Amerikai Magyar Népszava, 1958. július (60. évfolyam, 154-179. szám)

1958-07-05 / 157. szám

2-IK OLDAL Second class mall privileges authorized at Cleveland, Ohio. t'uDnanea aaii>. except Sundays and legal rtuuuay» AMERIKAI MAGYAR NÉPSZAVA 178« KAST 22nd STREET, CLEVELAND 14, OHIO Editor: ZOLTÁN GOMBOS ■tutorial at»' Circulation Office — Szerkesztőség és Kiadóh Hivatal 808 KAST 80th STREET, NEW YORK 21, N. Y. T«lefon: RKgent 7-9370 Előfizetési árak — Subscription rates United States of America and Canada Egy évre (one year) $20.00 — Félévre (half year) $11.00 Negyed évre (quarter year) $6.00 Más országokba (other countries) egy évre $25.00 BRANCH OFFICES — FIÓK IRODÁK illlance, O., 766 E. Summit Street Bridgeport. Conn.. F'70 Borswick Ave. Bethlehem, Pa., 703 E. 4th Street Buffalo, N. Y„ P. O. Hox 15? Niagara Square Statior Chicago 19, 111., 8341 Prairie Av». Detroit, Mich.. 8129 W. Jefferson Ave. Garfield, N. J„ 32 Division St. New Brunswick, N. J., 403 Lawrie St. Perth Amboy, N. J., 403 Lawrie St. Philadelphia, Pa., 122 W. Loudon St. Trenton, N. J., 482 Riverside Ave. Canadian Head Otfice: BÉLA W. BAYER, Mgr. 171 College St.. Toronto 2-B. Ont.. Canada. Tel. WA 4-3905. Lakás: AV 5-3775 ALASKA A UNIÓBAN A jó öreg csllagsávos­­lobogó új formájához­­kell majd hozzászoknunk, mert a 48 államhoz most egy 49-ik­­csatlakozott: Alaska. Egy 49-ik csillag csat­lakozik most a kerk mezőben az eddigi 48-hoz. A be­iktatás már csak formaság, mert a törvényhozás mindkét házra megszavazta a f­elvételt és­ az­­elnök alá­írása biztosinak tekinthető. Nem kétséges többé, hogy Alaska, amely több mint fél évszázadon át volt “territórium”, megérett az állami életre. Polgárai hatalmas vitalitásról és fe­lelősségérzetről tettek tanúságot. A századforduló idején Alaska m­ég csak prémvadászok, aranybányá­szok és kalandorok országa volt, de azóta városok keletkeztek, az ipar és mezőgazdaság virul. Polgá­rainak szám­a még mindig gyér — csak 210,000 — de rohamosan fog benépesedni, amint megkezdik a terület természeti kincseinek kiaknázását. Alaska természeti kincsei hatalmasak. Szén, olaj, földgáz és az összes fémek bőségben találha­tók, de a területet bizonytalan közjogi helyzete miatt eddig­­nem aknázták ki. Ellentétben a közhiedelem­mel,­­a kiaknázásnak nincsenek éghajlati akadályai. Alaska déli részének éghajlata oly­an­­mint az ország része alkalmatlan emberi településre. Örömteli pillanat ez nemcsak Alaska, hanem az­­egész­­ország részére, amikor egy állammal megnöve­kedik a unió területe. Egy szívélyes “Isten hozott’-’­al üdvözöljük az új államot a­­családban és biztosak va­gyunk benne, hogy érdemes családtag lesz. keleti részéé és csak a sarkvidéki körtől északra fekvő Beszélgetés egy disszidenssel Ritka mint a fehér holló, aki ma Magyarország­ról menekülve politikai menedékjogot kér Auszriá­­ban. A határ akna és drótsövényzárain átszökni le­hetetlen. Akik hivatalos útlevéllel érkeznek, na­gyon lekötelezettjei a kommunista kormánynak. Ezeknek minden okuk megvan, hogy ne maradja­nak­­nyugaton. A napokban szerepelt Bécsben a Forrai-kórus. Három autóbusszal érkeztek. Egy ismerősöm volt a kórus tagjai között. Elbe­szélgettünk. Elmondotta, miközben többször félve körülnézett, hogy sokan szándékoznak közülük itt­maradni. A vezetőség nem tudja­­milyen módon kényszerítse ezeket a visszatérésre. Mikor két­­nap múlva a hazainduló buszhoz kísér­tem ismerősömet, feltettem a kérdést. — Hányan maradtak itt? — Senki! Válaszolta ismerősöm. — Nem ma­radhattak itt, hiszen az osztrákok nem adják meg a politikai menedékjogot. Átteszik őket a határon. Ebből a hírből persze egy szó sem volt igaz. A kórus vezetősége részéről volt csupán egy ügyes fogás ilyen valótlanságokat híresztelni. Véletlenül találkoztam a hónap egyetlen disszi­­densével. Dr. P. Jenő, a Beloianu­sz gyár volt tiszt­viselője. — Hogyan és miért jött át? — kérdezem. — Még tavaly júniusban megkaptam az útleve­lem Jugoszláviában élő rokonaim látogatására. Csak most egy hónappal ezelőtt utaztam le. Köz­ben sok minden történt. Márciusban az AVO elvit­te a gyár igazgatóját és néhány vezető tisztvise­lőjét, akik a forradalom alatt is magas beosztásban dolgoztak. Én­ magam is részt vettem forradalmi tevékenységben, de azt hittem a dolog már elévült. — Tévedtem! Nem évül el odaát semmi kérem! Sorra kerül mindenki, akinek a legkisebb szerepe is volt a forradalomban. Nem sietnek a nyomozók. Nagyon jól tudják, hogy nem tud előlük senki se megszökni. — Március óta az igazgatóról és társairól sem­mi hír nem érkezett. Nem bírtam tovább a vára­kozást. Elhatároztam, hogy érvényes útlevelem­mel Jugoszláviába utazom és onnan, ha szükséges, akár szökve is, átlépem az osztrák határt. Nem volt szükségem a határon való szökésre. Jugoszlá­viában kaptam az osztrák vízumot. — Mikor a vízumot kezembe adták, érkezett az édesanyámtól egy távirat, amelyben csak egy szó állt: “Kerestek!” Ehhez azt hiszem nem kell ma­ írta: VETŐ SÁNDOR (Becs.) gyalázatot fűznöm. — Ön jogi doktor, mihez akar itt kezdeni? — Dolgozni akarok, mindegy hol, hogy mit, de szabad országban élni. Elég volt a reszketésből, bi­zonytalanságból. Mert ez volt a legrosszabb ott­hon, hogy sohasem tudtuk, mi következik. Mindig valami rosszabb jött. “A disszidens” még elmesélte, hogy megkörnyé­kezték a magyar kormány bécsi ügynökei, akik olyan sikerrel vettek rá másokat is, a forradalom menekültjeit, hogy menjenek haza. A vörös kor­mány fátyolt borított a múltra, megbocsátják a tévedést. — És maga mit felelt? — kérdeztem. — Csak azt, hogy láttam, mint kapták le és vit­ték be ezeket a megbocsájtottakat” a titkos rend­őrségre. Aki egyszer kommunista uralom alatt élt, annak tudnia kell, hogy a kommunizmus soha, sen­kinek nem bocsájt meg. A polgári ellenféllel szem­ben nem olyan bosszúállók, mint az eltévedt vörös báránnyal, akinek tilos eltévelyegnie és ha igen, lakolnia kell. A szabad világ zeng a felháborodás­tól Nagy Imre és Maléter Pál miatt. De senki sem tud a névtelen mártírok százairól, akik irtózatos testi és lelki kínok után kerülnek át a másvilágra... AMERIKAIAK ELRABLÁSA Amerikaiakat manapság világszerte rabolnak. A keletnémet­­kommunisták fogva tartanak­ 9 ameri­kait, akik­­egy helikopteren a területük fölé tévedtek. A szovjet fogva tart ugyancsak 9 amerikai pilótát, akiknek gépét örmény területen leszállásra igénysze­­dtette­k. A cuibai lázadóik elraboltak 45 amerikai hi­vatalnokot és tengerészt és különösen ez az utolsó em­berrablás bosszantó, mert naiv és gyerekes. A cuibai lázadóik az amerikaiak elrablásával azt akarják szemléltetni, hogy­­még mindig működnek, Batistána­k n­e­m sikerült megtörni őket és azonkívül tüntetni akarnak az amerikai politika ellen, mert sze­rintük támogatjuk­­a diktátort. Term­­szetesen nem­ “támogatjuk”, csupán a normális kapcsolatot tartjuk vele, mint akárhány más diktatúrával. A­­cuibai láza­dók azonban rosszul kalkulálták az amerikai iközhan­gulatot ha azt­­hiszik, hogy emberrablásai roko­nszen­­vet tudnak kiváltani ügyük iránt. ŐRÜLT KI LETÉPTE LÁNCÁT New yorki lélekbúvárok így jellemezték a gyors­­hajtókat, akik tekintet­­nélkül a forgalmi rendszabá­lyokra, robognak, mint a bolondok, a véletlenre, nem pedig észszerű óvatosságra bízva maguk és mások életét. Éppen ezért azt kívánják az ország minden ré­szében, hogy a jövőben ne­­csak a kézügyességét vizs­gálják annak, aki autót akar vezetni — de elmeálla­potát is tanulmányozzák. Vannak, akikben az élet­ösztön elemi szikrája sem mozdul meg, amikor veszé­lyes helyzetbe kerülnek. Sőt , keresik a veszélyt. Tudat alatt halálra vágynak és öngyilkosság hajla­mukat úgy elégítik­­ki, hogy másokat, ártatlan, mit sem sejtő és él­nivágyó embereket visznek m­agukkal a másvilágra. AZ ISKOLA FELADATA Két kiváló pedagógus vitáját halottak a minap a televízióban is nem képviselhettek volna ellentéte­sebb álláspontot. Az­­egyik az iskolát elsősorban mo­rális intézménynek látta, amelynek feladata erkölcsi lényt nevelni a gyermekből. A másik a tudás házát látta az iskoláiban, amelynek kötelessége szellemi iz­mokat nevelni. Mi az utóbbi álláspontot látjuk egész­ségesei kinek. A gyermeket más­­intézmény is nevel­heti morális lénnyé — az egyház, a szülők, a cser­készcsapat­­és számos más intézmény, amelyeknek céljuk a gyermeklélek gondozása. A jellem és er­kölcs kialakulásánál úgyis a példaadás a döntő és erre az iskola nem képes, vagy kevésbbé képes, mint más intézmények, maradjon meg tehát annak, ami­nek eredetileg szánva volt, a tudás házának. AMERIKAI MAGYAR NÉPSZAVA Az öreg pipa» története Ültünk a kandalló körül és nagyokat hallgat­tunk. Jani bácsi, aki nemrég ünnepelte 75-ik szü­letésnapját lassan kivette szájából a mindig füs­tölgő pipáját és halkan, tapinta­tosan krákogni kezdett. Ő volt a következő. A szokatlan­­hang, amely szinte betöltötte az egész szobát, felrázott valamennyiün­ket. Érdeklődve néztünk az öregre, ő meg elkezdte: — Tudjátok, egész életemben, most lakcím városban először. Mielőtt elhagytam az ó­hazát, Zalában, egy kis faluban, Nagy­­récsén éltem. Ott ettem meg kenyerem javát. Egyszerű élet volt. Hajnalban keltem, megetet­tem a jószágot, azután meg mentem ki a határba. Ott voltam, míg csak a nap nem ment le, az ide­látszó Badacsony koporsóalakú süvege mögött, így ment ez nap nap után. Kivétel csupán a pénte­ki nap volt. Akkor volt hetivásár a közeli Nagyka­nizsán. Kaptuk magunkat édesapámmal és neki a városnak. Itt adtuk el a felesleget és vettük meg a szükségletet. — A hivatalos ügyek után, jött a szórakozás. Édesapám a cimborákkal a piac téri korcsmákba jött össze, hogy le­öblögessék kiszáradt torkukról, a piac porát. Ekkor kezdődött az én életem. Jártam az utcá­kat, nézegettem mindent ami elém került és főleg sok időt töltöttem, az egyik Fő utcai órás üzlet ki­rakata előtt. A porlepte üvegen keresztül az üzlet­be láthattam. Ott ült a mester egy kis asztalnál és valami csodálatos varázs­szerszám lógott az egyik szeme előtt, miközben az órákat javítgatta. Ez a csodálatos valami csak akikor került le róla, ha vevő lépett az üzletbe. — Még egy kirakat vonzott, nagyon a kis város­Nógrádi Gábor­ban. A piactér sarkán, hatalmas dohánybolt állt. A helybeliek, csak nagy trafiknak hitták. Áhítoz­va néztem a kirakatban lévő különböző pipákat. Akkoriban körülbelül 17 éves lehettem. Az ajka­mon már pehelyedzett valami, amit későbben sza­kálnak hívtak. Nagyon kedveltem a füstölni valót is, de csak hátul a csűr mögött próbálkoztam vele. — Annyit áldogáltam az üzlet előtt, hogy végül is még álmomban is gyakran megjelent előttem a csodálatos pipa. Mert biz én egyet­­már kiszemel­tem magamnak. Olyan kajla­­hátú, odvas lyukú, barna pipa volt. — Történt egyszer, hogy édesapám­ zsebórája, amire szemefényénél is jobban vigyázott, hiszen még nagyapám hozta neki egyszer Pestről, ami­kor ott megfordult, elromlott. A vásár napján­­mielőtt elment a többi cimborával az ivóba, oda­adta nekem az órát. — No gyerek, most majd meglátom milyen ügyes vagy, vidd el ezt az óramester urnak és ja­vítasd meg nekem. Alkudj is az árból, mert az már úgy illik." Nagyot dobbant a­­szívem. Végre ,egyszer a való­ságban is, bejuthatok oda, a pókhálókkal teli, légypiszkokkal borított, csodálatos üzletbe. Én is úgy léptem be, mint a többiek. A beszélgetés is úgy zajlott le, mint ahogy azt már kívülről több­ször megfigyeltem. A mester kinyitotta az óra hát­só nehéz ezüst fedelét és azzal a csodálatos vala­mivel, hosszan vizsgálgatta az apró kerekek össze­visszaságát. Azután kimondta az ítéletet. A rugó meg a tengely eltörött, biztosan leesett az óra. 8 pengőbe kerül és csak este 7 órára van kész, mivel az alkatrészeket, meg kell először venni. Hosszan alkudoztunk, ő sem engedett könnyen, én sem. Végül is 7 pengőben állapotunk meg. Este hétkor gyövök az óráért, jól megcsinálja ám azután, mon­dom búcsúszóra, mielőtt kiléptem az üzletből. — De valami csodálatos erő a jól ismert ablak­üveghez vonzott. Kíváncsian kémleltem az üzletbe. Irta: NÓGRÁDI GÁBOR Vájjon mi történik a mi óránkkal? A mester meg közben valami apró szögforma szerszámmal pisz­kálgatta az órát. Azután jól megrázta, becsukta és a füléhez tartotta. Majd nagy megelégedéssel, a falra az egyik szögre akasztotta. Jó szemem volt gyerek­koromban nem nagyon kellett erőlködnöm hogy lássam, az óra rendesen jár. — Hú de melegem lett egyszeribe. No ez a gézen­gúz jól rá akart szedni, no de én majd jól meg­mutatom­­neki . . . — Vártam még vagy öt percnyit és azután visz­­­szaballagtam az üzletbe. Mikor a mester meglá­tott barátságos mosollyal fordult felém: — No mit hagyott itt koma? — kérdezte tőlem. Én meg keserves arcot vágva előadtam, hogy az édesapám nem ment bele az alkuba. Sokalja a hét pengőt az öreg óráért. No meg eladott mindent a piacon és haza is megyünk rögvest. Fél szememmel mertem csak az órásra nézni, de így is jól láttam, hogyan veresedik a füle és hogyan veri ki homlokát a ve­ríték. Alkudozni kezdett. Megcsinálja gyorsabban, máris megy az alkatrészért, no meg mivel új ve­vőről van szó, le is enged az árából. De én nem hagytam magam, csak az órát követeltem. Az pe­dig ott ketyegett a falon. Nem néztem volna rá a világért sem, nehogy eláruljam magam. Vagy fél­órás huzavona után mégis csak kívül voltam az aj­tón, órával a zsebemben. Mentem egyenesen a korcsmába. Édesapám egy nagy asztalnál italozott a cimborákkal. Mikor meghallották mi történt, majd hogy vállukra nem emeltek. Édesapám meg megveregette a vállam és igy szólt: — Ne kérj gyerek amit akarsz, ma megveszem neked. Azóta fújom a füstöt ebből a kajla hátú, odvas lyukú, barna pipából — fejezte be a történetet az öreg, majd visszatette a “csodálatos pipát” a szá­jába. Homlokán babérkoszorúval... Egy fiatal francia írótársam most megjelent munkájának lapjait­­forgatom. Armand Robin, aki az eddig megjelent néhány könyvével­­már­is szé­les ösvényt vágott az új irodalom sűrű labirintusában, most új köntösben jelentkezik. Kötete előszavában maga mondja, hogy nehéz feladat megoldását vállal­ta, Ihá­sz idegen költőt mutat be. Kik ezek a költők, honnan jön­nek, géniuszuk milyen tűzzel lángol? Sorsuk milyen örömök­ben mosolyog, vagy milyen tra­gédiákban feketélik ? Az első egy nyolcadik századbeli kínai költő, négysoros, de monumentálisan Otoibis Im­a akinek néhány nagy verséből, a bölcseknek örökéletű mosolya száll felénk.­­Robin a természet által alkotott nagy utak irá­nyát követi, a nagy kinai fal mögül az Oka part­jaira viszi olvasóit. Egy tatár költő, aki a tizen­ötödik században élt, akinek papírra nem rótt köl­teményeit a népi emlékezés századokon keresztül megőrizte két versével szerepel. A két vers, amely­nek hangszerelését átültetésben lehetetlen vissza­adni, valamikor a steppekről elindult a maga mö­gött mindent elpusztító tartárlovasok harci zaját idézi. Három breton, egy dán, holland, finn és svéd, tehát az északiak komor erdők misztikumokat szülő világának ködfátylait lebbentik meg. A messze múltakban tett út után az olvasó egy­szerre megtorpan. Giuseppe Ungaretti élő olasz költő a gordonkák tompa hangjára emlékeztető há­rom versével a mát énekli. Lapozok. Nem akarok a szememnek hinni. “Atilla Jószef”, — így hibásan. A nagy magyar költőnek ezután hat verse kö­vetkezik. Az első “Ma mére”. — Anyám. Ízlelgetem­ a francia sorokat és ugyanak­kor em­lékezetemben az eredeti szöveget idézem, valaho­gyan a két szöveg ös­szeborul. Filmszerűen perge­tem az időt, csak egy negyedszázadnyi múltat rög­zítek az emlékezés vásznára. A híres Rotonde kávéház vastag cigarettafüsttel és kávéillattal teli levegőjét lélegzem. Az arasz­nyi kerek márványasztal mellett kette­n ülünk. A Pestről nem régen érkezett fiatal költő nézésében a jóság, dacosság, lángoló lázadás keveréke, mint­ GYOMAI IMRE, (Páris) ha szüntelenül égne. Beszél, terveit közli. Jövője itt is olyan bizonytalan, mint otthon. Bármilyen munkát vállalna.­­Sok lehetőség nincsen. — Citroennél, amint tudom feketén, papírok nél­kül a szindikátusi bérnél kevesebbért sok magyar dolgozik. Hitemmel ellenkezik, hogy a francia munkásnak esetleg bérét ilyen módon én is segít­sem lenyomni. Nem. Sorra vesszük a munkalehetőségeket. A cim­­itásnál kötünk ki. — Lássam az Írásodat, mondom nevetve, mert a költőké rendszerint olvashatatlan. Szabályos, isko­lás betűk. A grafológus azt mondaná, hogy meg­pihent, nyugodt, gondok nélkül élő valakinek a so­rai. Amint József Atilla verseit most franciául ol­vasom nemcsak régen papírra vetett betűi éled­nek meg előtem, hanem maga az ember, a zseni, az elátkozott magyar költő, aki halott homlokán babérkoszorúval betört Páris kapuin. • A holdkórosság öröklődik? A holdkórosság nem ritkán szinte családi beteg­ségnek bizonyul. Schultz, a világhírű orvos tesz említést egy ilyen holdkóros családról. Az apa “holdkórosan” terhelt elődöktől származik és unokahu­gát vette el feleségül. Négy gyermekük van és az egész család sétálni szokott álmában, de erről egyikük sem tud. Ilyesmi gyakran előfor­dul a­­holdkórosságnál.­­Orvoshoz csak akkor for­dultak, amikor egyszer a következő történt. Éjjel 3 órakor feketekávé mellett az egész család együtt volt, csak a legkisebb leányka al­udta az igazak álmát. Pontban három órakor azonban felkelt, és egy nehéz széket ledobott az emeleti ablakból. Mindezt álmában, holott a kisgyermek ébren meg sem tudta volna emelni a széket. Képzelhető ezek után a család meglepetése, mikor mindannyikról kiderült, hogy holdkórosok, a Föld, mint gyógyszer Egy Stahl nevű kutató érdekesen meséli el a dél­­amerikai indiánok földevésének különös szokását. Ezek az indiánok, akár betegek, akár egészségesek gyakran esznek földet. Néhány törzsnél a föld a sót pótolja, más törzseknél viszont az ebéd befe­jezése után mintegy az emésztés elősegítésére használják. Természetesen a földet felhasználják varázsszerül is, hiszen még Európában is sok or­vos rendelt az ókorban bizonyos földfajtákat gyógyszerül. Egyes vidékeken még ma is fehér­­földet kevernek az élesztőkbe és sok helyen ba­bonás gyógyerőt tulajdonítanak a földnek.

Next