Amerikai Magyar Népszava, 1979. január-június (80. évfolyam, 1-26. szám)

1979-06-08 / 23. szám

8 OLDAL SZIKLAY ANDOR: MAGYAR LÁBNYOMOK... Utóhang előnévvel (Washington.) — Valamiről, azaz valakiről meg­feledkeztem a múltkor, amikor Einstein világszerte megünnepelt 100. születési évfordulójával kapcsolat­ban magyar vonatkozásokról írtam. Csak kéziratom postázása után jutott eszembe egy másik fontos évfor­duló, amelyről egyelőre Magyar-Amerikában, sőt az országos amerikai sajtóban sem láttam megemlékező írást. Pedig akire célzok, Einstein munkatársainak és személyi barátainak köréhez tartozott s a nagy fizikus szóban és írásban nem egyszer jegyezte meg, hogy őt tartja a kor legnagyobb matematikusának. A mi néhai Neumann Jancsi barátunkra célzok, John von Neumann professzorra, aki az idén lenne 75 éves. Ekörül a „von” körül gyakran merülnek föl zavarok a magyarnyelvű sajtóban, ahol a német transzpozíció helyett a magyar nemesi előnevek szere­pelnek. Láttam John von Neumann-t hol végvárinak, hol héthársinak feltüntetve, holott a margittai. Nem a világ, annál is kevésbé, mert hiszen sem Végvár, sem Héthárs, sem Margitta nem létezik. Légbőlka­­pott, de ártatlan kis névjelzők ezek, tisztes célra, ne­mesítésre, abból a korból, amikor nagy kalmárok működésén át szó szerint bizonyult be a közmondás, hogy „a munka nemesít”: okányi Schwarz és budai Goldberger, sátorkői Rosenberg és maglódi Wodianer, sőt báró Kohner és báró Wolfner, báró Deutsch és báró Popper...Mint a Neumannokból, az Ullmannokból is háromfajta volt és azokat is gyakran cserélték össze egymással: a baranyavárit, az erényit és a szitányit. Maga Ferenc Jóska, a nemesítő, is biz­tosan belezavarodott volna. Hárman voltak a Neumann-fiúk. Mind a három Amerikába került és kettő ma is itt él: Miklós, az ügy­véd, Philadelphiában, és Mihály, a fizikus, Chicagó­ban. János a nagy Fejér Lipót keze alatt lett egészen fiatalon nemzetközi hírű matematikus, 24 éves korá­ban már berlini egyetemi tanár és a 30-as években­­amerikai kutató szaktudós Princetonban, ahová azután a Hitler-éra küszöbén Berlinből eltávozott Einstein is került. Éppen a náci éra hivatalos kezdete előtt jelent meg Berlinben Neumann első nagy könyve a kvantum-mechanika matematikai alapjairól. A Nobeldíjas Wigner Jenő azt írta, hogy már egyedül ez is tartós nemzetközi hírnevet biztosíthatott a fiatal magyar tudósnak. Karrierje emelkedése és magasba szárnyalása részletesen ismeretes. Olykor egy és más apropóval visszatekintenek rá az amerikai sajtóban, mint legu­tóbb különféle színes epizódok keretében akkor, ami­kor lánya, Dr. Marina von Neumann-Whitman, a közgazdász, fehérházi tanácsos lett. Egy riportban megjegyezte valaki, hogy a nagyképzettségű és nagy­eszű Marina, zseniális apjától eltérően, nem „absent­­minden” nem „szórakozott”. Behúztak a cikkbe egy Neumann-anekdotát, amely szerint Jancsi Princeton­­ból New Yorkba utazott valami végett és onnan telefo­non hívta a feleségét: „Mondd csak, Klári, nem tu­dod véletlenül, hogy minek jöttem én ide?” Hasonlót hallottam Einsteinről: vonaton ült, jött a kalauz, kér­te a jegyet — a professzor képtelen volt megtalálni azt. A kalauz, felismerve a tudóst, megnyugtatta: „Ne tessék keresni, nem olyan fontos...” Einstein ide­gesen felelt: „De nagyon is fontos...nélküle nem tudom, hogy hova utazom!” Fizikai törvény, hogy a Természet egyensúlyra törekszik; úgy látszik, hogy i­­lyeneknél, mint Einstein, vagy Neumann, úgy éri azt el, hogy sajátságokat másként igazít el, mint nálunk közönséges halandóknál. Zenei hallás hiánya, feledé­­kenység, ilyen-amolyan fura, vagy gyermekded vonás, megannyi jel, hogy ezek a felsőbbrendűek is — csak emberek...megnyugtatás számunkra. Most jött éppen a postás, magyar nyelvű közlönyt is hozott s így látom, hogy Budapesten akadt, akinek mostanában éppen ez az én témám ötlött eszébe. „Hetvenöt éve született Neumann János” címmel Székely J. Gábor írt cikket Jancsiról , s ebben látok egyet mást magyar vonatkozásban, amit nem tudtam. Például: „A matemetika társadalmi szerepéről és filozó­fiai problémáiról készített tanulmányait a budapesti Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó is megjelentette 1965-ben, 'Válogatott előadások és tanulmányok’ címmel. Ebben a kötetben az a nyilatkozata is meg­jelent, amelyet az atom­energia problémáit vizsgáló szenátusi különbizottság előtt tett.” Abban a hosszas nyilatkozatában a következő nézetet is hangoztatta: „Az atomfizika, ha felelőtlen, otromba politiká­val kombinálják, már e pillanatban is borzalmas sebe­ket képes ejteni a társadalmunkon. Alig valamelyes továbbhaladás kell, amely néhány év alatt már megva­lósítható — és a fizika és a politika ugyanezen kombi­nációja a Föld felszínét lakhatatlanná teheti.” Tulajdonképpen ő volt, mint tudvalevő, a ”com­­puter”-nek, az elektronikus számító (nem számoló)­­gépnek az „atyja”. Székely megemlíti — én is hallot­tam ezt, — hogy az első ilyen gépek teljesítő képessé­gét először a saját fejszámolásának szinte hihetetlen sebességével hasonlította össze... Szörnyű betegsége, a rák, amely elvitte, 1955-ben kezdődött. Nemsokára tolókocsiba kényszerült; vele kapcsolatos egyik utolsó emlékem idején már abban ült...Gábor Bandinak és Boriskának, régi jóbará­tainak washingtoni otthonában voltunk — és Jancsi­val heves vicc-közelharc folyt. Többen csak úgy zúdí­tottak egymásra több nyelven a többé éppúgy, mint a kevésbé illedelmes vicceket. A tolószék valahogyan el­vesztette szomorú jellegét: a benne ülő még energikus, gesztikuláló, nevető férfi (milyen csillogó szemei voltak!) úgy hatott, mint opera-karmester, aki ülve vezényel. Aztán mind gyorsabban közeledett a vég. Bevonult a Walter Reed kórházba. Miklóssal együtt látogattam meg ott egyszer. Fizikailag nem változott lényegesen, de mosolya már nem maradt, és később olvastam valahol, hogy időnként mérgesen kitört... annyi elgondolása volt még, annyi fontos ideát kellett volna lekísérletezni, átszámítgatni... de végül megnyugodott, filozofikusan fogadta a Végzetet — ekkor már csak latin auktorokat olvasott, írták a vi­láglapok. Ez nem volt igaz. Legnagyobb modern köl­tőnket is olvasta, Adyt — és legnagyobb költőnket is, Aranyt... Jött a temetés 1957. telén. A gyászünnepségen fájt a barátnak és a magyarnak távozása. De fölemelt a tudat, hogy világnagyság jelenlétében vagyunk egész életünkre, mert ő el nem múlik. *** (Pesti kiadványból, a külföldnek szóló „Magyar Hírek”-ből idéztem föntebb. Nemrégiben egy szintén onnan citált adattal kapcsolatban kaptam két barát­ságtalan levelet. Az egyik, névaláírással, zaklatott idegállapotról tanúskodott. A másik, névtelenül, súlyosan terhelő bizonyítékot szolgáltatott írója szel­lemi színvonalának alacsonyságáról. Nem említeném ezeket ehelyütt, de nem gondolnám, hogy helyes nyil­vánosan tájékoztatnom egy alapvető álláspontomról „mindenkit, akit illet”...Nevezetesen: amikor olyan magyar kulturális teljesítményekről van szó, amelyek „öregbítik jóhírünket” (Batsányi) és tanúsítják, hogy „egy nemzetnél sem vagyunk alább való” (Zrínyi), ak­kor engem egyáltalán nem érdekel, hogy milyen hosz­­szú volt a Kleopátra orra, a Marx szakálla, vagy a Szálasi kötele. Prof. John von Neumann AMERIKAI MAGYAR NÉPSZAVA Péntek, 1979 június 8 Évszázados tradíció a halálraítélt utolsó kívánságát teljesíteni. Illenék tehát John Louis Evans utolsó kívánságát teljesíteni, bármily furcsán hangozzék is az. Mr. Evans ugyanis azt akarja, hogy végezzék ki. Szerinte a börtön embertelen és megalázó, s neki semmi kedve sincs hátralevő életét börtönben tölteni. De az sem egy utolsó szempont, hogy végeredményben halálra ítélték, mégpedig vitathatatlanul törvényes bíróság ítélte halálra, megfontolt és jogos döntés után. Ideje volna hát az ítéletet végrehajtani, függetlenül attól, hogy akarja Mr. Evans vagy sem. Annál is inkább, mert az életfogytiglan tartó börtön sem feltétlenül jelenti azt, hogy az elítélt egész életét börtönben tölti majd, márpedig Mr. Evans többször is kijelentette, ha kiszabadul netán, ott folytatja majd, ahol abbahagyta. Azaz, ismét gyilkolni fog. De Mr. Evans azt akarja, végezzék ki. Szabad társadalomban élünk, s neki joga van hangoztatni véleményét, óhaját. Óhaját pedig, lévén ez az utolsó óhaja, teljesíteni illenék. Nemcsak, mert ő így kívánja, hanem mert a társadalomnak is van annyi joga, hogy hathatósan védekezhessen könyörtelen gyilkosokkal szemben. A dologban csak az a furcsa, hogy nagyon sokan vannak, akik szembeszállnak Mr. Evans óhajával, s ellenzik kivégzését. Mint mondják, egy embernek, még egy gyilkosnak is, joga van az élethez. De érdekes módon senki sem firtatta az alabamai Mobile-ban megölt 33 éves zálogháztulaj­donos, Edward Nassar jogait. Vagy neki talán nem volt joga az élethez? Mert ha lett volna, biztos élt volna vele, s nem hagyott volna két árvát maga után. Sajnos őt már nem tudjuk megkérdezni, hogy mi a véleménye minderről, hiszen meghalt, éppen Mr. Evans ölte meg, s mindez azért történhetett, mert az amerikai igazságszolgáltatás olyan erkölcsi és intellektuális elvakultságban szenved, hogy elsősor­ban bűnözők jogaiért harcol. S ezzel természetesen, az áldozatokat bünteti.

Next