Amerikai Magyar Népszava, 1958. július (60. évfolyam, 154-179. szám)

1958-07-01 / 154. szám

2-IK OLDAL Second class mail privileges authorized at Cleveland, Ohio, rubusnea aally, except Sundays and legal tioiioay» AMERIKAI MAGYAR NÉPSZAVA 178« EAST 22nd STREET, CLEVELAND 14, OHIO Editor: ZOLTÁN GOMBOS Editorial and Circulation Office — Szerkesztőség és Kiadóhivatal 809 EAST 80th STREET, NEW YORK 21, N. Y. Telefon: REgent 7-9370 Dfiűzetésl árak — Subscription rates United States of America and Canada Egy évre (one year) $20.00 — Félévre (half year) $11.0« Negyed évre (quarter year) $6.00 Más országokba (other countries) egy évre $25.0« BRANCH OFFICES — FIÖK IRODÁK ______ Alliance, O., 76« E. Street Detroit, Mich.. 8129 W. Jefíereuu Bridgeport. Conn.. $18 Botswick Av«. Garfield, N. J„ 32 Division St. Bethlehem, Pa., 7Ö3 E. 4th Street New Brunswick, N. J„ 403 Lawrie St. Buffalo, N. Y.. P. O. Mox 152 Perth Amboy, N. J„ 403 Lawrie St. Niagara Square Station Philadelphia, Pa., 122 W. Loudon St. Chicago 19, Ul., 8341 Prairie Av». Trenton. N. J.. 482 Riverside Ave. Canadian Head Office: BÉLA W. BAYER, Mgr. *71 College St.. Toronto 2-B. Ont., Canada. Tel. WA 4-3905. Lakás: AV 5-3775 HOGYAN KELL TÜNTETNI? AM végignézte a televízióiban a moszkvai tünte­tést az amerikai követség épülete ellen, kétségkívül úgy érezte, hogy ilyen mesterséges népharagot még sohasem látott. A moszkvaiak tétován, bizonytalanul ténferegtek, nem egészen értették miről van szó és láthatóan nem voltak felháborodva, sőt barátságo­san mosolyogtak az amerikai riporterekre. Kis cso­portokban érkeztek és a bemutatott képen egy rend­őr irányította őket a tüntetés színhelyére. Ez volt a legpedárisab­b, indulatnélküli tüntetés, amit valaha alkalmunk volt szemlélni, akár személyesen, akár kép útján. A tüntetők láthatóan legjobb vasárnapi ruhájukban voltak, mert bizonyára megmondták ne­kik, hogy tevékenységük meg lesz örökítve és kül­földön is látható lesz. Miután a régi Oroszországban a tüntetés és za­vargás a megszokott politikai eszközök közé tarto­zik, csak a következtetést tudjuk levonni, hogy az oroszok elfelejtettek tüntetni. Honnan is tudnának? Tüntetni csak szabad nép tud, amelynek önálló gon­dolatai, önálló indulatai vannak — vagy egy nép, amely életrehialálva el van szánva. De a moszkvai tüntetők nem voltak elszánva semmire és nem tudták mit csinálnak. A magunk részéről szomorúságot éreztünk a je­lenet láttán. íme egy nép — gondoltuk — amelyből kizsigereltek minden érzést és indulatot, amelynek reflexeit úgy idomították mint a háziállatét és amely minden akcióra csak irányítás útján képes. A tünte­téshez indulat kell, spontán felháborodás és a moszk­vaiak egyáltalán nem voltak felháborodva Amerika ellen. Egy kis ingyen népmulatságnak tekintették az egészet, amikor néhány órára el lehet szabadulni a munkahelyéről. Rezignált érzésünket azonban nyug­­talanította az a mellékgondolat, hogy egy ilyen ido­mítható népet sokkal baljóslatúbb célokra is fel le­het használni, mint a marharag kifejezésére. A FÜGGETLENSÉGI NYILATKOZAT Július 4-én ünnepli Amerika a Függetlenségi Nyilatkozat aláírásának­ 182-sik évfordulóját. Ez az okirat éppen olyan fontos emberi dokumentum, mint a Magna Charta. Jefferson halhatatlan sorai úgy hatnak ma is, olyan meggyőzően és lel­kisítően, mintha csak teg­nap íródtak volna: “Minden embert egyenlőnek te­remtett az Isten, elidegeníthetetlen joggal ruházva fel, az élethez, szabadság­hoz és a boldogsághoz való joggal. Ha a kormány e jogok elpusztítására törek­szik, a népnek jogában áll e kormányt megdönteni, vagy megváltoztatni és helyére újat állítani.” Nem ártana a Függetlenségi Nyilatkozat szöve­gét ismertetni a vasfüggöny mögötti országokban. Talán némi világosságot nyújtana a­­koh­munista dik­tatúra által elhomályosított agyakban. VESZTEGETÉS Jól informált forrásából származó értesülés sze­rint Dulles külügyminiszter hajlandó foglalkozni Ni­kita Kruscsev kérdésével és több billió értékű szov­jet rendelést elfogadni. Ennek fejében azonban azt kívánja, hogy a szovjet ne folytassa tovább a közép­keleti izgatást, bábja, Egyiptom diktátora segítségé­vel. Ha Lebanon inváziója, amelyet mára ígértek, elmarad és­­a Szíriai terroristák hazatérnek, Wash­ington fontolób­a veszi a Kremlin ajánlatát és gyár­­berendezéseiket fog eladni a szovjetnek. Hosszúlejáratú hitelt kért Nikita és éppen ez volt az egyik oka annak, hogy az amerikai kormány nem lelkesedett túlságosan az ajánlatért. De módot talál majd rá, hogy áthidalják ezt a kérdést. Ami az egész ügyiben Amerika népét és a világ szabad nemzeteit érdekli, hogy vájjon mit érünk el, mennyire megyünk ezzel a vesztegetéssel? Félő, hogy a szovjet csak vérszemet kap és majd újabb zavar­gásokkal, a világ más részeiben kezdi elölről. A genfi lefegyverzést elők­észítő konferencia sza­­lvotálása is azt bizonyítja, hogy az oroszok nem kí­vánják őszintén a békét. Dulles volt az első, aki lelep­lezte őket. Miért hiszi hát a külügyminiszter, hogy párbil­lió dolláros hitel fejében majd “tisztességesen” fog­nak viselkedni az elvtársak ? AMERIKAI MAGYAR NÉPSZAVA A RÉGI JÓ IDŐK Dr. Szánthó József Turista­társaságunknak hárman voltunk törzs­tagjai. Dr. Nagy Imre rendőrtanácsos volt az egyik a térképmester, akinek a zsebe örökösen ka­tonai térképekkel volt tele, azo­kat tanulmányozta, azok alapján vezetett bennünket hegyen-völ­gyön keresztül, a következő út­irány felől sohase kérdezett meg senkit. Emiatt bizony sokszor megtörtént, hogy tíz kilométeres kerülő után tértünk rá ismét a helyes útra. Mindegy volt az, időmilliomosok voltunk. A másik törzstag volt Szabó József, a karcagi református kántor, kedves, mindig nótáskedvű vidám cimbora, aki helyt állott a társaságért, ha valakit valahol az asztal alá kellett inni. A harmadik voltam én, a társaság szakácsmes­tere, — az én kötelességem volt gondoskodni arról, hogy a menü jó és változatos legyen. Igyekeztem ennek megfelelni. Lebbencsleves, tarhonyás krum­pli, tésztás kása, flekken, debreceni buzogány sült, paprikás csirke, pörköltek, tokány, a szárnyasok minden fajtája nyárson sütve, halak, vadak, hoz­zá bor, fekete kávé, —a társaságnak nem volt oka panaszra. Egy nyáron az volt az útiterv, hogy Egerből ki­indulva, végiggyalogoljuk a Mátrát meg a Bükköt a hámori tóig. Indulás augusztus közepén, az itt tart, ameddig tart. Kérdezi a feleségem: — Mikor­ra várjam haza ? — Már azt, lelkem, megmondani nem tudom. Ilyen után mi a török közmondást követjük . . .so­hase beszélj a haza­jövetelről, mielőtt oda nem ér­tél volna. Egerig vonattal mentünk. Az állomáson várt már bennünket Agócs Pista barátunk, aki a tu­haméri malmot bérelte az állomás mellett. Felesége ebéd­del várt bennünket. Ott szilvóriumoztunk a nappa­liban tálalás előtt, amikor betoppan egy zömök, szürke kapatos ember. Mondja a nevét. Kabuk Ná­­czi vagyok, ennek a kerületnek a fertálymestere. Mondta Pista, hogy jöttök, látni akartalak benne­teket, mielőtt útnak indultok. Hosszasan szemléli a képes felemet, majd meg­szólal : — Nagyon ismerős a fizimiskád, nem találkoz­tunk mi már valamikor? Karakterisztikus neve után én már régen tud­tam, kivel állok szemben . . .dehogynem találkoz­tunk te Náczi. Az első, meg a második gimnáziumi osztályban két évig ültünk egymás mellett itt a cisztereknél az iskolapadban. Megöleltük egymást . . nagyon megörült, hogy így összetalálkoztunk. Negyven esztendeje, hogy egymás mellett ültünk . . .no pajtás, ezt megünne­peljük. Van egy kis szellőm a makrák­ után, pincém jó borok vagynak abban, délután hatra itt leszek értetek. Hanem valami ennivalót hozzatok, mert én garzon ember vagyok, a kocsmába járok enni. — No — mondom — majd a vacsorát megfőzöm én odakint, valami szárnyast majd veszünk addig. Hányan leszünk? Hát Pistáék ketten, ti hárman, meg én összesen hatan. Megszólal a Pista felesége: — A hozzávalót én adom. Levágatok négy csir­két, az elég lesz paprikásnak, sütök addig valami tésztát is . . . meg viszünk szódavizet. — Szódavizet . . .az én boromba ? Abba az nem kivántatódik, megfelel az magamagáért is.. A hegyen szerpentin ut vitt felfelé, annak har­madik traktusában volt a Náczi pincéje, előtte ta­karos kis térség . . a pince bejáratánál egy kiszá­radt fiatal diófa szomorkodott. Már akkorra a tér­ségen nagy hosszú asztal volt felterítve, székek . . a tűz már égett . . . négy idegen ember szorgos­kodott körülötte, azokat Náczi prezentálta: — Ez a kettő itt a városi főjegyző, meg a kul­­turtanácsnok, a másik kettő meg a rendőrkapi­tány, meg a fogalmazó. Barátaim, céhbeliek, szere­tik a bort. Meghökkentem, már vagyunk tizen, aligha lesz elég a négy csirke ennyi éhes embernek. No nem baj, több lével csinálom, bővebben adagolom a pap­rikát, előtte meg kanyarítok lebbencslevest. Ne­kifogtam a főzésnek. Az asztalon két decis poharak, azokat Náczi te­letölti. Ez a leggyengébb­­borom, ezt iszsuk vacsora előtt, azután majd megkóstoljuk a többieket is . . Isten hozott benneteket, ezt a poharat ürítsük ki szerencsés idejöveteletekre. Megtettük, hatal­mas, erős bor volt a “leggyengébb” is. Mondom a kántor öcsémnek: — No Jóskám, — ebből az első pohár borból ítélve, — úgy látom, hogy nemsokára neked kell a társaságunkat reprezentálni. — Már — tatám, — volt a válasz, — abban nem leszen hiányosság, ahogy ezek az egriek leöntöt­ték a bort, azon látszott, hogy ezek szakemberek, . de hiszen engem se a gólya költött. Közben megfőtt a lebbencsleves a bográcsban, az egyik hosszú lóca végére tettem le a bográcsot, hadd hűljön ki a leves ... a másik bográcsban főtt a paprikás csirke, Ágócsné meg a garnirungnak szánt krumplival bajoskodott. Rászólok Agócs Pis­tára . . . adj ide Pista még száraz fát a tűzre. Készségesen ugrott fel Pista annak a lócának a másik végére, melynek innenső végén hült a bog- írta: Dr. SZÁNTHÓ JÓZSEF rácsban a­ lebbencsleves hogy a száraz diófáról törjön le egy kiálló ágat. A lóca lebillent súlya alatt, a másik végéről ugyanakkor a bogrács ha­talmas ívben repült a levegőbe, majd le a földre . . Kiömlött a jobb sorsra érdemes leves. Úgy nézett arra Pista, mint nézhetett valamikor Marius Kar­thago romjaira . . . biz az a nézés nem segített. Hát leves már nem lesz, az bizonyos. Előhúz azon­ban a főjegyző a gádorból egy termetes csomagot: — Ne szomorkodj Pista azért az árva levesért, itt a pótlék ihelyete, ezt a feleségem küldi a pap­rikás utánra és kíván hozzá mindnyájatoknak jó appetitust, két termetes kacsa került ki a csomag­ból, pompásan megsütve. Felderültem, már így nem halunk éhen. Megvacsoráztunk, a kacsasült­nél hozta Náczi a jobb bort hatalmas orvosban, mondván: no ezt úgy átmenetileg isszuk, azután­­hozom az igazit, annál meg is maradunk. Meg­teltek a poharak, felállott Náczi, ezt a poharat ürítsük a karcagi tisztviselői karra. Megtettük . . gyors egymásutánban töltögette Náczi a poha­rakat . . ezt itt az én kedves iskolatársamra . . . ezt az államrendőrségre . . ezt annak itt levő kép­viselőire, ezt a karcagi ref. gyülekezetre, ezt an­nak ittlevő kántorára, ezt már az én egészsé­­gemr­­e is kiüríthetitek . . . ezutá­n­­pedig nagy találékonysággal sorolta fel egy­ik megtisztelendőt a másik után. Lehetetlen volt azokra nem inni, de már akkor a legj­obbnál tartottunk. Akkor fel­pattan székéről Dr. Nagy Imre rendőrtanácsos ba­rátunk, aki szótalan ember volt, pár hetes túra alatt csak minden harmadik nap szólalt meg, őt dikciózni még nem hallotta emberfia, bizony most sem hallottuk . . . Felugrott az egyik lócára, amelyik pontosan a szerpentin út mélység felé eső oldalán állott, szen­­tori hangon kiáltott: Tisztelt hölgyeim és uraim , többet nem mondhatott. . a lóca megingott alatta a következő pillanatban Imre barátunk a lócával együtt lezuhant az alattunk levő második, onnan az az alatt levő első szerpentinre. Az ijedtségtől kijózanodott mindenki. Rohantunk le a szerpen­tinen, meg is találtuk Imrét legalul egy terjedel­mes galagonya bokorba volt beékelve lócástul, azt szelíden ölelte keblére .. csak annyit mondott! Hát titeket mi lett, hogy igy meg vagytok rökönyödve? Alig bírtuk a galagonya bokor tüskéi közül ki­hámozni. Alaposan megvizitáltuk . . nem volt an­nak semmi baja . . egyetlen karcolás nem volt rajta. Nagy gaudiummal vittük vissza. Náczi fris­sen töltött már mondta is a köszöntőt: —Ezt a pohár bort pedig ürítsük Imre barátunk szerencsés visszatérésére meg arra, hogy ime sa­­j­át magunk győződhettünk meg a közmondás igaz­ságáról . . . csalánba nem üt a ménkű. IJAMPI EMLÉK ‘Uby­aruARt Ebben az évben június ötödikére esett az Úrnap­ja, a katolikus Egyháznak, Karácsony és Húsvét után a legnagyobb ünnepe. Valaki egy óriási csokor rózsát hozott. Beletemettem az arcomat és lehunyt szemmel mohón szív­tam magamba az édes illatot. Egyszerre előttem volt a napsu­garas vidéki város tisztára sö­pört utcáin a négy felvirágozott lombsátor . . az Oltáriszentség előtt rózsaszirmokat hintő fe­hérruhás leányok . . a körmenet­ben égő gyertyát tartó hívek. Azokban a napokban az egész város rózsáit leszedték az úrnapi körmenetre. Az a kis körzet, ahol a négy úrnapi sátor volt fölál­lítva, olyan illatos volt a rengeteg rózsától, mint­ha rózsaolajjal öntötték volna le a házakat, az ut­cákat. Azóta is, ha a benzinszagú utcákon, vona­ton és autóbuszon valaki rózsát hoz be a városba és érzem az illatát, eszembe jutnak a régi.Űrna­pok, és elfelejtem a körülöttem nyüzsgő ökölharcos életet és mintha csodát látnék, elámulva, megha­tódott hódolattal és perzselő kívánsággal idézem magam elé a régi képet. Látom azt a tündöklő nyá­ri káprázatot ,­­ napsugaras színekből elémbe szi­­várványosodó képet, és a szememet könnyfátyol fújta be. A négy úrnapi sátor diszitését évről-évre tradi­cionális alapon egyes családok vállalták. A tem­plomból induló körmenet először a plébánia sátorá­hoz ment amely a plébánia épület széttárt vaska­puja közé volt állítva. A második sátor a kántoroké volt, az iskola kapujában. A harmadik Pokornyi járásbiróéknál és a negyedik, a templomot körül­ölelő zöld pázsiton, a mienk volt. Reggeltől estig hordták a szekerek a közeli erdőből levágott zöld ágakat a sátor alaphoz. Nem szép a dicsekedés, de mondhatom, hogy a mi sátorunk volt a legszebb, mert négyen voltunk leánytestvérek és édesapám nem sajnálta a pénzt a kiadásokra. A lankadt ró­zsákat összegyűjtöttük, hogy azt szórjuk a körme­netben az Oltáriszentség elé. Az odébb alig szét­nyílt rózsákat teli tűzdeltük a sátor zöldileveles oldalait és a menyezetet. Mire készen voltunk, olyan volt az egész sátor, mint egy rózsákból ké­szült óriási doboz. A legszebb rózsákat az oltárra tettük erre a célra tartogatott vázákba. A gyer­tyatartókat a sekrestyéből kaptuk. Az oltárterítő évről-évre ugyanaz volt. Krémszínű indiai kázi­­méria arany szálból szőlőleveleket hímeztünk. Há­rom évig dolgoztunk rajta négyen, az iskolai szün­időben. Boldog idők voltak azok, amikor az volt a legnagyobb gondunk, hogy a szelíd Jézusnak minél szebb hajlékot építsünk. Erre az ünnepi alkalomra új ruhát kaptunk. Az utolsó percekben — mint­ rendesen — hozták Hei­lig Lenka “szalonjából” négyünknek a hófehér dú­san redőzött muszlin anyagból készült ruhát. A lebegő felhőcsodán nem volt semmi disz, csipke és szalag, maga az anyag volt a pompázó disz. Tüzes holmizó­vas kotorászott a fürtjeink között, s ha felszisszentünk, amikor a bőrünkhöz ért, Rozika a szolgálónk oktatólag magyarázta: “Ne tessenek jajgatni. Krisztus Urunk többet szenvedett.” M­ikor készen voltunk, édesapánk szemlét tar­tott fölöttünk. Nagyon megvolt elégedve. Hoz­zám volt két szava is: “Ha a körmenetben a Krasz­­nay Pistával nevetgélsz, majd meglátod mit kapsz!” Kezünkbe vettük a rózsaszirmokkal teli kis diszkosarakat és elindultunk Jézust dicsérni. Ro­­­zika nagy piaci kosárban hozta utánunk a többi rózsát, hogy ha a körmenetben kifogy a rózsa a kosárból, a sátraiknál megint telirakta. Amerre elhaladtunk, az utca két oldalán a kis kertek ezerszinü virágágyai szikráztak a fény­ben mint a földre terített matyóhímzés. Egy nyolcadikos gimnazista, Krasznay Pista — akiről a következő cikkemben bővebben írok — is ott volt a körmenetben, és vigyázott, ha távolról is, de velem párhuzamosan jöjjön és nagy égő sze­meit le nem vette rólam. Odaértünk az első sátor­hoz. A ministráló gyerek csöngetett, s mindnyájan letérdeltünk. Egyszerre olyan mélységes csend lett, hogy hallottam a napsugár fényének halk rez­gését. Fölrezzentem. A szent extázisból feléb­resztett egy elém dobott rózsaszál. Krasznay Pis­ta dobta oda. Nem mertem megmozdulni, hogy fölvegyem. Amikor megindult a körmenet a má­sodik sátor felé, mindenki végig taposott a hófehér rózsán . . . Pista mindent látott. Nem akartam, hogy ez a kis mellék epizód elrontsa az ünnepét és a kedvét, — bocsánatkérőem rámosolyogtam. Visz­­szamosolygott, nem haragszik. Édes bűvölet le­pett meg . . . hangtalan szavakkal áldottam az Istent, hogy leány vagyok, fiatal, egészséges és a rózsák illata bebalzsamozta remegő szívemet, mert a Pista nem volt előtem egyszerű férfiteremt­mény, hanem az ifjúságomat betöltő szent György lovag. A körmenet után nálunk volt ebéden a plébá­nos. Már a dessertet hozták, anyus remekművét, a hideg hűsítő orosz krémtortát. Fenséges izek fu­tottak össze a számban. A torta miatt nem ettem a töltött csirkéből, ahogy ebből többet ehessek. Édesanyám a tányéromra akarja tenni a tortasze­­ ­rta: RUBY ERZSÉBET letet, és édesapám megfogja a kezét. “Az Erzsi nem kap tortát. Az Erzsi egy haszontalan, bekép­zelt kacér teremtés. A körmenetben Krasznay Pis­tára nevetgélt. Hát nincs benned egy fikarcnyi morál sem ?” — A szívemet mintha jeges kéz érin­tette volna, s csak ülöm szótlanul. Zúgó fejjel hal­lottam a plébános hangját: “Ne légy igazságta­lan barátom. A virág rámosolyog a napra. A leány rámosolyog a fiúra. Én láttam az Erzsikét, hogy milyen ájtatosan, átszellemülve pergette a földre a rózsaszirmokat.” — Édesapám nem felelt és szó nélkül hagyta, amikor édesanyám a tányé­romra tette a tortaszeletet. Nem tudtam enni egy falatot sem. Ebéd után felváltotok Rozikát a sátorban, aki ott vigyázott, hogy amíg szét nem bontjuk a sá­tort, a pajkos gyerekek nehogy elvigyenek vala­mit. Krasznay Pista már ott várt rám. Leszedtük az oltárt és egy nagy ruháskosárba tettük a holmi­kat. A nagy aranyozott gyertyatartókat az ölünk­ben cipeltük a sekrestyébe. A lefosztott oltár vár­ja egy kecskelábú asztal volt. Pistával ráültünk és egy­ imás kezét fogva, figyeltük a más városokból jött zarándokokat, amint a templom fala körül ülve falatoztak. Kosarak, tarisznyák és kulacsok hevertek a zöld füvön. Előttük verébsereg óvatos távolságból várta a morzsákat. Egy-egy odado­bott morzsára tömegesen rárontottak. Rebbent a szárnyuk, billent a csőrük és vidám csiripeléssel kapkodták fel a falatokat. Egy szép fiatal asszony a hátát nekitámasztva a templom falának, valami lepényfélét evett. Az ölében egy gyönyörű arcú csecsemő aludt. A melegtől ki volt takarva és hur­­kás, rózsásbőrü combjaival olyan volt, mint egy Murilló angyal. A gyermek felébredt és f elsírta magát. Erre az anya kigombolta a réklijét és az anyák örök mozdulatával adta a gyermek szájába a tejtől duzzadt emlőt. Pista ezt meglátta . . . át­forrósodott tenyerét végigsimította az arcomon és megcsókolt ... A plébános ablakából egy látcső­­szegeződött felénk. A plébános volt. Na lesz ne mulass! Elmondja édesapámnak, hogy mit látott. Nem árult el, az Isten áldja meg őt halóporában, aki megértette a fiatalok szívdobogásának morse jeleit ... Tükör alumíniumból Ma már nagyszerű tükröket tudnak aluminium segítségével előállítani. Az üvegre aluminiu­mgő­­zöket vezetnek rá és a gőzök a hideg üvegen egyen­letesen lecsapódnak. Ilyen módon sokkal tartósab­­ba­k az aluminiumtükrök az ezüsttükröknél, sőt a dolgoknak világosabb és élesebb képét is adják.

Next