Amerikai Magyar Népszava, 1975. január-június (85. évfolyam, 1-26. szám
1975-04-04 / 14. szám
* KÉJGYILKOSSÁG BŰNÜGYI REGÉNY (FOLYTATÁS) — Egy tizennégy éve?, lánnyal — vetette közben Matthai. — Az más. — Keresztkérdések alá kellene vetni az embert — ajánlotta Henzi. — Erre még, ráérünk — határoztam el. — Nem hiszem, hogy ennek az embernek valami, köze volna a gyilkossághoz. Mindössze ellenszenves, s ilyenkor azonnal felüti fejét a gyanú. De ez, uraim, szubjektív érzés, nem bűnügyi indíték, ennek nem engedhetünk csak úgy, minden további nélkül. Ezzel elbúcsúztam az uraktól, anélkül, hogy jobb kedvre derültem volna. Bevetettük a rendelkezésre álló egész legénységet. Már az éjszaka és másnap megérdeklődtük a garázsokban, nem találtak-e vérnyomokat egy kocsin, később ugyanígy a mosodákban. Aztán megvizsgáltuk mindazok alibijét, akik bizonyos paragrafusokkal összeköttetésbe kerültek. Magendorf mellett az erdőt, ahol a gyilkosság történt, embereink kutyákkal, sőt aknakereső készülékekkel kutatták át. Átkutatták a bozótot, főképp abban reménykedtek, hogy megtalálják a gyilkos eszközt. Rendszeresen, minden négyzetméternyi területet megvizsgáltak, aztán leereszkedtek a vízmost a szakadékba, s a patakban keresgéltek. A talált tárgyakt összegyűjtötték, egészen Magendorfig átfeszülték az erdőt. Magam is részt vettem Magendorfban a nyomozásban, ami egyébként nem volt szokásom. Matthai is nyugtalannak látszott. Igen kellemes tavaszi nap volt, derűs, szélmentes idő, de ez mit sem változtatott komor hangulatunkon. Henzi a “Szarvasiban kihallgatta a parasztokat és a munkásokat, aztán felkerekedtünk, és elindultunk az iskolába. Megrövidítettük az utat, átvágtunk egy gyümölcsfákkal betelepített mezőn. Némelyik fa már teljes virágában állt. Az iskola épülete felől éneklés hallatszott. “Fogjad hát kezemet és vezess”. Az iskola előtti játszótér néptelen volt. Kopogtattam annak az osztálynak az ajtaján, ahonnan a templomi karének kihallatszott, és beléptünk. Fiúk és lányok énekeltek. Hat-nyolc év körüli gyermekek. A három alsó osztály. A tanítónő vezényelt, keze lehanyatlott, s bizalmatlanul tekintett felénk. A gyermekek abbahagyták az éneklést. — Krumm kisasszony? — Tessék? — Gritli Moser tanítónője? — Mit óhajt? Krumm kisasszony negyven év körül szikár nő volt, nagy, elkeseredett szemmel. Bemutatkoztam, s aztán a gyermekek felé fordultam. — Adjisten, gyermekek! A gyermekek kíváncsian néztek rám. — Adjon Isten — mondták. — Szép dalt énekeltetek. — A Gritli tmetésére gyakorolunk — magyarázta a tanítónő. A homokos ládában Robinson szigete volt megépítve. Gyermekrajzok függtek a falakon. — Milyen gyermek volt Gritli? — kérdeztem habozva. — Mindannyian szerettük — mondta a tanítónő. — És értelmi képességei? — Rendkívül gazdag képzeletű gyerek volt. Ismét tétováztam. — Néhány kérdést tennék fel a gyermekeknek. — Tessék. Az osztály elé léptem. A lányok nagyrészt még copfot és tarka kötényt viseltek. — Bizonyára hallottátok — mondottam —, mi történt a Gritli Moserrel. Én a rendőrségtől vagyok, én vagyok a parancsnok, ez olyasféle, mint katonák között a kapitány, és az én feladatom, hogy előkerítsem azt az embert, aki a kis Grilit megölte.Most nem úgy akarok veletek beszélni, mint gyermekekkel, hanem mint felnőttekkel. Az az ember, akit keresünk, beteg. Minden ember beteg, aki ilyesmit tesz. És minthogy betegek, megkísérlik, hogy a gyermekeket egy rejtekhelyre csalják, erdőbe vagy pincébe vagy bármiféle más eldugott kuckóba, hogy ott megsebsítsék őket És ez nagyon gyakran megtörténik; évenként több mint kétszáz esetről tudunk a kantonban. És néha az is megtörténik, hogy az ilyen férfiak oly súlyosan sebesítenek meg egy gyermeket, hogy belehal, ahogy az a Gritlivel is történt. Ezért ezeket az embereket be kell zárnunk. Ahhoz túlságosan veszélyesek, hogy szabadon élhessenek. Ti most azt fogjátok kérdezni, miért nem csuktuk be őket már előbb, még mielőtt a szerencsétlenség megtörtént, mint Gritlivel is? Azért mert nincs semmiféle lehetőségünk, hogy ezeket a beteg férfiakat felismerjük. Belülről betegek, kívülről nem látszik. Lélegzetvisszafojtva hallgatták a gyermekek. — Segítenetek kell nekem — folytattam. — Meg kell találnunk azt az embert, aki megölte Gritli Mosert, különben újra megölhet egy kislányt. Ott álltam már a gyermeksereg közepén. — Mesélt arról Gritli, hogy egy idegen férfi megszólította? A gyerekek hallgattak. — Feltűnt nektek Gritlin valami rendkívüli az utóbbi időben? A gyerekek semmiről sem tudtak. — Volt valamije Gritlinek az utóbbi időben, ami előzőleg nem volt az övé? A gyerekek nem válaszoltak. — Ki volt Gritli legjobb barátnője? — Én — suttogta egy kislány. Csöpp kis teremtés volt, barna hajú, barna szemű. — Azután hogy hívnak? — kérdeztem. — Ursula Fehlmann. — Te voltál Gritli barátnője, Ursula? — Egymás mellett ültünk. Olyan halkan beszélt a kislány, hogy le kellett hajolnom hozzá. — És neked sem tűnt fel semmi? — Nem. — Gritli nem találkozott senkivel sem? — Valakivel mégis — mondta a leányka. — És kivel? — Nem emberrel — felelte a kislány. Csodálkoztam ezen a válaszon. — Mit akarsz ezzel mondani Ursula? — Egy óriással találkozott — mondta halkan a leányka. — Egy óriással? — Igen — mondta a lány. — Azt akarod mondani ezzel, hogy egy nagy emberrel találkozott? — Nem, az édesapám is nagy ember, de nem óriás. — Aztán mekkora volt? — kérdeztem. — Akár ez az . . . óriás . . . ajándékozott valamit a kis Gritlinek? — kérdeztem. — Igen — mondta a lány. — Ugyan mit? — Kicsi sündisznókat. — Sündisznókat? Hát ezzel megint mit akarsz mondani, Ursula? — kérdeztem tanácstalanul. — Az egész óriás tele volt sündisznókkal — állapította meg a kislány. — Ostobaság, Ursula — tiltakoztam —, egy óriásnak nincsenek sündisznói! — De hiszen az Sündisznó-óriás volt. Emellett aztán meg is maradt a gyermek. Visszamentem a dobogóhoz a tanítónő mellé. — Igaza van, Krumm kisasszony — szóltam —, Gritlinek csakugyan nagy fantáziája lehetett. — Költői hajlamú gyerek volt — válaszolta a tanítónő, és elnézett valahová szomorú szemével. — Tovább kellene gyakorolnunk az éneket. — A holnapi temetésre. Még nem megy elég jól a gyerekeknek. Megadta a hangot. “Fogjad hát kezemet és vezess” — énekelték újra a gyermekek. A magendorfiak kihallgatása a “Szarvas”ban — Henzit fölváltottuk — semmi újat nem hozott, és este úgy kocsiztunk vissza Zürichbe, ahogy jöttünk, eredménytelenül. Hallgattunk. Túl sokat dohányoztam, és ittam a környék vörös borából. Hiszen ismeri azokat a csalóka, könnyű borokat. Matthai is komoran ült mellettem, a kocsi végében, és csak akkor szólalt meg, amikor már lefelé jöttünk a Römerhofról. (FOLYTATJUK) 26. oldal AMERIKAI MAGYAR NÉPSZAVA Péntek, 1975 április 4, 1975