 703 E. 4th Street Buffalo, N. Y., P. O. Box 152 Niagara Square Station Chicago 19, HI., 8341 Prairie Ave. Detroit, Mich., 8129 W. Jefferson Ave. Garfield, N. J„ 32 Division St. New Brunswick, N. J., 403 Lawrie St. Perth Amboy, N. J., 403 Lawrie St. Philadelphia, Pa., 122 W. Loudon St. Trenton, N. J., 511 Genesee Street DIKTÁTOROK HÁZA NÉLKÜL Délamerika két bukott diktátora, Peron és Jimé­­nez most száműzetésben szövik álmaikat, hogy mi­ként tolakodjanak ismét vissza a hatalomra. Peront seho­lsem látják szívesen és miután Venezuelából is­, menekülnie kellett a népharag elől,­­kijelentette, hogy Európába teszi át a székhelyét. Teheti, mert a sok­száz millió dollárból, amit uralma alatt összehará­csolt, kastélyt vásárolt Svájcban, a genfi tó párján. Jiménez tábornok, Venezuela lebukott kiskirá­lya egyelőre a Dominican köztársaságban piheni ki a szökés okozta izgalmakat. Trujillo diktátor, aki ügyesebben szervezte meg rémuralmát, mint kartár­­sai, látja vendégül Jiménezt. Kuba diktátora, Batista, amikor első ízben leköszönt, Miamiban élt, itt­­szőtte hálóját, míg aztán új puccsal sikerült ismét nyeregbe kerülnie.­­Colombia, Nicaragua és Peru volt diktátorai nyugalomba vonultak és lemondtak a további harc­ról. Joggal tehették, maradt nekik éppen elég mil­liójuk, amit az államkasszából emeltek el távozásuk előtt. Peron fiatal kedvese él Svájcban és az öregedő diktátor így vigasztalódik majd, remélhetőleg béké­iben élve le hátralévő éveit. HIRDETÉSI HÉT A február 9—15 közötti hét úgynevezett Hirde­tési Hét, amelynek célja hangsúlyozni a hirdetés je­lentőségét gazdasági életünkben. Tény, hogy a hir­detés nálunk fejlettebb és elterjedtebb, mint bármely más országban és jelentősen hozzájárult a fogyasz­tás serkentéséhez. A sajtóval kapcsolatban azonban gyakran hallottuk azt a véleményt, hogy miután a hirdetés fontos jövedelmi forrása a sajtónak, befo­lyásolni lehet általa az újságok álláspontját. Az ilyen naiv véleményt csak a szakmán kívül állók képviselhetik. Éppen az a körülmény, hogy az újságban oly sok a hirdetés, teszi lehetetlenné, hogy­­egyetlen hirdető — bármilyen nagy hirdető — befo­lyást gyakoroljon az újság álláspontjára. Miután mindenki hirdet, egyik hirdető sincsen előnyösebb helyzetben a másiknál, és az újság hamarabb mond le egy hirdetés jövedelméről, mint hogy odafigyel­jen a hirdető véleményére. A Hirdetési Hét alkalmá­ból érdemes leszögeznünk, hogy a hirdetési fejlett­ségében a sajtó függetlenségének a biztosítékát látjuk. AZ AUTÓ HOSSZA Az átlagos amerikai automobil az elmúlt 20 év alatt 19 viccsel lett hosszabb és ez állítólag egyik oka a parkolási mizériáknak. Wagner new yorki pol­gármester most sürgeti az autógyártókat, hogy rö­vidítsék meg autóikat, mire körülbelül annyi esélye van, mint a párducot rábeszélni, hogy változtassa meg pettyeit Akciója valószínűleg csak annak a jele, hogy a polgármesternek nincs más megoldása a par­kolási pro­blémákra. AMERIKAI MAGYAR NÉPSZAVA A kivégzettel­, kórusa Gondolom,­évei haladtán minden ember elérke­zik addig a pontig, hogy sok mindenről és minden­kitől el kellett búcsúznia. Búcsút mondunk a fia­talságunknak, elbúcsúzunk tárgyaktól, amelyek hozzánknőttek, és emberektől, akiket szerettünk. (A dologban talán csak az a vigasztaló, hogy néha­­néha azoknak is búcsút mondhatunk, akiket nem szeretünk.) Jómagam is sok mindentől és sok mindenkitől elbúcsúztam már. Előfordult, hogy én utaztam el és az is megesett, hogy tőlem utaztak el. Minél több esztendő rakódik vállunkra, annál inkább megszokjuk, hogy tárgyak és emberek elhagynak bennünket és gyakorta nekünk is el kell hagynunk tárgyakat, embereket. Mindezek a gondolatok pedig azért jutnak az eszembe, mert a napokban levelet kaptam Ma­gyarországról. Barátaim írják, hogy valakit, akit szerettem és aki Budapesten maradt, néhány nap­pal ezelőtt kivégeztek. Hazaárulás és népellenes tevékenység vádjával terhelten tartóztatták le mintegy másfél hónappal ezelőtt. A Kádár-féle vérbíróság halálra ítélte és az ítéletet huszonnégy órán belül végrehajtották. Ezt írják barátaim. Tétován, kicsit kábultan forgatom kezemben a levelet és arra a napra gondolok, amikor utoljára találkoztunk. 1956 november 19-e volt. Alkonyba hajló, hű­vös délután feküdt a Ferenc térre. Sárga és lila levelek zizzentek lábunk alatt és körülöttünk a IX. kerület rommálőtt házcsonkjai tátongtak. Szegény munkásemberek tönkrement lakásai, fé­nyes és elrettentő bizonyságai a “dicsőséges” szovjet hadsereg segítő készségének. Az Üllői­­útón orosz katonák cirkáltak fegyveresen és mi­közben a Belvárosból jöttem, láttam, hogy szov­jet tankosok szalonnát sütöttek a Múzeumkert tartott bokrai között. — Elmegyek, Anna — mondtam halkan és a sötétedő levegőt bámultam. — Holnap elindulok külföldre. Nem akarok mégegyszer börtönbe ke­rülni és különben sem birom már a rabságot. Foj­togat. Szabad országban, szabad emberek között akarok élni. — Igazad van — szólt néhány pillanatny­i hall­gatás után. — Igazad van. Megértelek. El kell menned. — Jöjj velem. Próbáld meg te is újrakezdeni az életet. Vagy talán . . . nem is újrakezdeni. Próbálj meg egyszerűen­ élni. Igen, élni, ez minden, vagy talán a legtöbb. Élni rendőrszuronyok és ávós ban­diták nélkül. Nem felelt azonnal. Körüljáratta tekintetét a té­ren. Szinte néptelenek voltak a környező utcák. — Nem megyek el — mondotta nagyon lassan. — Nem mehetek el. Itt kell maradnom. Nyolcvan éves az édesanyám. Mi lenne vele nélkülem ? Ki gondoskodnék felőle? S azután meg ... úgy érzem, itthon a helyem. Oly sok embernek kell elhagynia a hazáját most, ezekben a napokban. S valakinek itthon is kell maradnia. Néma ellenállással és min­den lehetséges eszközzel küzdenünk kell ez ellen a szörnyűség ellen és meg kell mutatnunk a külföld­nek, hogy soha, soha nem nyugszunk bele a zsar­nokságba. S ha egyszer . . . talán . . . elkövetke­zik a történelmi változás és Magyarország szabad lesz és én még élek . . . akkor, igen. . . akkor majd utánad megyek nyugatra. Vagy hazavárlak téged, ha vissza akarsz jönni és hazavárjuk azokat, akik segíteni akarnak majd nekünk, az itthonmaradot­­taknak. Nem válaszoltam. Felhajtottam kabátom gal­lérját. Hűvös, esti szél kerekedett. Anna szem­­befordult velem. — Egyelőre . . . félek a jövőtől. Fáradt vagyok és gyakran reménytelen. Az arcát néztem, amelyet lassan eltakart a sö­tétség. Egy ősz hajfürtje hullott a homlokára. — Most pedig menj! — szólt sürgetően. — Ké­ső van már és tudod, az utcai közlekedés egyálta­lán nem biztonságos. Az Üllői-út tele van szov­jet katonával. Szerencsét kívánok a jövödhöz, írj. — Megcsókolta az arcomat, sarkon fordult és elin­dult hazafelé, lakása irányába, a Balázs Béla ut­cába, így búcsúztunk egymástól, ilyen röviden és egy­szerűen. Mindketten fáradt és reménytelen em­berek voltunk. Másnap elindultam Budapestről és meglehe­tősen kalandos út után, két nappal később, novem­ber 22-én, hajnali fél négykor már a határmenti osztrák falucska utcáján koppantak lépéseim. Erre az utolsó találkozásra, erre a búcsúzásra gondolok most, amikor tétován forgatom kezem­ben magyarországi barátaim levelét. Igen, ez a végső, az igazi búcsú. Most már nemcsak mér­földek ezrei választanak el bennünket egymástól, hanem valami, ami ennél sokkal több: az élet és halál mesgyéje. Nem érkezik hát több levél Annától, üresebb lesz az életem, mert az élet minden igazi, végső búcsú után üresebbé válik. Ha ezentúl Annára gondolok, önkéntelenül, óhatatlanul is az akasztófa alatti utolsó pillanatainak görcsös vergődését kell elkép­zelnem. Ez a kép kísért most örökké és hétköznap­jaim sodrában erre gondolok majd. S nemcsak reá, Annára emlékezem. Mindegyi­kükre, akiket a magyarországi kommunista rend­szer kivégeztetett, fiatalokra és idősebbekre egy­aránt. Mindegyikükre, akiknek búcsút kellett ven­niük az élettől, szörnyű, kegyetlen, félelmes, örök búcsút. — Örök búcsút? — kérdezem magamtól most, ezekben a pillanatokban, amikor írógépem fölé hajolva írom e sorokat. Örök búcsút? Nem, nem végleges és nem örök búcsúval mentek el, nem így lépték át az élet és halál szivetszorító mesgyéjét. Nem búcsúzom tőlük, Annától sem, egyiküktől sem. Élőbbek, elevenebbek, mint igazi életükben voltak. Életük példája, szenvedéseik és sorsuk ra­gyogó fénnyel világít a szabad országok fiai és leányai felé s a kivégzettek kórusának hangja so­ha nem halkulóan zeng: ■— Világ ,ne hagyjd el ezt a népet! Ne hagyd el ezt a népet, amely már annyiszor ontotta vérét a szabadságért! Világ, a mi halálunkra emlékezz és értünk, az ártatlanul kivégzettekért, a névtelen harcosok és hősök ezreiért segítsd ezt népet! Kármán Tódor - a tudós és az ember Ragyogó napsütésben gördül be autóm a pasa­­denai Kármán kúria kertjébe. A grape-fruit fák valósággal roskadoznak az érett gyümölcs terhe alatt istenhozottat bólogatnak a pálmák, a falakra kúszó borostyánlevelek friss zöldje csillog az arany napsugárban." Ruganyos léptekkel, 76 évét meghazudtoló fris­seséggel jön be Dr. Kármán, szemében és ajka kö­rül ott van az elmaradhatatlan, huncut mosoly, amely annyi kedvességet ad arcának. Kockás in­get visel, nyakában vékony bőrszíjon egy érem­féle csüng — ezt Texasban kapta Jaqueline Coch­­rantól, a híres amerikai repülőnőtől. “Aki nem­csak kitűnő pilóta” — mondja a professzor — “ha­nem nagyon csinos nő is.” Mert 76 év ide, vagy oda, a csinos nőket meglátja, sőt meg is nézi a pro­fesszor. úgy örül ez a nagy ember ennek a zománco­zott emblémának, mintha nem is lenne ott a nagy vatikáni kitüntetés, amellyel a pápai akadémia tagja lett. Ott van még többek között a francia becsületrend legmagasabb fokozata, a német Bun­desrepublik kitüntetése, a Guggenheim Award és egy egész sereg más. Amikor gratulálok a rengetek kitüntetéséhez, szerényen, kedvesen ezzel hárítja el: “Tudja ked­vesem, ez a kor jele. Amikor az ember már elért egy bizonyos kort, nem lehet védekezni kitünteté­sek ellen. Én sem kerülhettem ezt el.” Egy órás tervezett látogatásomból bizony több óra lett. Valósággal újjászülettem ennek a nagy embernek vitalitásától, a bölcseknek mindent de­rűvel és hittel látó optimizmusától. Azután rátér­tünk jövetelem tárgyára és igy kezdtem: — Ma a tudósok a legtöbbet szereplő primadon­nák. Ön is vendége volt egy néhány rádió és tele­víziós műsornak, a nagy hálózatokon. Láttam és hallottam a “Face the Nation” műsoron, ahol le­bilincselte előadásával amerikai hallgatóságát. — Azt hiszem, ez az egész szereplés onnan jön, hogy jelen voltam egy igen nevezetes kongresz­­szuson Barcelonában. Ez volt a kongresszus az úgynevezett astronautika számára. Astronautika jelenti a csillagok körül való utazást, ahogy aero­­nautika a légkörben való utazást jelenti. . — Várjon professzor úr, ne menjünk még a csillagokig, térjünk rá a sputnikra. — A sputnik csak azt bizonyította ,hogy az oro­szoknak vannak rocketjeik, amelyeknek nagyon nagy sebességük van. Hogy pontosan el tud-e va­lamit találni, azt nem bizonyította. Igaz, hogy a feltételek a satellite-re sokkal enyhébbek. A má­sik dolog, azait nem bizonyított a Sputnik, hogy hogyan jön le. Ha a kutyát visszahozták volna, ak­kor láttuk volna. Az oroszok nagyon ügyesek vol­tak, csináltak egy nagy demonstrációt, hogy tud­nak, anélkül, hogy bizonyították volna, hogy az igazi pontokat, ami a katonai alkalmazáshoz szük­séges, megoldották-e.­­ Bízom benne, hogy ezt a kérdést, mint már annyi nagy kérdést a világon mégis csak Amerika és az amerikai tudósok fogják megoldani. —­ Reméljük. A Sputniknak mindenesetre meg­volt az előnye, hogy a kormány és azok, akik veze­tői ennek az országnak belátták, hogy kell vala­mit tenni. Most olvastam el egyik jelentésemet, amelyet 1945-ben­ irtam­ a légi osztály fejének, a híres Arnold generálisnak és ott találtam egy szá­mítást, hogy a ballistic missile határa az ismert kémiai anyagokhoz körülbelül 6000 mérföld. Meg voltam lepve,­­elfelejtettem,­ hogy ezt már számí­tottam. — Meddig iparad közöttünk?. .. . — Californiát el kell hagynom február 10-én. Azután még 14 napig dolgom lesz az Easten. On­nan visszamegyek Párisba, onnan Olaszországba. Mert fölmerült a kérdés, hogy a missilek számára felállítanak kísérleti állomásokat Európában, úgy­nevezett missile szandéket, ahol próbálják őket. További kérdés a tanítás, a barátságos országok­ban instruálni azokat, akik kezelni fogják a mis­­sileket. — Amikor ennyit utazik a világban, találkozik magyarokkal ? — Hát kérem, magyarokkal mindenütt talál­kozik az ember. Emlékszik, hogy Mikes György azt írta,­hogy az ő felesége azt a tételt állította fel, hogy mindenki magyar.­­' — Igen, ezt olvastam. — Hát ez egy kicsit túlzás. De Pakisban és más­hol is sok magyarral találkoztam, fiatal emberek­kel és azt hiszem, hogy Európában nem nehéz egy fiatal magyar mérnöknek, vagy kereskedőnek ér- írta: ERDŐDY LILLY vényesülni. Az én tapasztalatom, hogy Francia­­ország, Belgium és Olaszországnak tényleg szük­sége van fiatal technikusokra és ha a fizetés dol­lárba átszámítva alacsonyabb, helytelen, hogy azt mondják: ez az ország nem jobb, mint Magyar­­ország, mi Amerikába akarunk menni. — Igen, mindenki ide törekedett, ami érthető is, hiszen Amerika fogalom az egész világon. A mi Amerikánk a szabadság és demokrácia szimbólu­ma, ahol minden embernek joga van élni, érvé­nyesülni, boldogulni. — Ez igaz. Hát én szívből kívánom, hogy boldo­guljanak és sikerük legyen. Tudom kedvesem, hogy maga is nagyon sokat segített és fáradozott, hát kívánom továbbra is a legjobb szerencsét. — Nagyon köszönjük professzor úr. Gondoljon néha ránk, amikor járja a világot és jusson eszé­be, hogy annyi melegséggel várjuk ide vissza, mint maga a californiai napsugár. Az interjúban megszólalt Kármán Tódor, a tu­dós, akire,­büszkén tekint fel az egész tudomá­nyos világ és fogadott hazánk vezetői, akik leg­jobban tudják, hogy benne milyen értéket kapott Amerika. És megszólalt Kármán Tódor, az ember, aki óriási elfoglaltsága mellett is időt talált arra, hogy magyarokhoz szóljon. Büszkén tekintünk fel rá mi, magyarok is, mert a miénk és dicsőséget hozott a magyar névre. Irta: KÜRTHY MIKLÓS 1 FÜVESKERT MAGYAR KÖLTŐK VERSEINEK ANTOLÓGIÁJA Bécsben, a “Nemzetőr” kiadásában jelent meg ez a verseskötet, amely számos új, tehetséges ma­gyar poéta munkáját tartalmazza. Börtönökből szabadultak ki ezek a költők, kommunista rabság­ból az október forradalom napjaiban, így sikerült aztán átmenekülniük a határon és átmenteni e verseket is, amelyeket még cellákban, kényszer­­munka végzése közben, vagy a menekülés után írtak. Szomorú, szépséges rigmusok ezek, csupa ismeretlen név, de amikor elolvastuk verseiket, nem idegenek többé számunkra. A legtöbb verssel Tollas Tibor szerepel a kötet­ben. Uj hang, uj színek, erőteljes és csiszolt sorok. A szabadságharcosokról szóló költeményből idéz­zük ezt a szakaszt: “Véretek legyen néma vád, s kiáltson oda túlra, hogy nem tartotta meg szavát, csak igert Európa. Ki fegyvertelen elesett, helyébe lépett másik, míg nyugat fegyvere mögött csak biztatott halálig”. Ezek a fiatal költők nyilván jobban megértik a Rákóczi féle szabadságharc és a 48-as forradalom árnyoldalait a “glamour-nélküli” történelmet, mint az idealizált “hőskultuszt.” Mind hősök ők, mind férfiak, akik kommunista börtönökben, toilette papírra rótták ihletes révületeiket. Szalmán, kö­vön aludtak, nappal titkosrendőrök vallatták őket veréssel, de este, mint Madách Phalanxterének hő­se, szabadon álmodtak a szabadságról, egy jobb világról, melyet ők még nem értek meg és nem érnek meg soha. Mint Mózes, aki nem mehetett be az ígéret Földjére, nekik is csak szenvedés, küzkö­­dés volt az osztályrészük. A kötet végén európai költőknek a magyar sza­badságharcot köszöntő verseit valamint a szovjet elnyomást kárhoztató verseit közük kitűnő fordí­tásban. Carls Reihau norvég poéta soraival zárjuk az ismertetést: “A holt szabadság gyanta­ ágya mellett állunk szégyenbe fagyva. Viaszszín arcú, félig szinte gyermek, mindentől elhagyatva. A frázisok merev nyelvünkre fagytak, hisz némasága ránk vall. Mi hagytuk el a győri uccasarkon Judás-csók árulással.” . A Tsin A Füveskert című antológia a következő helyen rendelhető meg $1.00 beküldése ellenében: NEMZETŐR, Wien, Postfach 4SO, Austria.

Next