Amerikai Magyar Népszava, 1975. január-június (85. évfolyam, 1-26. szám

1975-01-31 / 5. szám

8. oldalAMERIKAI MAGYAR NÉPSZAVA Péntek, 1975 január 31 SZIKLAY ANDOR: MAGYAR LÁBNYOMOK... (Washington, D.C.) — A jubileum mindig a jubilánsnak jut először eszébe. Szép „kerek” szám a 25-ös — és ez az írás a 25-ik lévén ebben a rovatban, alkalmat ad a visszapillantásra. Szót érdemel néhány levélíró is azok közöl, akik megjegyezték egy magyar forrásmunka keresésekor cikkembe foglalt címemet. (A keresett kiadványt Kun Andor ,,Do you know?” c.. 30-as évekbeli könyvecskéjét hárman is felajánlották kölcsönbe, a tárgyra majd visszatérek.) Christian Ravndal volt budapesti követünk, a kiváló nyelvész, akinek 1956 nyarán Clevelandban elmondott magyarnyelvű Hunyadi-emlékbeszédéről beszámoltam ehelyütt, Bécsből írja: „Fordítom a cikkedet angolra a családomnak és németre néhány barátomnak. Jól emlékszem arra az ünnepségre. Régen volt, a szótárt ma gyakran kell használnom. Sok üdvözlet az amerikai magyaroknak!” Romfeld Mária a Bobula Idáról írt karcolattal kapcsolatban ad hírt: „Életben van, a south carolinai Gaffney-ban lakik, ahol éveken át tanított... egészségi állapota nem a legjobb s már ritkán mozdul ki, hogy kedvenc témájáról, a magyar-szumir rokonságról, tartson előadást..." B.K.Nehru indiai nagykövet felesége (Friedmann Magda) írja Londonból: „Igen, még mindig beszélek magyarul, mint a cikkében leírt régi találkozásunk idején. Sajnos, ritkán van rá alkalmam; régi magyar barátaim néhány mondat után angolra térnek át, más magyarok rendszerint angolul beszélnek velem már a kiinduláskor is...” Benyovszkyról és a Madagaszkáron előkészületben lévő emlékünnepségről írt cikkemben megjegyeztem, hogy a regényes garabonciás sírját még nem találták meg. Vasváry Ödön közli, hogy közben sikerült meglelni: „Ruffy Péter újságíró találta meg, hosszabb időt töltve Madagaszkáron.” Ugyanannak a cikkemnek bevezetéseként egy sorozat rendkívüli magyar pályafutására utaltam, csak úgy futtában főtárgyam felé, nevek nélkül , s most néhány olvasó neveket kér (egyikük magyarul nem tudó, de magyar dolgok iránt érdeklődő egyetemi diák fia számára). „Az angol királynő ük nagyanyja” címmel gr. Rhédey Claudine-t illetem, V.György feleségének, Mary-nek nagyanyját, tehát a mai királynő apjának, VI.Györgynek dédnagyanyját. „Az első keresztény mártír Kínában”: Escandely (vagy Gyertyamártogató) Máté, a 1l.sz.-ban. „A legnagyobb délamerikai katonai akadémia alapítója”: Buenos Aires-ben Czetz János (1822-1904). „Egy élő angol lord — nem csupán lovag, ’Sir’, mint Korda, vagy Solti”: Lord Thomas Balogh angol közgazdasági miniszter (akivel nemsokára módomban lesz magyarul eldiskurálni e rovat számára). „Franciaország marsallja, e rangnál fogva önmagát király, vagy pápa módjára többesszámban említeni jogosult”. gr.Bercsényi László, a kurucnótabeli „nagy Bercsényi Miklós” Eperjesen született fia (1689-1766). „Az első USA-követ Argentínában”: Asbóth Sándor(1811-68), volt Kossuth-tiszt és később amerikai polgárháborús tábornok, aki argentínai követünk volt 1866-68-ban. „Angol parlamenti képviselő, majd tibeti szerzetes”: Ignatius Trebitsch- Lincoln (Trebitsch Ignác, Paksról) alias „the Abbot Chao-Kung”. „Szerecsen törzsfőnök”: Magyar László (1817-64), 50 egyesült néger törzs főnöke a Kongóban. „Egyiptomi parlamenti képviselő, vezérkari ezredes, miniszter veje”: Kelemen Géza, akinek karrierjét kairói beosztásom idejéről e rovatban ismertettem. Szathmáry Lajos, akit Kende Gézának „Az amerikai magyarság története, 1583-1926” c. munkájával kapcsolatban említettem, figyelmeztet: „Előfizettem és utánozni foglak azoknak az élményeimnek a megírásával, amelyek mutatják, hogyan találtam magyarokat Tokiótól Tel Avivig, Alaszkától az Atlas-hegységig...” Itt Washingtonban él a Haza Bölcsének, Deák Ferencnek unokája s ugyanakkor rokona, Sibrik György, akinek egy őse II. Rákóczi Ferenc társa volt Rodostóban s most is az a kassai dómban. A németországi Bad Kissingenben lévő Rákóczi Forrás nevét és eredetét illetőleg másképpen spekulál, mint az ottani polgármester, akinek részletes leveléből idéztem: „Nálunk Abaujban, Regécz vára körül, amely a Rákócziaké volt, de jóval messzebb is, több ilyen nevű forrás volt”, közli. „A nép nevezte el azokat, azon az alapon, hogy a família tagjai vadászatok alkalmával azokból ittak. Könnyen meglehet, hogy vagy„ vagy még inkább II. Rákóczi Ferenc — mint hogy annak felesége Amália hessen-rheinfelsi hercegnő volt — vadászgatott Bad Kissingen vidékén. Talán igy került át oda, mintegy kedveskedésből, a magyarországi szokás.” Balassa Béla, tengerésztisztből New York-i magyar konzul, majd amerikai szakkönyvtáros és az 1848-as időket tárgyaló több érdekes monográfia írója, floridai „Tusculanum”-jából írja 36. Rácz Laciról, akivel budapesti követségünkön történt véletlen találkozásomról beszámoltam ehelyütt: „Fekete kefeszerű dús szemöldök, Chaplin-bajusz, kivillogó aranyfogak... Hiú, pózoló, goromba ember volt, akiről a Pesti Napló azt írta egyszer, hogy szinte kötéllel fogja a bandájához a tagokat, de ha főispánok, szolgabirák, kövér pénztárcájú földbirtokosok érkeztek, alázatosan hajlongott. Muzsikálni szépen tudott minden prímás, de úgy megrnkatni a hegedűt, olyan ördöngős futamokat kiteremteni, mint ő, egy sem tudott. Úgy mondták, hogy drasztikus nyelvezete miatt (nem is volt ajánlatos hölgytársasággal ülni a közelében) esett a választás nem rá, hanem a kitűnő modorú Berkesre, amikor udvari prímást jelöltek ki. Szerette a csodálatot, meg is hálálta, amikor saját maga járt körül tányérozni és a mi lelkes asztalunknál megállt, a tányért két kezével letakarta: ’No, majd ha már meglesz a diplomátok...’ Figyelmetlen vendéghez pincért küldött, ne olvasson most újságot! Ha zaj keletkezett, letette a vonót, mellé a fekete hegedűjét, szúrós szemeit körülhordozta... Külföldi állomáshelyemről hazaérkezve egy vakációra, a 30-as évek végén, már nem találtam. Úgy mondták, öreg már, nincs bandája. Egy este a Rákóczi úti Metropole Hotel előtt állva, a túlsó oldalon megpillantottam egy hajlott, lassan baktató alakot, aki a sarki kocsma ajtajához tartott. A portás oda mutatott: "Kérem, ott az öreg 36. Rácz Laci... a kocsmai malacbandák prímásai megengedik neki, hogy egy-egy nótát lehúzhasson, aztán az övé a tányérozás...’ Kegyetlen volt hozzám a sors, amikor megengedte, hogy a trónját vesztett királyt koldusként lássam viszont.” Még kísértenek az emlékek, de már halványulnak a lábnyomok, fogynak az emlékezők. Máriássy Judith küldi e rovat címéhez és céljához Aranynak, a csodálatos Aranynak ezt a néhány sorát: „Halnak, halnak, Egyre halnak, Színe, lángja a magyarnak. Itt is egy név, Ott is egy név, Hányat elvisz minden egy év. „S aki még él, Minden névnél összerezzen busán, árván, Mint a néma Lomblevél, ha Egy-egy társa hull le sárgán.” EMBEREK ÉS ESETEK LADY HAMILTON FÉRJÉNEK KINCSEI A történelemben szép számmal vannak férfiak, akiknek nevét nem annyira saját, mint inkább hitvesük tevékenysége tartotta fent. Ugyan hányan tudják azt, hogy ki volt Sir William Hamilton? Bizonyára nem sokan. De azt, hogy Lady Hamilton Nelson admirálisnak, a trafalgari győztesnek volt szerelmese, elmondja minden középiskolás.(Legalábbis Angliában.) Emma asszony, Lady Hamilton és Nelson nagy szerelméről számtalan regényt, színművet írtak és több filmet készítettek. Köztük az egyik legismertebb Terence Rattigan „Nemzeti örökség” című drámája. A művekben azonban kevés szó esik — ha esik egyáltalában — Sir William Hamiltonról, A férjről. Pedig nem volt jelentéktelen ember: tizennyolcadik századbeli angol diplomata, nápolyi követ és kiváló archeológus, akinek Nápoly-környéki ásatásai sok olyan többezer éves relikviát hoztak felszínre, amelyek máig múzeumok és magángyűjtemények felbecsülhetetlen értékű kincsei. A londoni British Múzeum látogatói csodálattal adóznak az úgynevezett „Első Hamiltongyűjteménynek”, anélkül, hogy tudnák: Lady Hamilton férjének köszönheti a káprázatos kincsekben való gyönyörködést. Ilyen szomorú sorsa van egynémely férjnek. (Folyt: a 11. oldalon Gazdasági elfojtás. Ez a kifejezés szinte hátborzongatónak, apokaliptikusnak és valószínűtlennek hangzik. Mégis, amikor Henry A. Kissinger amerikai külügyminiszter használta ezt a kifejezést, mint ami magával vonhatja az Egyesült Államok katonai beavatkozását, akkor nem indokolatlanul vette fontolóra az iparosodott Nyugat biztonságát. Igaz, a nyugati hatalmak jelenleg nincsenek a „megfojtás” mezsgyéjén, de — orvosi kifejezéssel élve — kapkodnak a levegő után. Kissinger szándékosan nem körvonalazta, hogy mit ért a gazdasági elfojtáson. Mégis ez egy végveszélyes helyzetre enged következtetni. Sok szakértő szerint csak egy újabb olajembargó vagy egy újabb óriási olajáremelés sodorhatná a nyugati iparosodott országokat ilyen állapotba. Az Egyesült Államok nincs abban a veszélyben, hogy az olajtermelő országok valaha is megfojtsák gazdaságilag, mert olajbehozatalának csak 15 százaléka származik az arab országokból, és olajszükségletének a kétharmad részét hazai olajkutakból fedezi. A magasabb olajárak ugyan egy kis nyugtalanságot keltettek az Egyesült Államok pénzügyi köreiben, de az ország elég erős ahhoz, hogy elkerülje a gazdasági megfojtást. Nyugat-Európa és Japán azonban sokkal sebezhetőbb ezen a téren, mert nagyobb mértékben függnek az arab olajtól. A legnehezebb helyzetben pedig Olaszország és Nagy-Britannia van a magasabb olajszámlák kifizetése következtében. Tegyük fel, hogy az arab országok úgy határoznak, hogy minden olajszállítmányt beszüntetnek Olaszországba, vagy Nagy-Britanniába, akkor az ipari világ elfojtása megkezdődik. Tudnunk kell azonban azt is, hogy az olajtermelő országok helyzete sem könnyű. Az a legfőbb problémájuk, hogy nem tudják hol elhelyezni a nagy olajjövedelemből befolyt billiókat. Ki akarják fejleszteni gazdasági életüket, javítani akarják országaikban az életszínvonalat, és nagyhatalmi törekvéseik vannak. Ezeknek a céloknak az eléréséért azonban pénzüket a nyugati világban kell elhelyezniük.