Amerikai Magyar Népszava, 1959. november (61. évfolyam, 259-281. szám)

1959-11-03 / 259. szám

I OLDAL Second class mail privileges authorized at Cleveland, Ohio Published daily, except Sunday and legal Holidays AMERIKAI MAGYAR NÉPSZAVA 1736 EAST 22nd STREET, CLEVELAND 14, OHIO Editor: ZOLTÁN GOMBOS Editorial and Circulation Office — Szerkesztőség és Kiadóhivatal 305 EAST 80th STREET, NEW YORK 21, N. Y. Telefon: REgent 7-9370 Előfizetési árak — Subscription rates United States of America and Canada Egy évre (one year) $20.00 — Félévre (half year) $11.00 Negyed évre (quarter year) $6.00 Más országokba (other countries) egy évre (one year) $25.00 félévre (half year) $13.00 BRANCH OFFICES — FIÓK IRODÁK Bridgeport, Conn.. 578 Bostwick Ave. Detroit, Mich., 8129 W. Jefferson Ave. Bethlehem, Pa., 703 E. 4th Street Garfield, N. J., 32 Division St. Buffalo, N. Y., P. O. Box 152 New Brunswick. N. J., 98 French St. Niagara Square Station Perth Amboy, N. J., 403 Lawrie St. Chicago, 111., 8341 Prairie Ave. Philadelphia, Pa., 122 W. Loudon St. Alliance O., 760 E. Summit Street Trenton, N. J., 511 Genesee Street Canadian Head Office: BÉLA W. BAYER, Mgr. 271 College St., Toronto 2-B, Ont., Canada. Tel. WA 4-3905. Lakás: AV 5-3775 MINDSZENTY BÍBOROS Közel három éve annak, hogy Mindszenty József, Magyarország bíboros-hercegprimása a szovjet hódítók és magyar csatlósaik elől a budapesti amerikai követ­ségre menekült, s ott menedéket kért. “Isten csodája, hogy megmenthettem életemet és itt vagyok” — mondotta annak idején a hercegprímás, akit azelőtt a kommunisták halálra kerestek. Azóta a kardinálisról kevés hír szivárgott ki. A szabadság téri épület szomszédságában lévő ház tetején a vörös rendőrség éjjel-nappal őrséget tart. A tetőre messzelátót szereltek fel, s azzal figyelik a követség ud­varát. Magán a téren felfegyverzett rendőrök cirkál­nak és szemmel tartják az épület minden bejáratát, minden ablakát. Az őrség parancsot kapott arra, hogy a hercegprímást, — ha kilépne az épület kapuján, — azonnal tartóztassák le. Amilyen gondosan “őrzik” a bíborost a kommu­nisták, olyan lelkiismeretesen vigyáznak rá az ameri­kaiak. Csak nagyon kevés kívülálló látogathatta meg eddig az ország legfőbb lelkipásztorát. Nemrégen a leg­nagyobb olasz lapok egyike, a Stampa, küldte el néhány riporterét, hogy nézzék meg, hogyan él Mindszenty hercegprímás. A római katolikus újságírók engedélyt kaptak arra, hogy rövid látogatást tehessenek nála. A tudósítás szerint a kardinálishoz csak többszörös igen szigorú ellenőrzés után lehet bejutni. Az ajtók előtt “ökölvívó külsejű” őrök állnak, akik csak hosszas iga­zolás után engedik tovább emeletről-emeletre a láto­gatókat. Végül az utolsó őr felvezette őket a harmadik emeletre, Mindszenty szobájába. A bíboros-hercegprímás szobája a hall végén van. A kis terem berendezése egyszerű. Az ágy fölött feszü­let és XXIII. János pápa portréja. A sarokban asztal, mellette rögtönzött kis oltár, kehellyel, viaszgyertyák­kal. Egy korsóban víz, egy másikban bor a misék celeb­­rálásához. A hercegprímás spártai életet folytat. Egy­szerűen étkezik, korán kel. Mindszenty egészséges és bizakodó. Hiába röpköd­nek felette a keselyűk, hitét és lelkierejét nem tudták megtörni. BÉKE A BISCAY­AI ÖBÖLBEN Évszázadokkal ezelőtt a francia-spanyol határon fekvő Biscayai-öböl környéke állandó súrlódások, ki­­sebb-nagyobb háborúskodások színhelye volt. Most a két ország külügyminisztere baráti jobbot nyújtott egymásnak az öböl egyik kis szigetén, amelyet az 1959- ben megkötött pirenneusi szerződés aláírásának évfor­­dulóján rendeztek meg. A második világháborút megelőző esztendőkben a spanyol part lángba borult. A polgárháború tűzvészé­nek visszfénye kísértetiesen táncolt a sok vihart látott öböl felett. A spanyol börtönök megteltek halálraszánt áldozatokkal, a gépfegyverek szüntelen ropogása, a bombák fülsiketítő robbanása egy új apokalipszisz ré­mét idézte fel. A spanyol polgárháború — sok véráldozat után — befejeződött. Az ország vezetését a fallangista diktátor, Franco tábornok vette át. A szabadságszerető népek egyáltalában nincsenek elragadtatva Francotól. A dik­tatúra parancsuralom marad ,akár zöld, akár vörös a színe. De senki sem akar Spanyolországban kommunis­tákat látni. Senki sem akarja, hogy a Sokat szenvedett spanyol népet a vörös téboly kirekessze a nyugati civi­lizációból. ## LÉPÉSRŐL LÉPÉSRE Beszámoltunk arról, hogy a NN nagytanács egy­hangúlag elfogadta a nemzetközi lefegyverzésről szó­ló rezoluciót. Okulva a múltak tapasztalatain, a nem­zetek szövetsége most lépésről-lépésre igyekszik ha­ladni, hogy megvalósítsa az emberiség nagy álmát, a világbékét. Az első feladat: megegyezni a nemzetközi lefegy­verzés és az atomtilalom kérdésében. A szovjet aka­dályait egyenként lehet csak megdönteni. Az oroszok szeretnék a békét, csakúgy mint mi, hogy fokozhas­sák béketermelésüket. De a múltak tapasztalatai ar­ra intenek, hogy nem bízhatunk az elvtársakban. Ni­kita békepolitikát folytat. De mi biztosít bennünket arról, hogy utódja majd ugyanígy fog gondolkodni? AMERIKAI MAGYAR NÉPSZAVA IGAZ HAZUGSÁG - HAZUG IGAZSÁG a&bot Emc Pierre, a kis párisi iskolásfiú, kiváncsi termé­szetű volt. Ezt kérdezte egyszer a tanítónénitől: “Mademoiselle, mi az, hogy költészet?” A taní­­tókisasszony megmagyarázta: “Fiacskám, költészet annyi, mint hazugság.” Anatole France, a századvégi francia irodalom legnagybb köl­­tő-írójának életrajzaiban, még kiebrudalt titkárának gyalázko­dó emlékezéseiben sem találtam utalást arra, hogy Pierre (mert a nagy költő volt az a kis iskolás­­fiú) nagyon szívére vette volna a költészetnek ezt az erkölcsi megbélyegzését. Tény az, hogy a balparti szerény könyvkereskedő tehetséges fia nem kezdett mind­járt Pierre-korában “hazudni”, már 28 éves volt, amikor első verseskötete megjelent. Tény az is, hogy az a tanítókisasszony igazat mondott költeni csakugyan annyi, mint hazudni. Minden nyelven költés és hazug beszéd egyet je­lent; például magyar ny­lven arról az ipséről, aki meg nem történt történetet kitalált, azt mondjuk, hogy azt a történetet költötte. De az a hazugság, amit költők és írók vetnek papírra, aranyszálak­ból van szőve. A költött, kitalált személyek és történések igazabbak a valóságnál. Ádám, Dr. Faust, Hamlet, Tartuffe — kik ezek ? Én, te meg ő. . . *** Még egy Anatole France anekdota. Egyik fiumorarannyal átszőtt és epezölddel át­itatott izes históriája egy Putois nevű falusi lé­­hűtőről szól, akinek szenvedélye a pletykálkodás. A falu minden lakójáról tud valami históriát, vic­ceset vagy szégyelnival­ó, és amit tud, amit költ, azt a korcsmában mindig érdeklődéssel, vigyor­gással hallgatják a barátai. A többnyire sikamlós történeteket nagyon élvezik, el is hiszik. Éppen az adja meg a mesék izét, hogy azok nem mesék, hanem igaz történetek. Másokról rosszat halla­ni a zene az ember fülének. Putois nem az egyedüli hírhordó a faluban. Másnak is van bőven ráérő ideje költésre és me­semondásra. Egy napon a korcsmában Putois a hallgatóság oldalán volt és az előadó elmondott egy nagyon érdekes históriát a mészárosné asz­­szonyságról, akit az ura az inasukkal kényes fek­vésben lepett meg. Röhögött az egész társaság, leghangosabban, szinte kéjesen röhögött Putois. Putois elhitte a hazugságot, amit pár héttel előbb ő maga költött. Igaz történet: Mrs. Margaret Melton 25 éves south-carolinai asszony azt olvasta az újságban, hogy egy John Will Bloodworth nevű 56 éves férfi erőszakot követett el egy 7 éves kislányon és ezért Virginiá­ban halálra ítélték. Az elítélt fellebbezett. Mrs. Meltont árulás környékezte, amikor ezt az újsághírt olvasta. Az ő apját így hívták: John Will Bloodworth, a halálra ítélt erkölcstelen me­rénylő az ő apja? Rémülten szaladt a sheriffhez és azt mondta: “Én az édesapámat sohasem láttam, mert ő ott­hagyta az édesanyámat, amikor én még meg sem születtem, 1934 őszén. De azért fel tudnám is­merni. Mert az édesanyámtól tudom, hogy a ne­vének kezdőbetűi, JWB, rá vannak tetoválva a karjára.” A Forsyth, Ga.-i börtön siralomházában talál­kozott apa és leánya, akik nem ismerték egymást. Érdekes regény téma ez. De nehogy hozzányúljon író vagy költő. Az író vagy költő, aki ilyen való­színűtlen históriából verset vagy novellát vagy regényt írni merészelne, nevetségessé tenné ma­gát. Ilyen valószínűtlen históriát költeni csak az életnek szabad. *** Nagy úr volt, gazdag ember volt a Baltimore & Ohio vasúttársaság elnöke. És boldog ember volt. Életének nagy hazugsága lett élete nagy boldogságának forrása. Azt hazudta magának, hogy ő az angol király és India császára, és mert elmebeteg volt, hitte is ezt mindhalálig, nyolc hosszú esztendőn át minden éber percében. A család fényes tróntermet rendezett be neki. Őfelsége aranydíszes trónuson ülve, bíborba öl­tözve fogadta hajlongó udvaroncainak hódolatát. Arany tálból, arany evőeszközzel étkezett. Uralkodásának nyolc éve alatt egyetlen borús perce nem volt. De nagy ára volt ennek a boldog­ságnak. Elborult elme volt az ára a boldogító nagy hazugságnak. A RÉGI JÓ IDŐK A harmadik órát töltöttük a sík tengeren, csi­nos, vitorlás csolnakban,­­ buzgón fohászkodva Aeolushoz a szelek istenéhez, küldene valamelyes kedvező szellőt, annak segedel­mével talán estig még bevergőd­nénk Nápolyba. Még jó magasan állott a nap, amikor beállott a szélcsend, az­óta mozdulatlanul álltunk egy helyen. Azt a tehetetlenséget éreztük, amelynek tudata elfog­ja az embert, látván, hogy a ma­ga erejéből a bajon segíteni kép­ Di­szanthajó­ T télén. Ehhez járult a bizonyta­lanság érzete is. Érzed, hogy ki vagy szolgáltatva, teljesen bizonytalan, hogy me­lyik hatalmas természeti erőnek. Lehet, hogy majd jön a szokásos alkonyati szélső, de jöhet bóra, jöhet scirocco, azokkal nehezen fog megbir­kózni ez a kicsike csónak. Éreztem az esetleges veszedelmet, idegesen szívtuk egyik cigarettát a másik után. Jó öreg csolnakosunk állát öklével feltámaszt­va egykedvűen hallgatta olasz beszédgyakorla­tunkat, mellyel a fenti érzéseket és az unalmat iparkodtunk valamennyire enyhíteni. Türelmünk régen elfogyott. Útitársam kezdett méregbe jönni. Debrecenből jött ide pár napi ki­rándulásra. Ezt a kirándulást vitorlás csónakon Capriba én proponáltam, barátom jogosan vádol­hatott engem ezért a fiasokért. Még szerencse, hogy barát, sirokkót életében nem látott, így a dolognak csak unalmas oldalát látta, az esetleges veszedelemnek nem volt tudatában. Szemrehá­nyó hangon magyarul kezdett beszélni: — Látod, ha három órával ezelőtt, mikor a szél­csend beállt, mint tanácsoltam, nekilátunk az evésnek, azóta Nápoly felé járnánk. — Igaz, de akkor füstbe ment volna tervünk, vitorlával járni meg Caprit, míg így talán nem. Aztán meg, hogy a klasszikusokból idézzek, — ha szeret az úr, majd bevitet. Igaz-e öreg? — Magam is amondó vagyok, szólalt meg a leg­tisztább magyarsággal csolnakosunk. Majd felborítottuk a csónakot, olyat ugrottunk meglepetésünkben. Hogyne. Magyar emberrel ta­­lálkozni Nápolyban. Meghatottan kezeltünk az öreggel. — Hogy az Isten áldja meg, — hát magyar? Miért nem mondta mindjárt?­­— Angoloknak néztem az urakat. A feltevés valószínűségéhez turista ruhánkra és borotvált ábrázatunkra való tekintettel, aligha fért kétség. Honnan való, kedves öregem? — Balmazújvárosról. Hát az urak? — Debrecenből. Újságírók vagyunk tanulmány­úton. Bácsi hogy került ide az Isten háta mögé? Nagyot hallgatott az öreg. Látszott, hogy za­varba hoztam kérdésemmel. — A világért se akarnék . . . — Elmondom, vágott közbe, legalább könnyitek magamon. Nagy sor ez uram. Az asszony, — mán hogy a feleségem . . . húsz éves volt, amikor el­vettem, — enmagam meg jó negyvenes. Vagy két esztendeig semmi baj nem volt. Éltünk szegényen, de boldog békességben. Napszámba jártam be Debrecenbe megkerestem, amire szükségünk volt. Egy nap a korábbi vonattal érkeztem haza, — ott van a főhadnagy az asszonnyal. Mit keres itt az írta: DR. SZÁNTHÓ JÓZSEF úr? Látogatás, —feleli, —mert hogy hamarább ismertem Mariskát, mint rend. Ugy­e? Úgy. Az asszony is ráütött a fejivel. Elborított a vér, ütöt­tem. Az asszony sikitva elibe ugrott, őt ütöttem meg, hamarosan eltemettük. Amikor Ulaváról kieresztettek, kimentem Amerikába. Nem volt jó. Jártam a világot. Ide kerültem, itt ragadtam. Hát így volt.­­— Hát a főhadnaggyal mi lett? — Akkor el tudott szaladni. Nem láttam a teg­napi napig. Tegnap vittem át feleségével együtt Capriba, meg vissza. Fiatal házasok, nászúton vannak. — Nem ismerte meg kigyelmedet? — Nem. Sokat változtam azóta. Ő is, megörege­dett jóformán.A felesége drága szép fehér cseléd. Nagy fekete­ szeme van, egyébként csak akkora, mint az ölbevaló gyerek . . . —Nem bántotta őket? —Nem. Akartam, —de az a csepp asszony . . . Ökölbe szorult a keze, aztán hirtelen ellágyulás­­sal, alig hall­hatóan mormogta maga elé: —ép­pen olyan a szemejárása, mint a Marisé­vót. . . Elhallgatott. Lehorgasztotta a fejét ... a ten­gert nézte . .. napsütötte kezével lágyan simogat­ta végig a karcsú hullámfodrokat, amiket a hir­telen feltámadt alkony­­szellő hajtott felénk . . . azok csónakunk oldalán megtörve halk csobogás­sal válaszoltak a simogatásra. Az öreg rendre simogatta őket, szelíden, szeretetteljesen, — mint valamikor régen azt az asszonyt,­­ akinek épp oly karcsú volt a dereka és aki éppolyan kedvesen tudott csacsogni, mint a csónakunk oldalán meg­tört hullám ... VÁLTOZATOK AZ ÍRÓGÉPÉN Irta: LUKÁCS JENŐ Lukács Jini Lapunk egyik nemrégiben megjelent számában — mint azt olvasóink tudják — “Menekült Ma­gyar írók” fejeimmel új rovat indult meg. Cik­keit különféle menekült magyar írók írják, képet adva arról, mint élnek idegenben, egyben tájé­koztatva az olvasót a mai ma­gyarországi életről. Ebben a ro­vatban olvastam Fenyő Miksa kiváló írótársunk “Emlékezés Ignotusra” cikkét, megemlítvén, hogy tíz esztendeje annak, hogy az irodalmi műfaj egyik legkép­zettebb tollforgatója meghalt. Szép emlékezni a régiekről, akikről az utókor legtöbb esetben hamarosan megfeledkezik. Tudvalevő, hogy mi, magyarok, mindig szépen tudtunk temetni, de az emlékezés számunkra az idők folyamán annyira elhervadt, mint a sírhalomra helyezett koszorúk egykor vi­rágzó halmaza. Fenyő cikkével kapcsolatban jó­magam is áldozni kívánok az emlékezés oltárán Ig­notus elköltözött ragyogó szellemének. * * * Mintegy 15 évvel ezelőtt cikket írtam e lap ha­sábjai számára Ignotusról, “Az Írógép Bachja” címmel. Ebben a cikkemben rámutattam arra, hogy a kiváló író első­sorban is az­ újságírók új­ságírója. Mi betű­vetők értettük meg őt legjobban. Éppen úgy, mint ahogy az igazi zeneértő — te­gyük fel — tudja értékelni legjobban Bach klasz­­szikus muzsikájának ellenpontjait: úgy olvassuk és élvezzük ennek az írónak szóbőségben gazdag színkeveréseit, azoknak a zenei­­ellenpontoknak hasonló szövevényes és mégis dallamos ritmusait. És azok a remek körmondatok! Sokszor az ope­rában, hangversenyeken egy koloratúra énekesnő szerepel valamelyik bonyodalmas áriával. Hangja mindig magasabbra és magasabbra szárnyal. A hallgató visszafojtott lélekzettel kiséri ezt a zenei kötéltáncot. Megáll szívének dobogása, hogy hát­ha a művésznő nem tudja kivágni a magas ma­dárfüttyöt és a végén le fog törni a hangja. De minden úgy megy, mint a karikacsapás, amit a hatalmas tapsvihar, —­ aminek mi is cselekvő ré­szesei vagyunk­­—, igazol. Ha Ignotus egyik hosz­­szú körmondatának olvasásába kezdünk, ugyanaz az érzés fog el bennünket, mint amikor aggódunk a koloratúra énekesnő magasröptű, skálabravúr­­jának sikerén. Ignotus persze mindenkor kiüti a magas trillát, ámbár, úgy véljük, hogy szeret ben­nünket egy kissé gyötörni, megijeszteni, hogy ta­­lán­tán a magas “C”-ből legnagyobb szégyenére gikszer lesz. *** Ignotus egyike volt a legudvariasabb legmeg­­értőbb szellemi nagyságoknak. Talentumát soha­sem rejtette véka alá. De megbecsülte a nálánál kevesebb tehetséggel bíró írók szárnypróbálgatá­sait, irodalmi kísérleteit. “A Hét” című társa­dalmi és irodalmi, hetenkint megjelenő lapjában, mint szerkesztő, nem egy később nagy hírnévre tett szert írónak és költőnek volt élesszemű felfe­dezője. Néhány héttel cikkem megjelenése után “A Tarlóról” nevezett egyik írásában megköszön­te róla szóló szerény méltatásomat. “Örömömre volt” —mondotta “a méltatás ahogy Lukács Jenő társunk emlékezett meg minap írt cikkében azt írva körül, hogy olyan író vagyok, aki tud írni. íróról ennél csak többet lehet mondani, nagyobbat alig. S külön mulatságom volt, ahogy Lukács Jenő mondataimat, kivált körmondataimat koloratú­­rához hasonlítja, amely alatt a hallgató szorongva lesi ki tudja-e majd vetni a művésznő cifrái végén a magas C-t és boldogan lélegzik fel, ha kivágja... Mindent összevéve Lukács cikke kapcsán abban telik örömöm, hogy ime az újabb írónemzedék örökbe vette azt, amiben elődje is előljárt: a mesterség tiszteletét. Jó érzés nem állni magunk­ban és köszönöm, ha biztatnak vele.” *** Jómagamnak az volt az érzésem Ignotus cik­keinek olvastán, mintha egy Paderewski nekem játszana egyedül, vagy egy híres cigányprímás külön a fülembe húzná gyönyörűen sírva-vigadó cifrázásait. Hát persze ezt csak érthető hiúsággal képzelem így el, mert utóvégre is lapjainknak nagy az értelmes olvasótábora, sok az előfizetője, akik néha napján elvárhatnak pénzükért egyné­mely irodalmi csemegét. *** Ignotus kétségenkívül szellemi óriás volt; fizi­kai értelemben kistermetű, akinek alkata sohasem nőtt naggyá. Egy izben írt is erről tréfásan. Volt egy feketebőrű takarítónője, aki szerény lakását rendben tartotta. Ez a bejárónő szükségből min­dig magával hozta kis fiát. Egyszer gyermekies szókimondással (mint a szólás tartja: bolondok és gyermekek rendesen kivágják az igazságot) mondotta Ignotus füle hallatára anyjának: — nézze mama micsoda törpe emberke a mi munka­adónk. Amire ezt felelte a fiú fejét simogatva ez a szellemi óriás: — “Igazad van kis­fiam. Sajnos én mindig annyira el voltam foglalva, hogy soha­sem volt ,de ám arra, hogy felnőjek . . .” De amikor ezt mondotta, tudta jól — amint azt mindannyian tudjuk — hogy szellemi értelemben hat lábnál is magasabb óriás volt, akire még a legmagasabbak­­nak is fel kellett tekinteni.

Next