Amerikai Magyar Népszava, 1959. május (61. évfolyam, 103-127. szám)

1959-05-01 / 103. szám

2. OLDAL Előfizetési árak — Subscription rates United States of America and Canada Egy évre (one year) $20.00 — Félévre (half year) $11.00 Negyed évre (quarter year) $6.00 Más országokba (other countries) egy évre (one year) $25.001 félévre (half year) $13.00. BRANCH OFFICES — FIÓK IRODÁK Alliance, O., 766 E. Summit Street Bridgeport, Conn., 578 Bostwick Ave. Bethlehem, Pa., 703 E. 4th Street Buffalo, N. Y.. P. O. Box 152 Niagara Square Station Chicago 19. Ül., 8341 Prairie Ave. Detroit, Mich., 8129 W. Jefferson Ave. Garfield. N. J„ 32 Division St. New Brunswick, N. J., 98 French St. Perth Amboy. N. J., 403 Lawrie St. PHILADELPHIA. 122 W. Loudon St, Trenton, N. J., 511 Genesee Street Canadian Head Office: PÉLA W. BAYER, Mgr. *71 College St., Toronto 2-B, Ont., Canada. Tel. WA 4-3905. Lakás: AV 5-3775 CSATLÓS AGGODALMAK Amint a nyugati és keleti tábor külügyminiszterei külön-külön gyűléseket tartanak a külügyi találkozó előtt, jóleső érzés értesülni, hogy a szovjet blokk sem olyan egységes, mint a felületen látszik. Főleg a len­gyelek hangoztatják aggodalmukat, már amennyire egy csatlós országnak módjában áll bármit is hangoz­tatni. Ez persze nem derül ki a hivatalos jelentésekből, de bizalmas értesülések jutnak el nyugatra, hogy a len­gyelek aggódnak egy külön békeszerződés miatt, ame­lyet a szovjet Kelet-Németországgal szándékszik kötni. A lengyelek aggodalmának magyarázata az, hogy egy külön békeszerződés végleg elvágná vékony kap­csolataikat a nyugattal és megakadályozna minden ké­sőbbi esetleges békeszerződést az egyesített Németor­szággal. Ez pedig Németországban később nemzeti kér­déssé tenné Lengyelország nyugati részeinek vissza­szerzését, amely a háború előtt német terület volt és a lengyelek nem biztosak benne, hogy az övék marad. Számukra csak a teljes Németországgal kötött béke­­szerződés jelenthet biztonságot. Nem hisszük, hogy a lengyelek aggodalma sokat nyom a latban. A szovjet valószínűleg szándékosan akarja ébren tartani a lengyel félelmet a németektől, hogy annál jobban a maga szekeréhez láncolja Varsót. Gromykonak, aki elnököl a találkozón, csak egy kéz­­legyintésébe kerül elhallgattatni a lengyeleket. De ez az,aggodalom és egyenetlenség a kommunista tábor­ban módot ad a nyugati külügyminisztereknek, hogy jobban játszák meg a maguk kártyáit. ­s. ---------- 1 " ’ " ' y— TAVASZI ÖRÖMÖK Hivatalosan, papírforma szerint már régen térdig gázolunk a tavaszban. Gyakorlatilag azonban ezideig még nem valósult meg a naptárak ígérete. Alig olvadt el a hó, kezdődtek a véget­ nem­ érő esőzések, majd jött a ráadás: a tornádók, orkánok, szélvészek, hurrikánok, tájfunok érdekes változatai. Némelyik csak háztetőket visz el, a másiknak az a szokása, hogy fákat csavar ki a helyükből tövestől. A harmadik hajókat dob a partra és így tovább. Minek untassuk vele az olvasót? Úgyis tudja. A tavasz tehát elsikkadt és tulajdonképpen még mindig a tél utójátékát élvezzük. Mi lesz a nyár előjá­téka? Nem is merjük találgatni. Még élénken emléke­zünk a tavalyi hőhullámra, jégverésekre, szárazsággal váltakozó felhőszakadásokra. A farmer, aki igazi áldozata a szeszélyes időjárás­nak, nekifohászkodva kérdi, ha az a fránya atombom­ba olyan hatékony, nem lehetne vele az időjárásra is hatni? Persze olyan értelemben, hogy észre térítenék az évszakokat, nem pedig kilendíteni azokat megszo­kott pályafutásukból. Közben a U. S. Meteorológiai Intézet hasznos ta­nácsokkal látott el bennünket, hogy azokat közöljük az olvasóval. íme: tornádó esetén vágódjunk hasra a leg­közelebbi árokban, vagy szakadékban. Ha nincs árok, de szakadék, a lapos föld is jó. .- Akit városban ér a tornádó, az távolodjék az abla­koktól. Ha van idő, meneküljön a pincébe. Ha a torná­dó fürgébb volt és nem maradt idő a menekülésre, ak­kor már úgyis mindegy . . . LINCSELÉS MISSISSIPPIBEN Egy fiatal néger elrablása a börtönből és valószí­­n­ű ideglincselése, mérhetetlen kárt okozott az ország reputációjának. Mack C. Parkert csak vádolták egy fehér nő elleni erőszakkal, de bűne nem volt bizonyít­va és nem volt elítélve. Ez azonban közömbös a Ku Klux Klan fanatikus híveinek. A lincselés az utóbbi években úgyszólván meg­szűnt Amerikában, ami nagyon fontos volt egy kor­szakban, amikor a világ színes népeivel egyre sűrűbb kapcsolatokat keltünk és amikor saját demokráciánkat példaként tárjuk eléjük. Biztosak lehetünk benne, hogy az­ incidens híre be fogja járni az egész világot és a kommunisták politikai tőkét fognak kovácsolni felőle. Ami egy okkal több lenne, hogy a nyomtalanul elpárolgott tetteseket kézrekerítsék. AMERIKAI MAGYAR NÉPSZAVA Halászat a betű tengerben Ad­il Renő James Beard, amerikai író, aki a szakácsmű­­vészetek szakértője, legutóbb keserversen panasz­kodott az amerikai konyha hanyatlásáról. Nem­_____________ sokára — néhány luxuslokált Wy? kivéve nem lesz más amerikai vendéglő, csak olyan ahol “ham- t ,* burgert”, vagy hirtelen sülteket az érdekes, hogy egyre több Benő megismeri a klasszikus konyhát és megkedveli termékeit. A * csemegeüzletek válogatott inyencfalatjaikkal bombaüzletet csinálnak. De a legtöbb vendéglő nem ételszakértőkkel vizsgál­tatja felél üzemét, hanem üzleti szakértőkkel és ezek fékezik a szakácsok álmait. Azonkívül a sza­kácsinasok nem is akarnak szakácsművészek len­ni, csak pénzt keresni. Hej, nem így volt ez haj­danában, — sóhajtott a szerző. Hajdanában ugyanis rosszabbul volt. Minden­ki, aki kissé régebben él ebben az országban, ta­pasztalta, hogy az amerikai konyha nagyot ja­vult az utóbbi időkben. Az amerikai koszt törté­neténél fogva egyszerű lehetett csak­ a végeken, — vagy frontokon, — nem lehetett sokat főze­­getni, levágták a marhát, — vagy lelőtték a bi­zont — és nyárson megsütötték. Az asszonyok­nak is egyéb dolguk volt, mint tésztát gyurogatni. Puskára gyakrabban volt szükségük, mint nyúj­­tófára. De épen pár évtizede a helyzet változott. Vagy azért, mert — valamivel — mégis több időt lehet a konyhában tölteni, vagy azért, mert a be­vándorlók megtanították a benszülötteket egyre, másra. De az amerikai koszt egyre jobban kezd hasonlítani az európaihoz, még a vendéglőkben is. Persze, csak a kicsikben és nem a nagyokban, ahol a kiváló konyha és a közepes konyha közt pénzben nagyobb a különbség, mint amekkorát a közönség hajlandó megfizetni. Nem a szakács­­mű­vészet hanyatlik, csak azok száma csökken, akik az ing élvezeteiért sokat tudnak fizetni . . . *** Múltkoriban irtam­ arról, hogy a francia tudó­sok szerint a bor orvosság. (A magyar laikusok szerint is, de ők másként értik.) Most az italos emberekért dolgozó tudomány újabb vívmányá­ról értesülünk. Az amerikai vegyészek évi kon­vencióján Dr. Robert Carroll beszámolt azokról a kísérletekről, amelyek során sikerült olyan whis­­keyt előállítani, hogy akármennyit iszik belőle az ember, a másnapi “macskakeserv” ki van zárva­.­­Egyébként a, pálinka ize, hatása nem változik.' ;­rt kit keseregnek, hogy miért, kellett az atomhasítást feltalálni, vigasztalódhatnak.­ A tudósok nem az alkoholizmust akarják terjesz­teni, mint ahogyan nem a háborút akarták köny­­nyebbé tenni. A tudomány egyszerűen tudásra törekszik. Herz Tivadar, a nagy német tudós, aki először továbbította a hangot elektromos hullá­mokon, egyik tanítványának, aki érdeklődött, hogy ebből mi le­het, azt felelte: “Az engem nem érdekel.” A rádió, a televízió, a radar és sok minden egyéb lett belőle. Ne haragudjunk hát a tudományra, ha a részegesek is hasznát veszik... *** A fentiek igazságát bizonyítja egy intervju, amelyet a New York Herald Tribune egyik tudó­sítója folytatott Liza Meitner professzornővel. Liza Meitner volt az, aki Otto Hahn társaságában Hitler alatt a berlini egyetemen felfedezte, hogy az uránium egyik típusa atomjaira hasítható. Te­kintve azonban, hogy nem óhajtotta Hitler győ­zelmét a tudomány eszközeivel előmozdítani, el­menekült és felfedezését a nyugati szövetségesek rendelkezésére bocsátotta. Egyszóval, nagy mér­tékben neki köszönhető----és nem kisebb mérték- írta: ACZÉL BENŐ­ ben néhány fiatal magyar fizikusnak, a­hogy az atombombát Amerikában feltalálták. Mikor azon­ban az amerikai tudósító megkérdezte a tudós ta­nárnőt, mi a véleménye az atombomba felalálásá­­ban való szerepéről, így felelt: — Én az elméleti fizikus vagyok és a technikai kérdésekhez nem is értek. Később kijelentette, hogy mikor olvasott az el­ső sikeres atombomba robbantásról, ez a hír szá­mára is épolyan meglepetés volt, mint a laikus ol­vasók számára. Ő persze, tudta, hogy az atomha­­sítás révén temérdek energia szabadul el, de hogy ezt mire használják, vagy használhatják, arról fogalma sincs . . . SEBESVÁR Irta: BRÓDY LÁSZLÓ Varjak sétáltak kint a hóban, olyan koldusszegény vidék volt, hogy Isten napja nem sütötte és nem volt csillagos az égbolt. A hó világított csak éjjel, nem láttam égni soha holdat. Majdnem beestem a patakba, pallója — hídja — régi, korhadt. Kis házai ütött-kopottak, csak vendég volt ott a magyar szó, románok laktak és románul beszélt hozzájuk a harangszó. Dehogy harang, inkább kolomp volt, egy fatorony nyakába csüngött és mélán szólt a kicsi nyájhoz, a hangja bús volt, gyenge, csüggedt. És ritkán is szólt, csak vasárnap. Ugyan mit mondhatott? Az Isten háta mögé került falucska, nem dúskált aranyban, ezüstben. Csak a nevében élt a vár még, mert vára sincs meg, romja sincs meg a dicsőségnek hire-hamva — nincs hire-hamva semmi kincsnek. Még a vonat sem áll meg itten koldus előtt megáll a gazdag? Marad utánuk kis szivarfüst s a gazdagok tovább utaznak. Én is csak úgy idevetődtem, nem szabad szívvel, kedvvel, ésszel jöttem ide, katona voltam ,­ és idesodort a kényszer. . . • ■ Én is csak gyalog jártam erre, ahol a szegénység meredt rám. Én voltam itt — szent ég! —­ a Krőzi is, mert ruhám volt és cigarettám. Ha jobban meggondolom, én sem emlékszem rá nagyon, — valóban! Szegény Sebesvár már csak annyi, mint varjú lábnyoma a hóban. Megmentjük az akácfát... Kecskeméti Erzsi : A szóbanforgó akácfát én ültettem tizenegy év előtt. Anyám még meg is dicsért érte, mivel hogy Anyám engem mindig megdicsér valamiért, s ez alkalommal azt mondotta, hogy az akácfa igen jó homokkötő. Ez véletlenül nem volt lényeges az ügyben, mert nálunk a talaj nem homokos ellenben úgyne­vezett “adobe,” vagyis sárga agyag. Mégis, az akácfa­ csodá­latosan megnőtt. Tulajdonké­pen nem is volt akácfa, csak an­nak nevezték. Egy keresztező­dés volt mimóza, akácfa és még valami egyéb között, amit már nem lehetett felismerni. E hármas szövetségből egy akkora fát növesztettem, hogy­­betöltötte a felső udvart, hatalmas karjaival átnyúlt szom­szédom, Mr. Posch portájára, ,s ott állítólag üte­mesen pofozta az ő avokádó-fájukat. Mr. Posch emiatt rendszeresen panaszkodott, főleg szél­fú­­vásos időben. Az akácfám olyankor hülyére po­fozta az ő értékes avokádóját, sőt állítólag le­kent egyet-egyet a narancsfájának is. Egy fának parancsolni nem lehet, csak egy módon, ahogy Mr. Posch tette. Sutára nyirbálta az akácfám felé eső oldalát. Különben is gyűlölte a fát. Húsz évvel ezelőtt ismert egy akácfát, amely felemelte gyökereivel a járdát. Óva intett, hogy ez a gyil­kos akácfa egy szép napon a levegőbe emeli a há­zunkat. Elsorolta továbbá, hogy az akácfa lompos, rendetlen, szemetelő, s ahol az él, ott fű nem te­rem, többé. Ebben az egyben igaza is volt, az akác­fám alatt csupasz volt a föld, viszont a fa olyan óriási volt, hogy egész nyáron hűvösen tartotta a konyhát, s nálunk a nyár legalább tíz hónapig tart. Mr. Posch az évek folyamán többször nyomo­rékká nyeste az akácfámat, s néha az öklét is ráz­ta rá. Vasárnaponként át gyalogolt hozzánk, s megkérdezte, mikor vágatjuk ki a fát. “Soha”, mondottam, “nagyon szeretjük.” (Az akácfám lombja hálásan végigsimította az arcomat.) “Meg fogják bánni,” mondotta Mr. Posch. “Ez a piszok fa egy szép napon rászakad a tetőre, s bezúzza!” (Az akácfám egyik ágának markába köpött, s nyako­n legyintette Mr. Posch-ot.) — Na, megállj, — üvöltött Mr. Posch, — egy­szer még elkaplak! . Évekig csönd volt, kivéve vasárnaponként, ami­­­kor Mr. Posch eljött rendszeresen megérdeklődni, hogy mikor vágjuk ki a fát. Úgy egy éve azon­ban, Mr. Posch elvállalta kertünk rendben tartá­sát. Nyugalomba vonult és sok volt a ráérő ideje. Meg aztán szereti a sört is. Heti egy láda sörért elszegődött hozzánk kertésznek. Első dolga az volt, hogy elmagyarázta a férjemnek, hogy az akácfának pusztulnia kell. Férjem már unta a vasárnapi akácfa-ügyet, s megállapodott Mr. Posch-al abban, hogy huszonöt dollár javadalma­zás ellenében az akácfát összes gyökereivel egye­temben eltávolítja. S akkor kezdődött tulajdonképen Mr. Posch kálváriája. Nem mondhatom, hogy az akácfáé, mert az ma is ott áll, rövidebb, s csonkább karok­kal, de áll és pofozkodik, bár az idén elmulasztott virágzani kedvtelenségében! Mr. Posch ugyanis a huszonöt dollár boldog kilátásával, s vak gyű­lölettel szívében az akácfám iránt, nekifogott nagy buzgalommal, hogy miszlipóba aprítja a nyomorultat. E célból kötelekkel nyúzta jobbra balra, felmászott a házunk tetejére, s onnan egy háromméteres rúd végén guggolva fűrésszel nyi­­szálta le a fa ágait. Mr. Posch kicsi, az akácfám nagy. Akármennyit kaszabolta,­­a fán meg sem látszott. Mr. Posch éjjelenkint az akácfáról álmo­dott. Az akácfa rádőlt, agyonütötte ... Az akácfa elsétált a hálószobájáig és beröhögött az ablakon.. Az akácfám lassan a rögeszméjévé vált. “Pusztul­nia kell!” hörögte házunk tetejéről. “Úgy vagyok én ezzel a piszok fával, mint a Hemingway mesé­jében az öreg ember a hallal a nagy tengerben. Vagy a fa pusztul vagy én!” Mr. Posch jó szomszéd, ha kertész, hát mond­tam, csitt, ne kisértsen meg azzal, hogy választa­nom kelljen. Ugyanis egyre jobban búsultam az akácfámért. Magamban fohászkodtam, bárcsak feladná az akácfa kiirtását Mr. Posch. Próbáltam gyengéden beadni neki a dolgot, de szemei vérben forogtak és szája habzott. A huszonöt dollárt nem akarta elmulasztani, de ettől eltekintve, sze­mélyi kérdéssé vált a dolog közte és az akácfa írta: KECSKEMÉTI ERZSI között. Egyiküknek, mint mondotta, pusztulnia kellett! Elhívta tehát összes épkézláb férfi­ roko­nait, hogy segítsenek a fa tetejét lehúzni. Ha Az lent lesz, mondta, a többi már gyerekjáték. Ki­számították, hová essék, hogy se a mi házunkat, se az ő avokádójukat agyon ne üsse. Akkor már én is álmodtam az akácfámról. Úgy nézett rám, mint a gyermek az anyjára. “Te ültettél”, mond­ta. Csak ennyit és semmi mást. De ez elég volt. Nem volt többé nyugalmam a fa miatt. E hónap­ban nem okoztam magamban sok kárt, csak egy ujjamat törtem el. Posch úr és rokonai tehát fel­szólítottak, hogy távozzak hazulról, amikor a fa zuhan, mert ha ágyba is bújok és az ajtót magam­ra zárom, még akkor is eltörik rajtam valami. Kérésükre eltávoztam. Egyszer-kétszer-nyolc­­szor. S ahányszor hazajöttem, a fa még mindig ott állt, makacsul, diadalmasan, s alatta sírt, iz­zadt az öklét rázta a kicsi Mr. Posch. A következő vasárnap feleuton találkoztunk Mr. Posch-al. Mi a fa életéért mentünk könyörögni, ő meg jött mondani, hogy feladja az akácfát. Felőle élhet tovább a nyomorult fa, ha ő megkapja a huszonöt dollárját. Kezet ráztunk. Huszonöt dol­lárért irgalmatlanul sok sört lehet kapni. "Mr. Posch-t azon kaptam, hogy az akácfa alatt iszo­gatja, s előfordul az is, ilyen sörközi állapotban, hogy ellágyulva pislog fel a fára. “Fene a fajtá­dat,” mondja szelid­en, mert békét kötöttek. Az akácfa sem haragszik rá komolyan. Időnkint meg­­legyinti, s végigharcolt a kicsi ember arcán. S tegnap elkezdett virágozni . . . *❖* De hát ezek túlságosan komoly dolgok és ez a rovat igyekszik oly kisképű lenni, ahogy csak le­het. Itt van például az a kis öregasszony, akiről ebben a rovatban már két ízben is megemlékez­tünk, mikor bankrablásokat követett el. Akik nem emlékeznek rá, azoknak megismétlem: az első sikerült, a második nem. Az elsőben 3420 dol­lárt zsákmányolt, a másodikban elfogták. De az elsőben szerzett pénzt nem találták meg nála. Azt mondta elvesztette a retisküljét, amelyben a zsák­mány benne volt és épen azért próbálta meg má­sodszor is a dolgot. Ezt e sorok írója akkor elhi­­hetőnek tartotta, mert úgy tűnt neki, hogy stim­mel: egy nő a leggondosabban előkészíthet egy holdupot, de azért nem biztos, hogy a retiküljére is tud vigyázni. Most azonban kételyem támadt, hogy ez a megjegyzés alkalmazható-e a nagyma­ma esetére? Ugyanis elítélték két és fél évre, de a bíró az ítéletiben megjegyezte, hogy az idős hölgy egyetlen szavát sem lehet elhinni,­­ még az se biztos, hogy az igazi nevét mondta meg, még kevésbé, hogy a rabolt pénzt elveszítette. Tekin­tettel arra, hogy az 57 éves néni nem egészen másfél év múlva szabadul, lehet, hogy nem is volt annyira szórakozott, hanem elég pontosan számí­tott. Nyilván életében sem keresett másfél év alatt háromezer dollárt és teljes ellátást. Mondta is, hogy meg van elégedve az ítélettel. Az orvo­sok megállapították, hogy egyáltalán nem elme­bajos. A laikusok megállapítják, hogy szívbajos­nak sem nevezhető ... *** Sőt talán ostobának sem, mert a bankrabláshoz nemcsak bátorság, hanem ész is kell, sőt az, aki nem számítja bele a vállalkozásba a biztos elfo­­gatás kockázatát, mint a néni, az már alkalmat­lan erre a pályára. Három washingtoni diák elha­­­­tározta,, hogy a bűnügyi üzletre adja magát és­­vállalatot alapított, amelynek ezt a címet adta: “Bűntetteket Tervező Részvény Társaság”. Mon­dani sem kell, hogy már az első kísérleten rajta­vesztettek. Lakásukon megtalálták a “vállalat” könyveit, a kirabolandó bankok, üzletek emberek címei­vel. Az egész vállalkozás mögött annyira zöld filozófia rejlik, hogy csak azért érdekes, mert mutatja, milyen torz irányba fejlődött az ifjúi romantika. Valaki, aki nem szorult rá, rabló akar lenni 19 éves korában. Brrr. . . BÉKA INVÁZIÓ Antofagasta chilei város már hetek óta sokat szenved a békainváziótól. A város pusztaság kö­zepén épült, de közvetlen közelében hatalmas ki­terjedésű mocsarak vannak, amelyek mostanában teljesen kiszáradtak. Ennek következményekép többmillió béka hontalanná vált. A békák elhagy­ták a kiszáradt mocsarakat és óriási tömegben vonulnak át a városon. A szerencsétlen állatok nagy számmal pusztulnak el az utcán, ami által veszélyeztetik a közegészséget. A városi hatóság eddig hiába tett bármit, hogy a­­békaveszedelmet megszüntesse.

Next