Amerikai Magyar Népszava, 1959. október (61. évfolyam, 231-255. szám)

1959-10-01 / 231. szám

­ OLDAL **cr>nd class mall privileges authorized at Cleveland, Ohio Published dally, except Sundays and legal Holidays AMERIKAI MAGYAR NÉPSZAVA 1738 EAST 22nd STREET, CLEVELAND 14, OHIO Editor: ZOLTÁN GOMBOS ÄtHtorial and Circulation Office — Szerkesztőség és Kiadóhivatal »08 EAST 80th STREET, NEW YORK 21, N. Y. Telefon: REeent 7-9370 Előfizetési árak Subscription rates United States of America and Canada Egy évre (one year) $20.00 — Félévre (half year) $11.00 Negyed évre (quarter year) $6.00 Mas országokba (other countries) egy évre (one year) $29.M| félévre (half year) $13.00. BRANCH OFFICES — FIÓK IRODÁK »rldeeport, Conn.. 578 Bostwlck Ave. Detroit, Mich., 8129 W. Jefferson Ave. Sethlehem, Pa„ 703 E. 4th Street Garfield, N. J„ 32 Division St. Buffalo, N. Y.. P. O. Box 152 New Brunswick, N. J., 98 French St. Niagara Square Staten Perth Amboy, N. J., 403 Lawrie St. Chicago IB m . 8341 Prairie Ave. PHILADELPHIA, 122 W. Loudon St uiiance. O., 7«e K. Summit Street Trenton, N. J., 511 Genesee Street „ , Canadian Head Office: EÍLA W. BAYER, Mgr. «1 College St., Toronto 2-B, Ont., Canada. Tel. WA 4-3905. Lakást AV 8-3775 ÁBRÁND ÉS VALÓSÁG Herter amerikai külügyminiszter az Egyesült Nemzetek Szervezete előtt kifejtette álláspontját a Kruscsev féle leszerelés kérdésében. A szovjet diktá­tor javaslatának lényege ez a mondat volt: “Őszintén akarjuk a leszerelést ellenőrzés mellett, de határozottan ellenzünk minden ellenőrzést leszerelés nélkül.” Ez a homályosan megfogalmazott kijelentés arra céloz, hogy a Szovjetunió hajlandó az Egyesült Államokkal egy­idejűleg leszerelni, de ezen túlmenően semmiféle be­pillantást nem enged a szovjet tervek laboratóriumába. Más szóval: szüntesse be mindkét fél az atombombák gyártását, fegyverzetét csökkentse a minimumra és amikor mindkét fél csupaszra vetkőzött, mehet a já­ték tovább. Az amerikai külügyminiszter e tervvel kapcsolat­ban helyesen mutatott rá arra, hogy a leszerelésnek nemcsak fizikai, hanem ideológiai síkon is meg kell tör­ténnie. Nemcsak atombombákkal és tankokkal lehet harcolni, hanem husángokkal és kövekkel is. A lesze­relés puszta ténye nem jelenti egyben azt is, hogy a világbéke megőrzésének problémáját megoldottuk. A szovjet misztifikáció évek óta fortyog az orosz politika boszorkánykonyhájában. Mindenki tudja, hogy a szovjet leszerelési vágya nem őszinte. Kitűnt ez ak­kor is, amikor a kommunista világsajtó nagy garral adta tudtul, hogy Magyarországról ennyi meg ennyi szovjet haderőt kivontak. A magyar forradalom idején már valóban csökkentett létszámú hadsereg tartózko­dott az ország területén. De négy nap elég volt ahhoz, hogy az egész szovjet hadigépezet a védtelen magyar földre zúduljon és vérbefojtsa a szabadságharcot. A kommunisták nagy mesterei az álcázásnak. Ha minden hadirepülőgépüket megsemmisítenék, az atombombá­kat kereskedelmi repülőgépeken szállítanák, békega­lambnak álcázott csomagokban. Az igazi leszerelés nem csupán a fegyverek meg­semmisítését jelenti. A cél: a béke fenntartása és a nyugati világ azt szeretné, ha a “teljes” lefegyverzés szivárványa ragyogna a világ felett. A szovjet a fegy­verzet csökkentésével, vagy az általa óhajtott leszere­léssel nem szüntetné be a hidegháborút, nem szabadí­taná fel a leigázott népeket, nem hagyná abba a világ bolsevizálása érdekében folytatott propagandahadjára­tát. Az ilyen leszerelés messze van attól a­z ábrándtól, amely a világ népeit eltölti és csak a rideg valóság sáros talaján mozog. " ZSAROLÁS Megemlékeztünk róla, hogy a képviselőház Ame­rika ellenes tevékenységet kutató bizottság leleplezte a vasfüggöny mögötti országok zsarolási hadjáratát, melyet saját szegénysorsú polgáraik ellen folytatnak. A csehek, románok, oroszok, lengyelek és magya­rok tízezerszámra kapják az amerikai szeretetcsomago­­kat. Ó hazai hozzátartozóiknak küldik e csomagokat amerikai rokonaik. Mint a bizottság megállapította, évente tizenötmillió dollárt zsebelnek be a vörös kor­mányok amerikai képviselői a használt holmikra kive­tett vámok révén. Sok amerikai, azonkívül, hogy cso­magot küld, itt fizeti ki a magas vámokat, hogy ettől megkímélje a vasfüggöny mögötti szegény rokont, így jutnak a kommunisták dollárhoz. Ezt az eljárást annak idején a NN előtt is megbé­lyegezték. Kanadában is tiltakozott a sajtó, mert ott évi 25 millió kanadai dollárt facsarnak ki “vám” címén a kanadai csomagküldőktől az elvtársak. UN HADSEREG Tekintet nélkül arra, hogy miféle megállapodás történt Eisenhower és Kruscsev között, a két nagyha­talom, ha kerülni akarja az új világháborút, nem te­het okosabbat, mint hogy a MN égisze alatt álló nem­zetközi hadseregre bízza a béke fenntartását. Egy dologban volt igaza a szovjet diktátornak: esz­­telenség billiókat költeni fegyverekre, melyek pár év alatt elavulnak és aztán a körbe-körbe elölről kezdődik. De Eisenhower már korábban megmondotta, hogy a fegyverkezésbe ölt billiókkal az elmaradt népeket se­gíthetnék talpra állítani, életszínvonalukat emelni. Ha lassan is, de talán mégis megbarátkoznak majd a NN nemzetközi hadseregének gondolatával az oroszok. AMERIKAI MAGYAR NÉPSZAVA "HA AKAROM, EGYSZERŰ..." Gábor Emil A szovjet és szovjetizált országokban van sztrájkjog — mondotta Kruscsev —, de munká­sok mégsem sztrájkolnak, mert meg vannak elé­gedve mukkabérükkel, munka­­viszonyaikkal, mindennel. Egyszerű, mint egy puskalö­vés . . . Igazán ilyen egyszerű? Nyer. Itt, a szabad emberek világában, nem ilyen egyszerű. Nagyobb sztrájk messzeható következmé­nyek egész régióját hozza moz­gásba. Az emberek elgondolkoz­nak," csodálkoznak: ime, e­gy nagy sztrájk, amilyen a mosta­ni acélipari sztrájk, a törvények, vagyis a népaka­ratnak engedélyével folyik, az államhatalom nem tiltja meg, holott érzékenyen károsít milliókat, akik a törvény védelmére igényt tarthatnak. Ká­rosodik a hatalmas automobilipar és károsodik a kis fűszeres, aki hetekre, hónapokra elveszti ve­vőit a gyár közelében levő üzletében. Hát ha ilyen káros a sztrájk, miért tűrik meg? Azért, Mr. Kruscsev, mert egy szabad ország­ban a munkás nem lehet félig szabad, félig nem szabad. Ha szabadságában áll a munkát megta­gadni, nem lehet azért megbüntetni, mert megta­gadta a munkát, ha azért n­em kínáltak neki any­nyi jutalmat, amennyit méltányosnak és igazsá­gosnak tart. Ugyanúgy tesz, mint a gyümölcske­reskedő, aki az almáját inkább hazaviszi, mintsem potom áron vesztegetné. “Aki szabadságával él, viselje a következménye­ket ; a sztrájkoló, ha kifogy a pénztartaléka, éhez­zen”. Helyes nézet? Emlékszünk, nemrég, a 30-as években Ukrajnában, ez a nézet uralkodott. Nem, rosszul fejeztük ki magunkat, nem Ukrajnában, hanem a Kremlben uralkodott ez a nézet. Itt mi­­nálunk más nézet uralkodik. Több okot találunk arra, hogy a szükségbe jutott sztrájkoló munkás ne haljon éhen. Először: Senkit sem hagyunk éhenhalni, még éhségsztrájkolókat sem. Másodszor: Ha törvény útján megengedtük, hogy sztrájkoljon, ezzel tulajdonképen vállaltuk a felelősséget, hogy a sztrájkba — szabadságjo­gának gyakorlásába — nem fog belepusztulni. Harmadszor: Ha a szükségbe jutott sztrájko­­lót kitennék a pusztulás veszélyének, ezzel meg­vonnék tőle a jogot, amelyet törvény útján neki adtunk. Negyedszer: Ha a közvélemény és az államha­talom a szükségbe jutott sztrájkolónak azt mon­daná: “Te akartad így, hát magadra vess!” — ez­zel a magatartással gyengítenék a munkásság po­zícióját és erősítenék a munkaadók pozícióját a harcban, mert hiszen tudvalevő, hogy, például, U. írta: GÁBOR EMIL S. Steelnek tartalékja tovább nyúlik, mint Mike és Johnny tartalékja, beleértve az asszony titkon spórolt dollárocskáit is. Mindezekből az elgondolásokból folyik, hogy sztrájk következtében keresetüktől elesett mun­kásoknak — és családjaiknak — segélyezése adó­pénzekből nem is olyan képtelenség, mint néme­lyeknek talán első tekintetre tetszik. A sztrájk — harc. De aki harcban harcképtelenné válik, arra nem mint harcosra tekinünk, hanem mint bajba jutott emberre. Ezért New York államban már törvénybe hozták, hogy ha egy sztrájk hét hétnél tovább tart, munkanélküli segélyt kell folyósíta­ni rászorulóknak, és Ohio államban is felmerült a terv, hogy az állami törvényhozást rendkívüli ülésszakra kellene egybehívni, hogy hasonló tör­vényt hozzon. Szükségbe jutott sztrájkolók segélyezése — so­káig elhúzódó sztrájk esetében — általános nem­zetgazdasági érdeket is előmozdítana, amennyi­ben a kiéheztetési taktika kiküszöbölése közelebb hozná a harcban­ álló felek megegyezését, tehát megrövidítené a sztrájkot, melynek sok millió kí­vülálló károsultja van. Lám, ilyen sokrétű prb­lémákat vet fel négy na­gyobb sztrájk. Boldogok a diktátorok és a bör­tönigazgatók, akiknek efféle problémákkal nem kell vesződniük. M­INŐSÉGM­ENNYISÉG Machán Tibor A körülöttünk kavargó események rengetegé­ből napról napra alig tudjuk kihámozni a lénye­get. A politikai, bűnügyi, nevelésügyi, termelési, közigazgatási és szociális kérdé­sekben mindenkinek van valami mondanivalója, de senki sem lát­ja az igazi kivezető utat. Nem lehetünk eléggé tárgyi­lagosak és eléggé bölcsek, hogy biztosan léphetnénk bármilyen nézet útjára, még akkor sem, ha fel volnánk mentve minden olyan megkötöttségtől, amely a civilizált ember számára köte­lező. Mondjuk így: Ha nem kellene tekintettel len­nünk arra, hogy egy jóbarátunk érdekébe vág, vagy egy rokonunkat károsítja meg, ha valamely nézetünket keresztül tudnánk vinni, még akkor sem lehetne elgondolásainkat megalkuvás nél­kül megvalósítani. Egyszerűen azért, mert civi­lizált társadalom tagjai vagyunk. Sok mindenfelé kell tekinteni, mielőtt valamit kategorikusan ki­jelentünk. Itt van mindjárt az egyik örök probléma. A nagyság és növekedés. Növekedés népességben, ipari kapacitásban, a házak magasságában és az intézmények terjedelmében. Az egyik napon azt halljuk, hogy a kérdés “jó ismerője” szerint X vagy Y intézményünk örven­detesen fejlődik és újabb épületekkel bővül. Más­nap egy még “jobb ismerője” kijelenti, hogy nem a terjeszkedésre van szükség, hanem a minőség emelésére. Gyermekeinket testileg mind nagyob­bak lesznek, de a hat láb magas fiatalok szelle­mileg “bébik”. Úgy érzem, itt van sok baj lényege. A minőség rovására megy a mennyiség. Ez nem az iparra vonatkozik vagy a kereskedelemre. Az emberre csupán és az ember javát szolgáló intézményekre. A tanításra, az egészségápolásra, az étkezésre és italozásra. A családra és a népességre. Vájjon mit érünk azzal, ha sikerül a nép lélek­­számát 200 millió fölé emelni, de ezzel arányosan vagy aránytalanul megsokasodnak a bűnözők, el­mebetegek, ingyenélők, munkakerülők, a társa­dalom élősdijei?­­ Mit érünk azzal, ha iskoláink falait szétfeszíti a gyermektömeg, ha nem tudjuk tanítókkal el­látni őket? Mennyivel jutunk előbbre, ha boldog,­­ boldogtalanból tanítót csináltunk gyorstalpaló tanfolyamokon és ezek tudása nem üti meg a kellő mértéket, nem is szólva arról, hogy a gyer­mekek oktatására morális szempontokból sem al­kalmasak . Mi haszna az életvédelemnek abból, ha ezrével, tízezrével építjük a sportpályákat és azokon csak néhány fanatikus sportot, de az egykor közmondá­sos amerikai sportszellem, kedvtelésre űzött spor­tok területéről a profi mutatványok világába té­vedt ? Vagy mit ér a rengeteg uszoda, ha minden nyáron a vízbefulladtak ezrei bizonyítják, hogy százalékosan még mindig távol állunk attól, hogy megnyugtató legyen a vízi biztonsági helyzet ? Az országutakon a figyelmeztető táblák már olyan tömegben sorakoznak, hogy az autós nem ér rá az utat nézni, mert szeme állandóan a meg­lévő vagy nem lévő táblákat keresi. Sok lúd disznót győz, mondja a közmondás és ennek az ellenkezője is igaz. Sok műveletlen em­ber nem ér fel egy tudóssal. De még veszedelme­sebb a felszínesen műveltnek látszó félművest. A legutóbbi időkben több oldalról elhangzott megjegyzésekkel arra hívják fel figyelmünket a szakemberek, hogy több alaposságra, több oda­adásra és elmélyedésre van szükségünk a tudomá­nyok és ismeretek elsajátításában és nem a na­gyobb számokra. A minőségnek szolgálatába kell állítani a mennyiséget. Nem a minőséget kell le­szállítani a minőség rovására. Azzal a tiszteletreméltó gondolattal alakult ki a középiskolai oktatás, hogy mindenki megkapja az alapműveltséget és lehetőleg minden polgár vé­gezzen “secondary schoolt.” Ennek előfeltétele azonban, hog­y a követelmények is olyan színvo­­nalúak legyenek, hogy a tanulóknak nagyobb szá­zaléka tudjon megfelelni a követelményeknek és kisebb százaléka bukjon csak meg. Ma már az a törekvés, hogy szigorítsuk a kö­vetelményeket, mert különben lemaradunk a nemzetközi tudományi versenyben. Ugyanúgy állunk a jellemneveléssel is. Az az írta: MACHÁN TIBOR alapvető szempont, hogy “mit mond a törvény,” nem lehet az emberi jellemnevelés egyetlen és ki­zárólagos elve és irányítója. Tudjuk jól, hogy minden társadalomnak vannak íratlan törvényei is. Ezeket tanítják a különböző vallások és a né­pek egyszerű gyermekeinek, a föld népének van­nak erkölcsi szokásai és törvényei, amelyek nem szerepelnek semmiféle törvénykönyvben. A civilizáció szédítő sebességgel repít bennün­ket az anyagi haladás útján és sem időnk, sem türelmünk nem marad arra, hogy­­ezeket az írat­lan törvényeket ápolgassuk. Felsorolni ezeket le­hetetlen, de mindannyian tudjuk jól, hogy az ál­lamok és országok törvényei sok mindent nem fektetnek le, amit egy kutárlénynek szem előtt kell tartania. Ezeket tanították nekünk azok a testületek, amelyeket általánosan kiszorít életünkből a TV korszaka, amikor már nem járunk társaságba, cserkészösszejövetelre, clubba, kaszinóba vagy más olyan helyre, ahol a törvényeken túl “kó­dexek” szabályozták az emberi magatartást és gondoskodtak arról, hogy a minőség elsőrangú helyet kapjon az életformában. Ilyen helyekre manapság már csak nagyon ke­vesen járhatnak. A munkahely és az otthon kö­zött oszlik meg életünk. Gyermekeink pedig az otthon mellett csak az iskolában kapnak útra valót. Ez azonban bevallottan csak a tárgyi ismeretek oktatására szorítkozik. Az iskola feladata a ta­nítás és nem a nevelés. Ezt mondják az illetékesek. A szülőre maradna a nevelés, ha erre volna ide­je. Ha nincs, akkor nem törődik a gyerek neve­lésével. Ha van, akkor vagy szeretgeti, becézi csemetéjét, vagy él a kezekkel róla. Ügyeibe bele ne avatkozzék, mert abból baja lehet. Sokan a gyermek zülléséért a szülői szeretet hiányát okolják. A szeretet­­sokfélekép nyilatkozik meg. Gyakran egy jó időben adott pofonban. Annak a newyorki 16 éves fiúnak, aki agyon­lőtte barátját, az anyja bizonyosan szintén sze­rette fiát. Mert kijelentette, hogy a fiatal gyil­kos típusa volt a “Mama kedvencének.” A szere­­tetben tehát nem volt hiány. Mennyiségileg. De úgy látszik, hogy a minőség még a szülői szeretet­­ben is fontosabb a mennyiségnél. EGY NÉMET DIÁK . Apám a hivatalos jelentés szerint itt esett el Franciaországban­, a partizánok ölték meg, nem tudom, hogy hol van a sírja. Anyám negyven­négyben városunknak bombázá­sa során vesztette el életét. Ár­va vagyok. Nem helytelen ez a meghatározás, mert egy nagy családnak, a szociáldmokrata pártnak vagyok a gyermeke. Az vett védelembe, az nevel fel, is­koláztatott, hogy itt vagyok azt is a pártnak köszönhetem. Mindezt egy huszonegy éves német diák mondja, aki most a Otobus I*»*« Sorbone kémiai fakultásának hallgatója. Vizsgálom arcát, tekintetét, mimiká­ját, szeretném a szavai mögött meghúzódó érzé­seit is megismerni. Vájjon mi van a lelke mélyén? Gyűlölet, megbékélés vagy az apák bűneiért kiér­demelt szégyenbélyeg viselésére való hajlandó­ság? Ez már harmadik este, amit vele töltök, örömmel állapítom meg. Kurt Würzberg, a kölni idiák, akinek az apja talán nem volt Hitler­­híve, de annak lett áldozata, tudja, hogy az őrült szobafestő, aki le akarta gázolni a világot, népeket irtott ki, nem egyedül felelős őrületéért, hiszen kevés kivétellel a német nép egészében vonult zászlója alá. Faggatom. Kérdéseimre készségesen felel. — Mi a mai ifjúság, szabad emberséges életet akarunk élni, minden népnek az élethez való jogát tisztelettel elismerni. A faji őrületnek, a germán elsőbbrendüségnek hitét elvetettük, arra törek­szünk, hogy homlokunkról a szégyenbélyeget le­töröljük. Az ifjúság többsége helyesli Adenauer irányvonalát, de egy kérdésben vétót emel. Nem akarunk katonák lenni. Miért nem? — Vétónknak egyszerű, logikus a magyaráza­ta. A felállítandó hadsereg tömegeit mi, az ifjú­ság szolgáltatnánk, de a vezérkar és tisztikar a hitleri éra ezredeseiből és tábornokaiból került ki. Az ifjúság tudja, hogy egy ilyen hadsereg nem védő, de támadó lenne. Kurt Würzberg súlyos, megoldhatatlannak lát­szó problémát érint. Nem akarok vele vitába szállni, nem akarom antimilitarista hitét se meg­törni, hiszen lelkem mélyén csak helyeslem azt, tehát szótlanul hallgatom. Hallgatásomat hely­telenül értelmezi a nagy problémát hirtelen elej­ti, egyszerre újra magáról beszél. — Szeretném apám sírját megtalálni. — Ha a partizánok ölték meg, sajnos embersé­ges szándéka majdnem lehetetlen! Kurt Würzberg most tekintetét rám veti, mely­nek világossága, mintha elborulna. — A partizánok ölték meg, mondja nagyon halkan. Beszélgetésünk során nem gyávaságból hall­gattam el, hogy én is partizán voltam, de amikor egyedül vágtam neki a csöndes éjszakának, ma­gamra döbbentem. “A partizánok ölték meg . . .” Szobámban ideges mozdulattal kerestem a vit- írta: GYOMAI IMRE (Paris.) lánykapcsolót. Igyekszem másra gondolni. Fá­radtan csukom le szempillámat. Félálomban Kurt Würzberggel vitázom . . . — A partizánok ölték meg, másodszor egész halkan mondott, én mégis úgy éreztem, hogy hangod vádaskodó gyanúval telt. Kurt Würzberg én is is partizán voltam, de az apádat nem én öl­tem meg. Vedd tudomásul, habár módomban volt partizánjaimmal egyszer negyven ném­et katonát fogtunk el, miután fegyverüket eldobták, meg­mentettem életüket, mert embereimnek megtil­tottam, hogy hozzájuk nyúljanak. Puskagolyó he­lyett, amit talán megérdemeltek volna, kenyeret adattam nekik. GÁLÁNS DIKTÁTOR Robespierre, a francia rémuralom rettenetes diktátora, nagyon előzékeny volt hölgyekkel szem­ben. Egyszer egy szép hölggyel sétált a Boulevar­­don és ez nagyon megbámulta az egyik palotát. — Szeretné, ha ez a ház az öné lenne? — kér­dezte az udvarias zsarnok. — Hogyne! — felette mosolyogva a szép hölgy. — Az öné lesz! — szólt határozott hangon Ro­bespierre. Azonnal elment a jóléti bizottságba, elfogatási parancsot állíttatott ki a palota tulaj­donosa ellen, akit azzal vádolt, hogy a köztársaság ellensége. A forradalmi törvényszék, amely Ro­bespierre vak eszköze volt, halálra ítélte a szegény embert és a kivégeztetés után elkobozhatta bir­tokait. Most már könnyűszerrel hatalmába ke­rítette Robespierre a házat­­,melyet aztán hölgyé­nek ajándékozott.

Next