Amerikai Magyar Népszava, 1958. október (60. évfolyam, 231-257. szám)

1958-10-04 / 234. szám

5-IK OLDAL AMERIKAI MAGYAR NÉPSZAVA A KOLDUS GRÓFNŐ Irta: PÁSZTOR ENDRE (175-ik folytatás) Herendi minden szót hallott és tehetetlen dühében fo­gait csikorgatta, amikor hallotta, hogy az ő pénzén is osz­tozkodni fognak. De mit tehetett? Megadással belenyugo­dott sorsába, melyet saját maga idézett elő. Igaz ugyan, hogy a vasúton azért nem mutatta tárcáját, mert attól félt, ha a gazfickók meglátják a rengeteg összeget, kifosszák és esetleg az utasok előtt gyanús lehet, hogy egy em­ber ennyi pénzzel a zsebében utazzék. Könnyen magára terelhette volna a figyelmet, ezt pe­dig kerülnie kellett mindenáron. Jósé ezalatt sokáig beszélgetett a vezérrel. A cow­boyok ismerték Herendi inasát, mert mielőtt New Orleanába ment, hosszabb ideig köztük volt. Egy alkalommal összeveszett egyik társával és leszúrta azt. Jósé nagyon csodálkozott, mi­kor a vonatot megtámadó csapatban egykori társaira is­mert. Főleg akkor örült meg igazán, mikor azt az embert is meglátta közöttük, akit ő leszúr és aki miatt elmenekült, mert azt hitte, hogy megölte őt. Ám az az ember felgyó­gyult és most kibékült régi cimborájával, aki majdnem a másvilágra küldte. Minden feledve volt már. Jósé most felkereste Herendit. — A vezér beszélni óhajt önnel, senior, — mondta neki inasa. — Mindent megtettem az ön érdekében, amit tehet­tem és azt hiszem, nem lesz itt bántódása. Jósé leoldotta gazdája kötelékeit és odamutatott a kuny­hó felé, ahol a vezér tartózkodott. Herendi nem tehetett mást, engedett a felhívásnak és habozva meglehetősen lassú léptekkel ment a kunyhóba, ahol Read Charley már várt reá. — Foglaljon helyet Sir, — mondta Read Charly, szo­katlan udvariassággal, — egy medvebőrrel bevont alacsony ülésre mutatva. Beszéltem inasával, akit jól ismerünk ko­rábbi időkből. Nem tudom, öné-e az a pénz, amit elvettünk, de azok után, amiket Jósétól hallottam, nagyon kételkedem ebben. — Mit mondott rólam az az ember? — kérdezte He­rendi haragosan.­­ — Hm. Sok olyant, amiből megtudtam, hogy ön már régen rászolgált az akasztófára,­­ nevetett a “vezér”. Ezért azonban ne haragudjon inasára, az csupán jószándákból leplezte le önt, mert ha nem tudnám, hogy ön hadilábon áll törvényeinkkel, úgy egy fityinget sem érne most élete. Herendi hevesen akart válaszolni, de meggondolta a dolgot és hallgatott. A vezér észrevette ezt. — Helyesen teszi, — mondta. — Kár is lenne itt heves­­kedni. Nálunk elég alkalma nyílik majd pénzt keresni, jól­lehet mi nem vagyunk rablók és megelégszünk azzal, ami kezeink közé kerül. Itt Missouriban különben sem igen ta­nácsos tartózkodnia, mert az itteni lapokban is benne van köröztetése. — Sőt azt hiszem, — folytatta Read Charly, — hogy ön már a legközelebbi állomáson hurokra került vol­na, mert néhány detektív ült a szomszédos szakaszban, ezek át akarták kutatni az egész vonatot. Tudja az ördög, hon­nan tudták meg ezek a fickók, hogy ön a vasúton van. Herendi megrezzent. Hiszen akkor valóságos szeren­cse, hogy a cég­boyok kezébe került. Ha legalább a pénzét is meghagyták volna, így azonban mindenéből kifosztották. — De azért ne búsuljon Sir, — vigasztalta őt Read Char­ly. — Pénzét elosztom ugyan, de ön is megkapja a maga részét, feltéve, ha most hozzánk szegődik. Herendi felfigyelt. Mit akarnak tőle ezek az emberek? — Látta Sir, — folytatta a vezér, — az önkéntes adó, amit szedünk, rosszul fizet az utóbbi időben, s társaim már türelmetlenek s alig tarthatom őket féken, mert a rájuk eső néhány dollárnak hamarosan a nyakára hágnak. Ma ugyan nagyobb lesz az osztalék, mint rendesen, de az sem tart náluk sokáig, mert a legoktalanabb módon költekeznek. Mikor láttam, hogy ön milyen nyugodtan néz a pisztolyok csövébe, bár egy gyenge ujjnyomás elintézte volna életét,, rögtön az jutott eszembe, hogy ön kitűnően beleillene tár­saságunkba. Mit gondol­ok­, vállalkozna ön arra, hogy egy kis kémszolgálatot teljesítsen nekünk, olyan módon, hogy megváltoztatná külsejét és kipuhatalná a szomszédos váro­sokban, hogy mikor szállítanak oda nagyobb pénzt. Mi , ket­ten olyankor természetesen nagyobb részt kapunk, mint a többiek. Ilyen módon, ha egy kicsit is kedvez a szerencse, néhány hét alatt pótolhatná a mai veszteséget. Nos, mit szól ajánlatomhoz ? Herendi fontolóra vette a dolgot. Mit tegyen? Pénz nélkül könnyen a rendőrség kezei közé kerülhetett, maga az ajánlat pedig tetszett neki, mert így újra a nagy váro­sokba juthat, ott tovább folytathatja megszokott életét, melynek egyedüli célja az élvezetek hajszolása volt. Akkor továbbra is elegáns gavallér marad, akinek aljas jövedel­meiről senkinek sem lesz tudomása. Néhány percnyi hallgatás után odanyújtotta kezét a vezérnek. — Elfogadom az ajánlatát, — mondta röviden. — Tudtam, — felelte Read Charly, jól megrázva a feléje nyújtott kezet. — Ön rátermett erre a feladatra, mert ön egy gentleman és otthonos a magasabb társadalmi körök szokásaiban. Maradjon néhány napig nálunk, míg a rend­őrség elvonul erről a vidékről, azután útra kelhet jóséval, s ha valami üzenni valója lesz, őt elküldi hozzám. Minden sikerült ügy után osztozkodni fogunk s a vezéri illetményt becsületesen megfelezzük. — Jót állhat ön emberiért, hogy nem akad közöttük áruló? — kérdezte Herendi. — Az előbb asszonyokat is lát­tam a tüzek körül. — Emiatt ne aggódjon, — mondta a vezér mosolyogva. — Embereim feltétlenül megbízhatók, az asszonyok sem fecsegnek nálunk. — Akkor rendben van ,— felelte Herendi. — Melyik városban kezdjem meg működésemet? — Hát Litt Rockban, — ha úgy tetszik. Oda gyakran érkezik pénz, a nyugati államokból és ezt néhány héttel ez­előtt jelezni szokták. Mi majd annyira közel helyezzük a városhoz táborunkat, hogy Jósé öt-hat órai lovaglás után nálunk lehet. — Jósé nagyon jó lovas. Alig láttam még nála külömbet. — bizonyította a ve­zér. — Sajnáltuk is, mikor annak idején egy ostoba kés­­szúrás miatt elmenekült. Tessék, itt van húszezer dollár Sk­. Most szüksége van pénzre, mert mint előkelő úr fog szerepelni és a legjobb családokhoz kell bejutnia. Nem nagy összeg, de ha jól csinálja dolgát, rövidesen meggazdagodha­tunk. — Rajtam nem fog múlni, — felelte Herendi és a Read Charlytól visszakapott tárcába tette a pénzt. — Különben mennyire rúg a mi részünk? — A zsákmányt négy egyenlő részre osztjuk. Három rész a fiuké, a többi a miénk, — szólt a vezér mosolyogva. Herendi arra az időre gondolt, mikor New Orleansban Joséval kiraboltatta clubtársait. Jelenlegi helyzete nem sok­ban külömbözött attól. — Meg lesz velem elégedve, — mondta Herendi. — Ha valami nyaktörő vállalkozásról lenne szó, magam is ott sze­retnék lenni, mert szeretem a veszedelmeket. — Bravó! nő egy nagyszerű ember és látom, hogy nem csalódtam önben, — dicsérte őt Read Charly és újból meg­szorította kezét. — Most pedig helyezze magát nyuaglom­­ba Sir. José majd egy kunyhót mutat önnek, amelyben min­dent meg fog találni, amire a pusztán szüksége lehet. Kül­dök majd néhány üveg bort. Nagyszerű ital, ilyet még nem ivott. Véletlenül jutottam hozzá és tulajdonosa jobban jaj­gatott az ital után, mint a dollárokért, melyeket természe­tesen szintén elszedtünk tőle. Herendi elhagyta a vezér kunyhóját, odakint találko­zott Joséval, aki már várt reá és most közölte vele a beszél­getés eredményét. — Én adtam az eszmét a vezérnek, — mondta az inas és ravaszul pislogott. — Így ön a maga ura lesz és ha ele­gendő pénzre tett szert és megunja a dolgot, könnyebben megléphetünk. José egy kunyhóba vezette Herendit. Szék és asztal volt benne, egy fekvésre alkalmas padon különféle bőrök voltak kiterítve. Egyik legény meghozta a vezér által beígért bort is. — Majd keresek hozzá harapni valót is, — mondta Jósé és kiment a kunyhóból, Herendi útra ment. A táborban tüzek égtek s azok fölött üstök lógtak, me­lyekből étvágygerjesztő illat szállt fel. Jósé éppen az egyik tűzhöz akart menni, mikor útköz­ben egy fiatal leánnyal találkozott. — Hallod-e galambom, — kiáltotta feléje Jósé, — nem szerezhetnél egy kis ennivalót kettőnk számára? Olyan hő­­sek vagyunk, mint a farkasok. A leány meglepetten megállt, azután felkiáltott és örö­mében a hüledező Jósé nyakába borult, aki nem tudta, ki­nek köszönje ezt a szerencsét. — Hát nem ismersz már? Hiszen én vagyok a te Lucád! — Csakugyan te vagy! — kiáltotta most már Jósé is örömmel — és megcsókolta egykori szeretőjét. — Úgy itt hagytál, hogy azt sem mondtad, befellegzett, — duzzogott a leány. — Na ne busulj. Azóta úgy is más szeretőt kerestél magadnak, — vigasztalta őt Jósé. — Én sem voltam az első nálad és remélem nem is az utolsó. — Eredj már! — duzzogott a leány és félszemmel oda­nézett a szép Herendire, aki Jósé mögött állt s tanúja volt a viszontlátásnak. — De most már adj enni, — ismételte Jósé. — Mi jót főztettek ma? — Van marhahús és tengeriből készült lepény. Mind­járt hozok belőle, — felelte Luca s elsietett. — Ez a te szeretőd volt? — kérdezte most Herendi mosolyogva. José bólintott. 10 — Igen, de kicsit könnyelmű leány. Ma ezt, holnap azt boldogítja. Olyan mint az időjárás. Luca rövidesen visszajött és annyi ennivalót hozott, hogy hat ember is jólakhatott volna belőle. Herendinek nagyon ízlett a rögtönzött lakoma. A kuny­hó előtt Luca gyengéd pillantásokat vetett a teleszájjal fala­tozó Jóséra. — Most már vissza kell mennem Benhez, különben fél­tékeny lesz, — súgta Luca. — Igen jó fiú, de nagyon dühös tud lenni és azért vigyáznod kell magadra, ha olykor cse­vegni akarsz velem. — Sohse aggódj drágám, — felelte Jósé nevetve.—Úgy sem maradunk itt, lemegyünk és csak ritkán jövünk látoga­tóba. A szép leány elszomorodott. — Ha így áll a dolog, hát ebbe is belenyugszom. De ha jössz, úgy csak intsél nekem, rögtön nálad leszek. — Hol vagy Luca? — hangzott most az egyik tűz mel­lől. — Jövök már! — kiáltotta a leány és kezével csókott dobott Josénak, azután eltűnt. Csakhamar sötétség borult a vadregényes táborra, a cow­boyok vígan beszélgetve szórakoztak. A távolból ostor pattogás és hangos ordítás hallatszott, a legények egy része a gulyákat terelte együvé, éjszakai nyugalomra. Herendi gondolataiba elmélyedve ült kunyhójában. A vakmerő kalandor új terveket kovácsolt, ezerszeresen vissza akarta szerezni a mostani veszteséget. Érezte, hogy a hatvan vad lovas a legveszedelmesebb tervét is megvaló­sítja. Csak sok pénzt kellett nekik kilátásba helyezni és ak­kor még a poklot is szívesen megostromolták. Amint az égen kigyultak a csillagok, Herendi már meg­nyugodva sorsában, hajtotta nyugalomra fejét. Már készen volt tervével, mely egycsapásra gazdaggá és a vad csapat vezérévé fogja őt tenni. CXCVII. FEJEZET Little Rockban — Hát újra itt vagy Henry? Azt hittem már, hogy odanőttél a vidéki garnizonhoz. — Hát bizony most újra itt vagyok. De mit csinál a menyasszonyod Edward? — Pszt, ne olyan hangosan. El vagyunk ugyan jegyez­ve, de a tábornok azt akarja, hogy csak akkor tegyük köz­hírré az eljegyzésünk hírét, ha már megkaptam kapitányi kinevezésemet. — Bolond öregúr a te leendő apósod. Mit akar még tő­led? — Fiatal, gazdag és csinos gyerek vagy, mi a csodának várja még az előléptetést? — Hagyjuk az öreget barátom. Kinevezésem nemso­­­kára meg lesz, mert soron vagyok. Valami fontos megbí­zásról is beszél nekem a tábornok, s akkor rövidebb idő alatt lehetek kapitány, mint ahogy várom. — Fogadd előre is szerencsekívánataimat Edward. Szívből örvendek szerencsédnek. Ez a rövid párbeszéd a második arkansasi tüzérezred két fiatal tisztje között folyt le, ez a csapattest Little Rock­ban állomásozott. A két tiszt nagyon jó barátságban állt egymással és annyira hasonlított egyik a másikra, hogy társaik tréfá­ból elnevezték őket Castor és­ Poluxnak. Stanton Edward több hét óta Bradshaw tábornok leá­nyával Bábellel járt jegyben. Minthogy az öreg tábornok legalább is egy kapitányt kívánt ve­jéül, az eljegyzés hírét még nem hozta nyilvánosságra, bár saját fia gyanánt sze­rette Edwardot. Clay Henry, aki a hadosztályhoz volt beosztva s ezért csak ritkán jöhetett el a tábornok estélyeire, fürkésző szem­mel figyelte a fényes társaságot, mely ezen az estén össze­gyűlt. —­­Ki az a feltűnően szép férfi, akivel apósod beszél? — kérdezte Henry, barátjától. A fiatal tiszt arcán valami árnyék suhant végig. — Az egyik Bicskey nevű szolgálaton kívüli kapitány, aki a magyar hadseregnél szolgált, de valami párbaj ügy­ből kifolyóan letette az egyenruhát. — mondta Edward rö­viden. — Úgy látom bizalmas viszonyban áll apósoddal, mert az öreg úr nemigen szokott ilyen leereszkedően nyájas lenni. — Fájdalom, igazad van, — mondotta Edward és ko­mor pillantást vetett a magyar kapitány felé. — Úgy látom, nem nagyon szinpatizálsz azzal az úrral. — jegyezte meg Henry, mert észrevette barátjának furcsa pillantását, mely nem volt valami barátságos. — Igazad van. Valósággal antipatikus nekem az az em­ber. Tolakodó, vakmerő embernek tartom ezt az idegent. Menyasszonyomnak állandóan udvarolni akar és csak az vi­gasztal, hogy Mabel szintén nem rokonszenvezik vele. — Hogy került ide Little Rockba? — Azt mondja, érdeklődik fegyvergyárunk iránt­i is­mereteivel, melyek azonban nézetem szerint nagyon keveset nyomnak a latban, annyira megnyerte a tábornok tetszé­sét, hogy az teljes barátságával kitüntette.

Next