Amerikai Magyar Népszava, 1959. január (61. évfolyam, 1-26. szám)

1959-01-02 / 308. szám

2. OLDAL Second class mall privileges authorized at Cleveland, Ohio Published dally, except Sundays and legal Holiday« AMERIKAI MAGYAR NÉPSZAVA ]S I 1736 EAST 22nd STREET, CLEVELAND 14, OHIO 1 Editor: ZOLTÁN GOMBOS editorial and Circulation Office — Szerkesztőség és Kiadóhivatal 305 EAST 80th STREET, NEW YORK 21, N. Y. Telefon: REgent 7-9370 53 Előfizetési árak — Subscription rates United States of America and Canada Egy évre (one year) $20.00 — Félévre (half year) $11.00 Negyed évre (quarter year) $6.00 Más országokba (other countries) egy évre (one year) $25.0­ félévre (half year) $13.00, BRANCH OFFICES — FIÓK IRODÁK Alliance, O., 766 E. Summit Street Detroit, Mich., 8129 W. Jefferson Ave. Bridgeport, Conn., 578 Bostwick Ave. Garfield, N. J„ 32 Division St. Bethlehem, Pa., 703 E. 4th Street New Brunswick, N. J., 98 French St. Buffalo, N. Y., P. O. Box 152 Perth Amboy, N. J., 403 Lawrie St. Niagara Square Station Philadelphia, Pa., 122 W. Loudon St. Chicago 19, 111., 8341 Prairie Ave. Trenton, N. J., 511 Genesee Street Canadian Head Office: BÉLA W. BAYER. Mgr. 271 College St., Toronto 2-B. Ont., Canada. Tel. WA 4-3905. Lakás: AV 5-3775 ÚJÉVI EGYENLEG Amint az új év kezdetén megvonjuk az egyenle­get a világhelyzetről, azt kell mondanunk, hogy az jobb, mint tavaly ilyenkor volt. A tavalyi nyomott hangulat helyet adott egy óvatos optimizmusnak, amelyet jo­gosnak tartunk. Tavaly újév óta Amerika részesévé vált a rakéta­versenynek. Katonai rakétái gyorsan fejlődtek és je­lenleg a legnagyobb műbolygó a világűrben amerikai gyártmányú. Szövetségeseink közül Franciaország meg­­erősö­dött De Gaulle kormánya által és az angolok meg­mentették a fontot, amely veszélyesen ingadozott a szakadék szélén. Nyugat-Németországról nem lehet kétség többé, hogy a nyugati­ táborban van és Európa gazdasági önbizalmának jele, hogy liberalizálni meri pénzügyi politikáját. Ezek az eredmények nem jelentik azt, hogy az ég felhőtlen. A legnagyobb felhő a jövő egén a kommu­nista Kína felbukkanása, mint potenciális nagyhata­lom, amely a jövőben egyre nagyobb mértékben fogja éreztetni súlyát. A szovjet vasfogása a csatlós birodal­mon nem enyhült és a berlini válság még komor problé­mákat tartogat. A közelkelet változatlanul puskaporos hordó marad. De amint az idő múlik, egyre erősebb a felismerés, hogy a “válság” napjaink állandó tartozéka, és a hisz­tériás idegesség helyet ad a nyugodt önbizalomnak, hogy képesek vagyunk ezeket a válságokat kezelni. Amerika még mindig újonc a nagyhatalmi politikában, de tanul, gyorsan tanul. Legörvendetesebb tünetnek tartjuk, hogy 1959 küszöbén már nincs izolációs irány­zat ebben az országban. Mindenki tisztában van vele, hogy részesei vagyunk egy világnak , amelyben minden probléma egyaránt érinthet minden népet és hogy egy­másra támaszkodva kell keresnünk a megoldást. KÉT ROSSZ KÖZÜL ... Azt hisszük, kormányunk előbb-utóbb kénytelen lesz egy második pillantást vetni Nasserre. Nasser baj­ban van, mert a közelkeleten a kommunizmus komoly tényezővé vált. Első ízben történt, hogy Nasser, aki elfogad segítséget a szovjettől, nyilvánosan fakad ki a kommunizmus ellen. Nasser nehézségei a szovjettel kezdenek napvilág­ra kerülni, de egyelőre nem meri túlságosan szellőztet­ni azokat. Célozások formájában már elárult elegt, hogy láthassuk a helyzetet. Ami bennünket illet, nem látunk egy ideális fegy­vertársat Nasserben, de nála nagyobb veszélyt látunk a szovjetben. Ez okból, a két rossz közül választva, va­lószínűleg hamarosan eljön az idő, amikor kedvünk el­lenére kénytelenek leszünk Nassert erősíteni a szovjet befolyás ellen. ,­­ AZ ISKOLA CÉLJA Bármilyen furcsán hangzik, ebben az országban csak most kezd gyökeret verni az a nézet, hogy az is­kola elsősorban tanulásra való. Nem mintha nem len­nének kiváló iskoláink — főleg felsőfokú iskoláink, — de a középiskolai oktatásban túlnyomó volt a vélemény, hogy annak célja elsősorban “társadalmi lényt” nevel­ni a diákból és a szakszerű oktatás maradjon a felső­iskolákra. Egyre több közoktatási szaktekintély hangozhatja most, hogy ez a nézet hibás. Természetes, hogy a serdü­lő lélekbe bele kell oltani a közösségi érzetet, a társa­dalomba való beleilleszkedés képességét, de ez nem az iskola feladata, hanem más intézményeké, főleg és el­sősorban a szülőké. Az iskola feladata a tanítás, de szerintünk nem csu­pán ismeretek szerzése. Az ismereteket meg kell sze­rezni, hogy a serdülő lélek helyes képet szerezzen a vi­lágról, amelyben él, de ennél többre van szükség. “Az iskola egy szellemi tornaterem, ahol a diák szellemi iz­mait edzik”, — mondja Dr. Wayne Hilberry, a michi­­gani állami egyetem elnöke. Valóban, a jövő állampol­gárát fel kell vértezni, meg kell edzeni arra, hogy a körülötte levő világot ne csak észlelni tudja, hanem ele­mezni és értékelni is, egyszóval meg kell tanítani gon­dolkozni. Azt hiszük, az amerikai közoktatás helyes úton jár, amikor ezt a célt próbálja maga elé tűzni! AMERIKAI MAGYAR NÉPSZAVA MÁRAI NAPLÓJA Acsil Bazve (E cikk fölé írt cím kissé furcsán hangzik. Per­sze, senki sem fogja azt hinni, hogy Márai Nap­lóját én írtam, de elegen lesznek, akik kinevet­nek, mert a cím és a cikk írójá­nak neve egymás mellett szó szerint mást jelent, mint érte­lem szerint. Szándékosan így hagytam mégis, mert a nyel­­vészkedők akadékoskodása egyi­ke régi düheimnek. A nyelv ar­ra való, hogy az emberek meg­értsék egymást és ha ez rend­ben van, minden rendben van. De mindezt csak mellesleg.) Márai Sándornak új könyve jelent meg. A címe “Napló” és az Occidental Press adta ki Washing­tonban. Cézanne-ról azt mondják, hogy a festők festő­je. Szigetiről azt mondják, hogy a muzsikusok hegedűse. Márai az írók írója. Dicséret ez? Nem tudom biztosan, noha előre megmondom: dicsérni jöttem Márai könyvét, nem temetni. Petőfi szerint csak “Az az igaz köl­tő, ki a nép ajkára — Hullatja lelkének mennyei mannáját” —, és igen sok úgynevezett “sophis­ticated” költő és író egyetért vele. Például Aldous Huxley, (akivel pedig Márai sok szellemi rokon­ságot mutat,) leghíresebb regényében a művész­­zsenit műveletlennek ábrázolja. De Márai azokat az írókat szereti, akik nem a tömegnek imák. Kedvence Kosztolányi, a verseket ötvöző költöző, vagy Babits, a “poéta doctus”, és persze Arany János, a verstechnika nagymestere. Adyt egész könyvében nem említi, ami nem lehet véletlen. Petőfit is csak ritkán és nem épen lelkesen. Márai azért is az irók írója, mert az irodalom kérdései aránytalan mértékben érdeklik. A Napló nem eseményekről szól, hanem gondolatokról. Az író hányódik, vetődik az emigrációban és elmondja, hogy közben mi jutott eszébe. De ami eszébe jut, legtöbbször Grazban ugyanúgy eszébe juthatott volna, mint Velencében. Ez magyarázza, hogy az írói problémák miért foglalkoztatják annyira. Persze, hiszen ő is író, hát mi másra gondoljon leggyakrabban ? Viszont az a szerencse, hogy töb­­bé-kevésbé mindenki író és így az irodalmi kérdé­sek sokkal több embert érdekelnek, mint mond­juk, az asztalosság problémái. Ezért Márai sokkal több ember számára is, mint ő maga képzeli. Ennek oka nemcsak az, hogy — mint említet­tem, — a negyedik elemi elvégzése után majd mindenki írónak csap fel ,(hacsak levélírónak, hacsak alkalmi költőnek is), hanem az is, hogy Márai a legszórakoztatóbb írók egyike. Voltaké­ppen akármihez szól hozzá — és akármennyire nem is értünk vele egyet, ami sokszor megtörténhe­tik — mindig érdemes meghallgatni. Nemcsak ért ahoz, amiről ír — irodalom, természet, politika, történelem, folklore, ember, sors, élet, halál, — de megfigyelései, ötletei eredetiek és szórakoz­tatók. A szórakoztatás pedig nézetem szerint, az irodalom és művészet egyetlen indokolása. Taní­tani és embert nemesíteni lehet irodalom nél­kül is. A tankönyv nem irodalom, a térkép nem festészet. A prédikáció nem vers. Illetve mind­egyik lehet irodalom, festészet és vers is, de csak akkor, ha átcsap a szórakoztatás területére. Fél­reértések elkerülése céljából ehez hozzá kell ten­nem, hogy a szórakoztatás nem azonos a röhög­­tetéssel, vagy a könnyű időtöltéssel. A szépség is szórakoztat. Sőt a bölcseség is. Márai élményeinek jórésze könyvekből szár­mazik. Például Nápolyban hirtelen megharagszik, mert Toynbee, az angol történetíró, Ausztria ma­gas civilizációját a török veszély nyomásának tu­lajdonítja. De hiszen Magyarországot inkább ve­szélyeztette a török, — mondja Márai dühösen. Csak íróval történik ilyesmi Nápolyban. De épen ez a szép, ez a vigasztaló. Az írót száműzhetik ha­zájából, de igazi hazája, a könyvek világa, mindig vele marad. Izgalmas szellemi és társas élete — Geothe, Musset, Krúdy és többi barátai körében— zavartalanul folyik tovább. Márai a Napló egyik írta: ACZÉL BENŐ helyén ezt írja: “Mi kezdődik? A csajka és ter­ror. Több verset olvasni. Elbutit a történelem.” A könyvek embere sokszor el tud menekülni a tör­ténelem elől. (­ De, persze, nem mindig. Végre is, hamtlanul­­bolyong a nagyvilágban. Mint annyian, mindenét elvesztette, sőt többet is ennél, mert elvesztette azokat, akiknek irt. Maradtak számára az állan­dóan külföldön élő és a hozzá hasonlóan bolygó magyarok, de ezek kevesen vannak és kivált ke­vesen olyan írók számára, akik, mint Márai, már eleve a keveseknek írnak. Egy emigrált költő mondta nekem egyszer: Emigrációban nem érde­mes verseket írni, mert kevés a költő. Ebben van valami. A versek igazán csak a költőket érdeklik. Márait is érthetően lesújtja a saját és a jelen vi­lág sorsa, de nem annyira, hogy az “örök dolgok” iránti aktív és izzó érdeklődését elveszítse. Házát bedöntötte a bomba, csak a cilindere maradt meg. Utána Kosztolányi­ Rilke-tanulmányát olvassa. Könyvekben nehezebben megy át a golyó, mint a vaspáncélon. A Napló nem összefüggő olvasmány, írójának nincs élettörténete, vagy ha van, nem veszi ész­re. Holott mindent észrevesz és mindenhez hozzá­szól. De mert, — talán túlságosan — irtózik a köz­helyektől, sohasem akarja a végső szót monda­ni, mindenről csak megjegyez valamit. Az olvasó szempontjából ez előny. Egyszer, évtizedekkel ezelőtt, Goethéről — az “Olaszországi Utazás” ol­vasása után — azt írtam: rendkívül okos ember és mindig a szög fejére üt, de nem tud elmenni egy szög mellett anélkül, hogy rá ne üssön. Ez kissé bosszantó. Márai is meglát minden szöget, de több­nyire csak megsimogtja a fejét és nem üt rá. Ez kevésbé tanulságos, de mulatságos. És — ismét­lem, — nézetem szerint, könyvekben ez a fő. * ❖ $ Márai új könyve, a Napló $2.80 ellenében meg­rendelhető a következő címen: “Occidental Press, P.O.K. lOOn, Washington 13? D. C. i. A csipkeverő-párnácska meséje A vitrinemet mindenki megcsodálja. Nem azért, mintha ebben a csupa üveg alkotmányban, kris­tály, arany és ezüst csillanna. Az ócskásnál sincs töb kacat, mint ebben az általam megbecsült vitrinben. A legfelső polcon még hetvenkedik egy két herendi porcellán figura, jelez­ve, hogy a jobb időkben pártol­tam a hazai ipart ... de az al­sóbb polcon? Akinek nincs érzé­ke az emlékek és humor iránt, az ne nézzen lejjebb . . . Egyik ismerősöm az ingaórát megszégyenítő fejes­óválással jegyezte meg, hogy mit keres egy híres márkájú zsolnai hamutálcán az a két feketére oxidálódott kézelőgomb ? Nincs érzékem a művészi elrendezéshez. “Viszont a művészetnek semmi köze nincs az emlékek jelentőségéhez”, fe­leltem, “mert az a kézelőgomb a korán elhunyt el­ső férjemé, Jánoskáé volt. Sokat mesél nekem az a kézelőgomb és sokszor megvigasztal. “Ebben a világfelfordulásban maga egy kézelőgombhoz menekül? Nem tudja, hogy mi van ma a levegő­ben?” — “Hogyne tudnám: oxigén?pára, füst el­használt hydrogénnal és egyéb mérgező anyagok­kal”. — Nem értettem. A történelemről beszélek, a veszélyes fordulatokról” — “A veszély akkor volt, amikor Budapesten, egyik másik szép asz­­szony ablakán német katonák könyököltek ki, pár hónapra rá már orosz katonák könyököltek ... A történelem egy ablakfélfa mellett is hogy válto­zik! Maga nem jöhet nekem újabbal. Kell ennél nagyobb tragédia egy országra? Fordulatok, faj­­védelem, magasabb politika, bomba, szurony és annyi apátián német és orosz származású gyerek totyog árva hazánk földjén, akik megtanulják zengzetes szép nyelvünket és jó magyarok lesz­nek, ha ugyan engedi a “magasabb politika”, hogy megnőhessenek”. — Éppen erről beszélek, hogy a gyors fordulatok miatt nem engedik az embereket élni.­­— Eddig még engedik s ha majd eljön az idő, hogy nem engedik, ráér akkor sírni azon, ami egyelőre még nincs. És olyan nagy vétek vissza­gondolni a boldog múltra, mikor a fejünket strucc módra bedugjuk az emlékek mindent eltakaró tö­megébe? Mint ez a feketére oxidált ezüst kézelő­gomb is. Talán azért nem tetszik magának, mert a négyszögletes kis gomb közepén értéktelennek ta­lálja a gombostűfejnyi igazgyöngyöt? Hát a gyöngyike kicsike, de nekem drágább, mint egy mogyorónyi nagyságú ceyloni igazgyöngy. Ha rá­nézek, mindig hallom Jánoska eleven, zengő hangját: “Zsókám légy szives, gombold be a ke­zelőmet. Mari néni megint kőkeményre vasalta/ nézd a körmöm is beletört . . És amikor buzgó igyekezettel próbáltam a keményítőtől összera­gadt gomblyukon áthúzni a gombot, — most is hallom Jánoska harsány nevetését: “Miért kell a nyelved hegyét kidugni, valahányszor begombo­lod a kézelőmet?” Nagystílű ismerősöm, már a földön guggolva nézi a vitrin alsó polcát: “A sarokban, az a csipke­­halmaz is nagymosásra vár.” — “Éppen azért nem mosom ki, mert féltem, hogy a mosásban széjjel megy. Úgy nézzen maga erre a szeméthal­maznak nevezett csipkére, hogy azt saját kezem­mel vertem, a mellette heverő csipkeverő henge­ren.”­­— “Azon a csipkeverőn nem lehet csipkét gyártani.” — mondja szakértelemmel, — mert puha, mint a túlérett körte. Kőkeménynek kell a párnának lenni.” — Az is volt, kőkemény, de mert hazai földdel van töltve, és ha egyik másik kedves barátom meghalt, ebből vettem ki és ve­szem ki azt a maroknyi kis földet, amelyet kis selyembe varrva a koporsójába teszek. Szegény Martin Józsi bátyánknak a szívére tetteim . . .és Szántó Gáspár volt opera énekesnek . . . Az általam készített vertcsipkéhez is emlék fű­ződik. Tragikomikus emlék. Férjem nővérétől ta­nultam ezt az igazán művészetnek nevezhető csip­keverést. Előbb négy orsót kellett az ujjainkkal ide-oda dobálni, amely hasonlít a kuglibábhoz, persze ujjnyi hosszú nagyságban. Nyolcvan orsó- IKER-DILEMMA Soha még tanítói olyan különös balszerencse nem ért, mint amilyen az atlantai elemi iskola ta­nítóját. Az iskolában összevont tanítás folyik, ugyanaz a tanító tanítja a legkisebb és a legna­gyobb gyermekeket. A mostani iskolaév elején a tanító legnagyobb meglepetésére egyszerre tíz ikerpárt írattak be az iskolába. Húsz ikergyerme­ket. A tanító először örült ennek a furcsaságnak, de néhány nap múlva már kezdte rosszul érezni magát. Nem tudta egymástól megkülönböztetni az ikertestvéreket és minél inkább igyekezett megismerni őket, annál inkább megzavarodott. Ha az egyiket felejtette, a másik kapta az osztály­zatot, ha valamelyik rosszfát tett a tűzre, a má­sikat büntette meg. A szülők, mint általában az ikergyermekek szülei szokták tenni, gyermekei­ket egyformán öltöztették, ami aztán még inkább megnehezítette a szegény tanító helyzetét. Végül, amikor már tűrhetetlenné vált a helyzete, szülői értekezletet hívott össze és ott ezeket mondotta: -T- Arra kérem önöket, más és más ruhába öl­töztessék az ikreket, csináljanak más frizurát ne­kik és minden gyermekre tegyenek még valami feltűnő ismertető jelet is, mert nem bírom tovább. A szülők méltányosak voltak, teljesítették a ta­nító kérését és másnap már vigyáztak­­a gyerme­kek öltöztetésénél. UNCONQUERABLES By JOSEPH PAUCO (Vantage Press.) A szlovák író, akinek művét Andrew Bachleda fordította le angolra, a vasfüggöny mögötti népek harcáról szól, mint küzdenek fegyvertelenül, né­mán a kommunizmus ellen. A szlovák under­­groundról talán most első ízben értesül az ameri­kai olvasó. Papok, polgárok, munkások, földműve­sek a tagjai ennek a szervezetnek, amelynek cél­ja ébren tartani a nép szabadság-szeretetét. “A legy­őzhe­tetlenek” mindaddig legyőzhetet­­lenek maradnak, amíg ez a harc folyik a vazallus sorba kényszerített európai országokban. A szer­ző, dr. Pauco, a pennsylvaniai Middletownban él. * LG Írta: RUBY ERZSÉBET­ tal már pálmaleveles csipkecsodát készítettem és tovább haladtam volna, ha Jánoska nem ellenzi. Annyira belemerültem a gyártásba, hogy reggel­től estig a csipkeverő párna mellett zörögtettem az orsócskákat. És leköti az ember figyelmét, na­gyon kell ügyelni, nehogy hibát csináljunk, mert nem le­het visszafejteni, mint a horgolt csipkénél. Jánoska már harmadszor szólt hozzám és nem­ hallottam, amikor azt kérdezte: “Mi van az ebéd­del?” — Jaj az­ ebéd! Hát így elrepült az idő? Azt hittem, hogy még délelőtt tíz óra van. Már nem volt ideje megvárni, vissza kellett sietnie az iskolába. Azt hittem, hogy beszakad a Bazili­ka teteje, mert mikor bosszús arccal elrohant, nem csókolt meg. Ez már nem jó jel. Eddig ha va­lami hibát csináltam, még ő vigasztalt hogy ne szomorkodjak, nem éri meg az a rongyos rosté­lyos, hogy miatta sírjak. Az hogy odaégett? Leg­alább jó pirított illata van és ő a feketére és ke­serűre égetett hagymát szereti. Most pedig el­rohan és karja lendületén láttam, hogy be akarja maga után csapni az ajtót, de győzött a jó ne­velés és lassan becsukta maga után, a csukott aj­tó mögül még visszaszólt: “Ha nem lesz készen idejében a vacsora, nem viszlek el a Nemzetibe megnézni a “Névtelen Asszonyt.” Ez már hatott. Már délután két órakor kezdtem a főzéshez. Mint újdonsült asszony, nem tudtam, hogy ha a tört­krumpli kihűl és órákig áll, szappan íze lesz, a labdapecsenyét pedig újból fölmelegíteni a leg­nagyobb vétek, amit a gastronómia ellen elköve­tünk. — Az ördög vigye el azt a vert csipkét! Miatta őszinteségi görcsöket kapott Jánoska, mert őszin­tén megmondta, hogy fogalmam sincs a főzéshez. “Egyszer úgy összekeverem az orsóidat, hogy nem tudod tovább csinálni!” — “Tőled ez is kite­lik!” — kiáltottam sirva. — “Ne sirj, ne sirj” bömbölte dühösen. “Nem birom a női könnyeket” “Ha nem birod, menj át a másik szobába!” “El­­küldesz magadtól?” — “Nem küldelek el magam­tól, hanem félek hogy komolyan összeveszünk és hazautazom apóshoz, ő pedig visszakerget és ne­ked ad igazat. Hát ezt a kudarcot ki akarom ke­rülni.” — Most már a térdeit csapkodta a nevetés­től. “Hogy valaki ilyen naiv legyen . . . előre be­mondani, hogy a bosszú terve nem sikerül . . . na­hát!” Nem tudtam többé a csipkeverő párnához ül­ni! Egy méter hosszú volt amikor félbenhagytam és ott hever lent a vitrin polcán, kényes ízlésű ba­rátaim megbotránkozására. — Hogy elfelejt az ember mindent. Most négy orsóval sem tudnám a technikájának alapját megcsinálni. Magam sem hiszem el, hogy valamikor százhúsz orsóval csi­náltam ilyen csipkecsodát. A dinnyemaghoz ha­sonló pikókat százfélekép lehetett alkalmazni. Az elsárgult csipkémben a pálmalevelek tövénél is, ilyen pikókból összeállítot­t fürtös virágok csü­n­­gen­ek, mint az apró csengetyűk. A csipkeverést elfelejtettem, de a vele kapcso­latos beszélgetést és vitát máig is szótról-szóra tu­dom. Miért van ez? Talán az érzés konzerválja bennünk az elhangzott szavak visszacsendülését? — Ki tudja?

Next