Amerikai Magyar Népszava, 1959. november (61. évfolyam, 259-281. szám)
1959-11-03 / 259. szám
I OLDAL Second class mail privileges authorized at Cleveland, Ohio Published daily, except Sunday and legal Holidays AMERIKAI MAGYAR NÉPSZAVA 1736 EAST 22nd STREET, CLEVELAND 14, OHIO Editor: ZOLTÁN GOMBOS Editorial and Circulation Office — Szerkesztőség és Kiadóhivatal 305 EAST 80th STREET, NEW YORK 21, N. Y. Telefon: REgent 7-9370 Előfizetési árak — Subscription rates United States of America and Canada Egy évre (one year) $20.00 — Félévre (half year) $11.00 Negyed évre (quarter year) $6.00 Más országokba (other countries) egy évre (one year) $25.00 félévre (half year) $13.00 BRANCH OFFICES — FIÓK IRODÁK Bridgeport, Conn.. 578 Bostwick Ave. Detroit, Mich., 8129 W. Jefferson Ave. Bethlehem, Pa., 703 E. 4th Street Garfield, N. J., 32 Division St. Buffalo, N. Y., P. O. Box 152 New Brunswick. N. J., 98 French St. Niagara Square Station Perth Amboy, N. J., 403 Lawrie St. Chicago, 111., 8341 Prairie Ave. Philadelphia, Pa., 122 W. Loudon St. Alliance O., 760 E. Summit Street Trenton, N. J., 511 Genesee Street Canadian Head Office: BÉLA W. BAYER, Mgr. 271 College St., Toronto 2-B, Ont., Canada. Tel. WA 4-3905. Lakás: AV 5-3775 MINDSZENTY BÍBOROS Közel három éve annak, hogy Mindszenty József, Magyarország bíboros-hercegprimása a szovjet hódítók és magyar csatlósaik elől a budapesti amerikai követségre menekült, s ott menedéket kért. “Isten csodája, hogy megmenthettem életemet és itt vagyok” — mondotta annak idején a hercegprímás, akit azelőtt a kommunisták halálra kerestek. Azóta a kardinálisról kevés hír szivárgott ki. A szabadság téri épület szomszédságában lévő ház tetején a vörös rendőrség éjjel-nappal őrséget tart. A tetőre messzelátót szereltek fel, s azzal figyelik a követség udvarát. Magán a téren felfegyverzett rendőrök cirkálnak és szemmel tartják az épület minden bejáratát, minden ablakát. Az őrség parancsot kapott arra, hogy a hercegprímást, — ha kilépne az épület kapuján, — azonnal tartóztassák le. Amilyen gondosan “őrzik” a bíborost a kommunisták, olyan lelkiismeretesen vigyáznak rá az amerikaiak. Csak nagyon kevés kívülálló látogathatta meg eddig az ország legfőbb lelkipásztorát. Nemrégen a legnagyobb olasz lapok egyike, a Stampa, küldte el néhány riporterét, hogy nézzék meg, hogyan él Mindszenty hercegprímás. A római katolikus újságírók engedélyt kaptak arra, hogy rövid látogatást tehessenek nála. A tudósítás szerint a kardinálishoz csak többszörös igen szigorú ellenőrzés után lehet bejutni. Az ajtók előtt “ökölvívó külsejű” őrök állnak, akik csak hosszas igazolás után engedik tovább emeletről-emeletre a látogatókat. Végül az utolsó őr felvezette őket a harmadik emeletre, Mindszenty szobájába. A bíboros-hercegprímás szobája a hall végén van. A kis terem berendezése egyszerű. Az ágy fölött feszület és XXIII. János pápa portréja. A sarokban asztal, mellette rögtönzött kis oltár, kehellyel, viaszgyertyákkal. Egy korsóban víz, egy másikban bor a misék celebrálásához. A hercegprímás spártai életet folytat. Egyszerűen étkezik, korán kel. Mindszenty egészséges és bizakodó. Hiába röpködnek felette a keselyűk, hitét és lelkierejét nem tudták megtörni. BÉKE A BISCAYAI ÖBÖLBEN Évszázadokkal ezelőtt a francia-spanyol határon fekvő Biscayai-öböl környéke állandó súrlódások, kisebb-nagyobb háborúskodások színhelye volt. Most a két ország külügyminisztere baráti jobbot nyújtott egymásnak az öböl egyik kis szigetén, amelyet az 1959- ben megkötött pirenneusi szerződés aláírásának évfordulóján rendeztek meg. A második világháborút megelőző esztendőkben a spanyol part lángba borult. A polgárháború tűzvészének visszfénye kísértetiesen táncolt a sok vihart látott öböl felett. A spanyol börtönök megteltek halálraszánt áldozatokkal, a gépfegyverek szüntelen ropogása, a bombák fülsiketítő robbanása egy új apokalipszisz rémét idézte fel. A spanyol polgárháború — sok véráldozat után — befejeződött. Az ország vezetését a fallangista diktátor, Franco tábornok vette át. A szabadságszerető népek egyáltalában nincsenek elragadtatva Francotól. A diktatúra parancsuralom marad ,akár zöld, akár vörös a színe. De senki sem akar Spanyolországban kommunistákat látni. Senki sem akarja, hogy a Sokat szenvedett spanyol népet a vörös téboly kirekessze a nyugati civilizációból. ## LÉPÉSRŐL LÉPÉSRE Beszámoltunk arról, hogy a NN nagytanács egyhangúlag elfogadta a nemzetközi lefegyverzésről szóló rezoluciót. Okulva a múltak tapasztalatain, a nemzetek szövetsége most lépésről-lépésre igyekszik haladni, hogy megvalósítsa az emberiség nagy álmát, a világbékét. Az első feladat: megegyezni a nemzetközi lefegyverzés és az atomtilalom kérdésében. A szovjet akadályait egyenként lehet csak megdönteni. Az oroszok szeretnék a békét, csakúgy mint mi, hogy fokozhassák béketermelésüket. De a múltak tapasztalatai arra intenek, hogy nem bízhatunk az elvtársakban. Nikita békepolitikát folytat. De mi biztosít bennünket arról, hogy utódja majd ugyanígy fog gondolkodni? AMERIKAI MAGYAR NÉPSZAVA IGAZ HAZUGSÁG - HAZUG IGAZSÁG a&bot Emc Pierre, a kis párisi iskolásfiú, kiváncsi természetű volt. Ezt kérdezte egyszer a tanítónénitől: “Mademoiselle, mi az, hogy költészet?” A tanítókisasszony megmagyarázta: “Fiacskám, költészet annyi, mint hazugság.” Anatole France, a századvégi francia irodalom legnagybb költő-írójának életrajzaiban, még kiebrudalt titkárának gyalázkodó emlékezéseiben sem találtam utalást arra, hogy Pierre (mert a nagy költő volt az a kis iskolásfiú) nagyon szívére vette volna a költészetnek ezt az erkölcsi megbélyegzését. Tény az, hogy a balparti szerény könyvkereskedő tehetséges fia nem kezdett mindjárt Pierre-korában “hazudni”, már 28 éves volt, amikor első verseskötete megjelent. Tény az is, hogy az a tanítókisasszony igazat mondott költeni csakugyan annyi, mint hazudni. Minden nyelven költés és hazug beszéd egyet jelent; például magyar nylven arról az ipséről, aki meg nem történt történetet kitalált, azt mondjuk, hogy azt a történetet költötte. De az a hazugság, amit költők és írók vetnek papírra, aranyszálakból van szőve. A költött, kitalált személyek és történések igazabbak a valóságnál. Ádám, Dr. Faust, Hamlet, Tartuffe — kik ezek ? Én, te meg ő. . . *** Még egy Anatole France anekdota. Egyik fiumorarannyal átszőtt és epezölddel átitatott izes históriája egy Putois nevű falusi léhűtőről szól, akinek szenvedélye a pletykálkodás. A falu minden lakójáról tud valami históriát, vicceset vagy szégyelnivaló, és amit tud, amit költ, azt a korcsmában mindig érdeklődéssel, vigyorgással hallgatják a barátai. A többnyire sikamlós történeteket nagyon élvezik, el is hiszik. Éppen az adja meg a mesék izét, hogy azok nem mesék, hanem igaz történetek. Másokról rosszat hallani a zene az ember fülének. Putois nem az egyedüli hírhordó a faluban. Másnak is van bőven ráérő ideje költésre és mesemondásra. Egy napon a korcsmában Putois a hallgatóság oldalán volt és az előadó elmondott egy nagyon érdekes históriát a mészárosné aszszonyságról, akit az ura az inasukkal kényes fekvésben lepett meg. Röhögött az egész társaság, leghangosabban, szinte kéjesen röhögött Putois. Putois elhitte a hazugságot, amit pár héttel előbb ő maga költött. Igaz történet: Mrs. Margaret Melton 25 éves south-carolinai asszony azt olvasta az újságban, hogy egy John Will Bloodworth nevű 56 éves férfi erőszakot követett el egy 7 éves kislányon és ezért Virginiában halálra ítélték. Az elítélt fellebbezett. Mrs. Meltont árulás környékezte, amikor ezt az újsághírt olvasta. Az ő apját így hívták: John Will Bloodworth, a halálra ítélt erkölcstelen merénylő az ő apja? Rémülten szaladt a sheriffhez és azt mondta: “Én az édesapámat sohasem láttam, mert ő otthagyta az édesanyámat, amikor én még meg sem születtem, 1934 őszén. De azért fel tudnám ismerni. Mert az édesanyámtól tudom, hogy a nevének kezdőbetűi, JWB, rá vannak tetoválva a karjára.” A Forsyth, Ga.-i börtön siralomházában találkozott apa és leánya, akik nem ismerték egymást. Érdekes regény téma ez. De nehogy hozzányúljon író vagy költő. Az író vagy költő, aki ilyen valószínűtlen históriából verset vagy novellát vagy regényt írni merészelne, nevetségessé tenné magát. Ilyen valószínűtlen históriát költeni csak az életnek szabad. *** Nagy úr volt, gazdag ember volt a Baltimore & Ohio vasúttársaság elnöke. És boldog ember volt. Életének nagy hazugsága lett élete nagy boldogságának forrása. Azt hazudta magának, hogy ő az angol király és India császára, és mert elmebeteg volt, hitte is ezt mindhalálig, nyolc hosszú esztendőn át minden éber percében. A család fényes tróntermet rendezett be neki. Őfelsége aranydíszes trónuson ülve, bíborba öltözve fogadta hajlongó udvaroncainak hódolatát. Arany tálból, arany evőeszközzel étkezett. Uralkodásának nyolc éve alatt egyetlen borús perce nem volt. De nagy ára volt ennek a boldogságnak. Elborult elme volt az ára a boldogító nagy hazugságnak. A RÉGI JÓ IDŐK A harmadik órát töltöttük a sík tengeren, csinos, vitorlás csolnakban, buzgón fohászkodva Aeolushoz a szelek istenéhez, küldene valamelyes kedvező szellőt, annak segedelmével talán estig még bevergődnénk Nápolyba. Még jó magasan állott a nap, amikor beállott a szélcsend, azóta mozdulatlanul álltunk egy helyen. Azt a tehetetlenséget éreztük, amelynek tudata elfogja az embert, látván, hogy a maga erejéből a bajon segíteni kép Diszanthajó T télén. Ehhez járult a bizonytalanság érzete is. Érzed, hogy ki vagy szolgáltatva, teljesen bizonytalan, hogy melyik hatalmas természeti erőnek. Lehet, hogy majd jön a szokásos alkonyati szélső, de jöhet bóra, jöhet scirocco, azokkal nehezen fog megbirkózni ez a kicsike csónak. Éreztem az esetleges veszedelmet, idegesen szívtuk egyik cigarettát a másik után. Jó öreg csolnakosunk állát öklével feltámasztva egykedvűen hallgatta olasz beszédgyakorlatunkat, mellyel a fenti érzéseket és az unalmat iparkodtunk valamennyire enyhíteni. Türelmünk régen elfogyott. Útitársam kezdett méregbe jönni. Debrecenből jött ide pár napi kirándulásra. Ezt a kirándulást vitorlás csónakon Capriba én proponáltam, barátom jogosan vádolhatott engem ezért a fiasokért. Még szerencse, hogy barát, sirokkót életében nem látott, így a dolognak csak unalmas oldalát látta, az esetleges veszedelemnek nem volt tudatában. Szemrehányó hangon magyarul kezdett beszélni: — Látod, ha három órával ezelőtt, mikor a szélcsend beállt, mint tanácsoltam, nekilátunk az evésnek, azóta Nápoly felé járnánk. — Igaz, de akkor füstbe ment volna tervünk, vitorlával járni meg Caprit, míg így talán nem. Aztán meg, hogy a klasszikusokból idézzek, — ha szeret az úr, majd bevitet. Igaz-e öreg? — Magam is amondó vagyok, szólalt meg a legtisztább magyarsággal csolnakosunk. Majd felborítottuk a csónakot, olyat ugrottunk meglepetésünkben. Hogyne. Magyar emberrel találkozni Nápolyban. Meghatottan kezeltünk az öreggel. — Hogy az Isten áldja meg, — hát magyar? Miért nem mondta mindjárt?— Angoloknak néztem az urakat. A feltevés valószínűségéhez turista ruhánkra és borotvált ábrázatunkra való tekintettel, aligha fért kétség. Honnan való, kedves öregem? — Balmazújvárosról. Hát az urak? — Debrecenből. Újságírók vagyunk tanulmányúton. Bácsi hogy került ide az Isten háta mögé? Nagyot hallgatott az öreg. Látszott, hogy zavarba hoztam kérdésemmel. — A világért se akarnék . . . — Elmondom, vágott közbe, legalább könnyitek magamon. Nagy sor ez uram. Az asszony, — mán hogy a feleségem . . . húsz éves volt, amikor elvettem, — enmagam meg jó negyvenes. Vagy két esztendeig semmi baj nem volt. Éltünk szegényen, de boldog békességben. Napszámba jártam be Debrecenbe megkerestem, amire szükségünk volt. Egy nap a korábbi vonattal érkeztem haza, — ott van a főhadnagy az asszonnyal. Mit keres itt az írta: DR. SZÁNTHÓ JÓZSEF úr? Látogatás, —feleli, —mert hogy hamarább ismertem Mariskát, mint rend. Ugye? Úgy. Az asszony is ráütött a fejivel. Elborított a vér, ütöttem. Az asszony sikitva elibe ugrott, őt ütöttem meg, hamarosan eltemettük. Amikor Ulaváról kieresztettek, kimentem Amerikába. Nem volt jó. Jártam a világot. Ide kerültem, itt ragadtam. Hát így volt.— Hát a főhadnaggyal mi lett? — Akkor el tudott szaladni. Nem láttam a tegnapi napig. Tegnap vittem át feleségével együtt Capriba, meg vissza. Fiatal házasok, nászúton vannak. — Nem ismerte meg kigyelmedet? — Nem. Sokat változtam azóta. Ő is, megöregedett jóformán.A felesége drága szép fehér cseléd. Nagy fekete szeme van, egyébként csak akkora, mint az ölbevaló gyerek . . . —Nem bántotta őket? —Nem. Akartam, —de az a csepp asszony . . . Ökölbe szorult a keze, aztán hirtelen ellágyulással, alig hallhatóan mormogta maga elé: —éppen olyan a szemejárása, mint a Marisévót. . . Elhallgatott. Lehorgasztotta a fejét ... a tengert nézte . .. napsütötte kezével lágyan simogatta végig a karcsú hullámfodrokat, amiket a hirtelen feltámadt alkonyszellő hajtott felénk . . . azok csónakunk oldalán megtörve halk csobogással válaszoltak a simogatásra. Az öreg rendre simogatta őket, szelíden, szeretetteljesen, — mint valamikor régen azt az asszonyt, akinek épp oly karcsú volt a dereka és aki éppolyan kedvesen tudott csacsogni, mint a csónakunk oldalán megtört hullám ... VÁLTOZATOK AZ ÍRÓGÉPÉN Irta: LUKÁCS JENŐ Lukács Jini Lapunk egyik nemrégiben megjelent számában — mint azt olvasóink tudják — “Menekült Magyar írók” fejeimmel új rovat indult meg. Cikkeit különféle menekült magyar írók írják, képet adva arról, mint élnek idegenben, egyben tájékoztatva az olvasót a mai magyarországi életről. Ebben a rovatban olvastam Fenyő Miksa kiváló írótársunk “Emlékezés Ignotusra” cikkét, megemlítvén, hogy tíz esztendeje annak, hogy az irodalmi műfaj egyik legképzettebb tollforgatója meghalt. Szép emlékezni a régiekről, akikről az utókor legtöbb esetben hamarosan megfeledkezik. Tudvalevő, hogy mi, magyarok, mindig szépen tudtunk temetni, de az emlékezés számunkra az idők folyamán annyira elhervadt, mint a sírhalomra helyezett koszorúk egykor virágzó halmaza. Fenyő cikkével kapcsolatban jómagam is áldozni kívánok az emlékezés oltárán Ignotus elköltözött ragyogó szellemének. * * * Mintegy 15 évvel ezelőtt cikket írtam e lap hasábjai számára Ignotusról, “Az Írógép Bachja” címmel. Ebben a cikkemben rámutattam arra, hogy a kiváló író elsősorban is az újságírók újságírója. Mi betűvetők értettük meg őt legjobban. Éppen úgy, mint ahogy az igazi zeneértő — tegyük fel — tudja értékelni legjobban Bach klaszszikus muzsikájának ellenpontjait: úgy olvassuk és élvezzük ennek az írónak szóbőségben gazdag színkeveréseit, azoknak a zeneiellenpontoknak hasonló szövevényes és mégis dallamos ritmusait. És azok a remek körmondatok! Sokszor az operában, hangversenyeken egy koloratúra énekesnő szerepel valamelyik bonyodalmas áriával. Hangja mindig magasabbra és magasabbra szárnyal. A hallgató visszafojtott lélekzettel kiséri ezt a zenei kötéltáncot. Megáll szívének dobogása, hogy hátha a művésznő nem tudja kivágni a magas madárfüttyöt és a végén le fog törni a hangja. De minden úgy megy, mint a karikacsapás, amit a hatalmas tapsvihar, — aminek mi is cselekvő részesei vagyunk—, igazol. Ha Ignotus egyik hoszszú körmondatának olvasásába kezdünk, ugyanaz az érzés fog el bennünket, mint amikor aggódunk a koloratúra énekesnő magasröptű, skálabravúrjának sikerén. Ignotus persze mindenkor kiüti a magas trillát, ámbár, úgy véljük, hogy szeret bennünket egy kissé gyötörni, megijeszteni, hogy talántán a magas “C”-ből legnagyobb szégyenére gikszer lesz. *** Ignotus egyike volt a legudvariasabb legmegértőbb szellemi nagyságoknak. Talentumát sohasem rejtette véka alá. De megbecsülte a nálánál kevesebb tehetséggel bíró írók szárnypróbálgatásait, irodalmi kísérleteit. “A Hét” című társadalmi és irodalmi, hetenkint megjelenő lapjában, mint szerkesztő, nem egy később nagy hírnévre tett szert írónak és költőnek volt élesszemű felfedezője. Néhány héttel cikkem megjelenése után “A Tarlóról” nevezett egyik írásában megköszönte róla szóló szerény méltatásomat. “Örömömre volt” —mondotta “a méltatás ahogy Lukács Jenő társunk emlékezett meg minap írt cikkében azt írva körül, hogy olyan író vagyok, aki tud írni. íróról ennél csak többet lehet mondani, nagyobbat alig. S külön mulatságom volt, ahogy Lukács Jenő mondataimat, kivált körmondataimat koloratúrához hasonlítja, amely alatt a hallgató szorongva lesi ki tudja-e majd vetni a művésznő cifrái végén a magas C-t és boldogan lélegzik fel, ha kivágja... Mindent összevéve Lukács cikke kapcsán abban telik örömöm, hogy ime az újabb írónemzedék örökbe vette azt, amiben elődje is előljárt: a mesterség tiszteletét. Jó érzés nem állni magunkban és köszönöm, ha biztatnak vele.” *** Jómagamnak az volt az érzésem Ignotus cikkeinek olvastán, mintha egy Paderewski nekem játszana egyedül, vagy egy híres cigányprímás külön a fülembe húzná gyönyörűen sírva-vigadó cifrázásait. Hát persze ezt csak érthető hiúsággal képzelem így el, mert utóvégre is lapjainknak nagy az értelmes olvasótábora, sok az előfizetője, akik néha napján elvárhatnak pénzükért egynémely irodalmi csemegét. *** Ignotus kétségenkívül szellemi óriás volt; fizikai értelemben kistermetű, akinek alkata sohasem nőtt naggyá. Egy izben írt is erről tréfásan. Volt egy feketebőrű takarítónője, aki szerény lakását rendben tartotta. Ez a bejárónő szükségből mindig magával hozta kis fiát. Egyszer gyermekies szókimondással (mint a szólás tartja: bolondok és gyermekek rendesen kivágják az igazságot) mondotta Ignotus füle hallatára anyjának: — nézze mama micsoda törpe emberke a mi munkaadónk. Amire ezt felelte a fiú fejét simogatva ez a szellemi óriás: — “Igazad van kisfiam. Sajnos én mindig annyira el voltam foglalva, hogy sohasem volt ,de ám arra, hogy felnőjek . . .” De amikor ezt mondotta, tudta jól — amint azt mindannyian tudjuk — hogy szellemi értelemben hat lábnál is magasabb óriás volt, akire még a legmagasabbaknak is fel kellett tekinteni.