Amerikai Magyar Népszava, 1979. január-június (80. évfolyam, 1-26. szám)
1979-06-08 / 23. szám
8 OLDAL SZIKLAY ANDOR: MAGYAR LÁBNYOMOK... Utóhang előnévvel (Washington.) — Valamiről, azaz valakiről megfeledkeztem a múltkor, amikor Einstein világszerte megünnepelt 100. születési évfordulójával kapcsolatban magyar vonatkozásokról írtam. Csak kéziratom postázása után jutott eszembe egy másik fontos évforduló, amelyről egyelőre Magyar-Amerikában, sőt az országos amerikai sajtóban sem láttam megemlékező írást. Pedig akire célzok, Einstein munkatársainak és személyi barátainak köréhez tartozott s a nagy fizikus szóban és írásban nem egyszer jegyezte meg, hogy őt tartja a kor legnagyobb matematikusának. A mi néhai Neumann Jancsi barátunkra célzok, John von Neumann professzorra, aki az idén lenne 75 éves. Ekörül a „von” körül gyakran merülnek föl zavarok a magyarnyelvű sajtóban, ahol a német transzpozíció helyett a magyar nemesi előnevek szerepelnek. Láttam John von Neumann-t hol végvárinak, hol héthársinak feltüntetve, holott a margittai. Nem a világ, annál is kevésbé, mert hiszen sem Végvár, sem Héthárs, sem Margitta nem létezik. Légbőlkapott, de ártatlan kis névjelzők ezek, tisztes célra, nemesítésre, abból a korból, amikor nagy kalmárok működésén át szó szerint bizonyult be a közmondás, hogy „a munka nemesít”: okányi Schwarz és budai Goldberger, sátorkői Rosenberg és maglódi Wodianer, sőt báró Kohner és báró Wolfner, báró Deutsch és báró Popper...Mint a Neumannokból, az Ullmannokból is háromfajta volt és azokat is gyakran cserélték össze egymással: a baranyavárit, az erényit és a szitányit. Maga Ferenc Jóska, a nemesítő, is biztosan belezavarodott volna. Hárman voltak a Neumann-fiúk. Mind a három Amerikába került és kettő ma is itt él: Miklós, az ügyvéd, Philadelphiában, és Mihály, a fizikus, Chicagóban. János a nagy Fejér Lipót keze alatt lett egészen fiatalon nemzetközi hírű matematikus, 24 éves korában már berlini egyetemi tanár és a 30-as évekbenamerikai kutató szaktudós Princetonban, ahová azután a Hitler-éra küszöbén Berlinből eltávozott Einstein is került. Éppen a náci éra hivatalos kezdete előtt jelent meg Berlinben Neumann első nagy könyve a kvantum-mechanika matematikai alapjairól. A Nobeldíjas Wigner Jenő azt írta, hogy már egyedül ez is tartós nemzetközi hírnevet biztosíthatott a fiatal magyar tudósnak. Karrierje emelkedése és magasba szárnyalása részletesen ismeretes. Olykor egy és más apropóval visszatekintenek rá az amerikai sajtóban, mint legutóbb különféle színes epizódok keretében akkor, amikor lánya, Dr. Marina von Neumann-Whitman, a közgazdász, fehérházi tanácsos lett. Egy riportban megjegyezte valaki, hogy a nagyképzettségű és nagyeszű Marina, zseniális apjától eltérően, nem „absentminden” nem „szórakozott”. Behúztak a cikkbe egy Neumann-anekdotát, amely szerint Jancsi Princetonból New Yorkba utazott valami végett és onnan telefonon hívta a feleségét: „Mondd csak, Klári, nem tudod véletlenül, hogy minek jöttem én ide?” Hasonlót hallottam Einsteinről: vonaton ült, jött a kalauz, kérte a jegyet — a professzor képtelen volt megtalálni azt. A kalauz, felismerve a tudóst, megnyugtatta: „Ne tessék keresni, nem olyan fontos...” Einstein idegesen felelt: „De nagyon is fontos...nélküle nem tudom, hogy hova utazom!” Fizikai törvény, hogy a Természet egyensúlyra törekszik; úgy látszik, hogy ilyeneknél, mint Einstein, vagy Neumann, úgy éri azt el, hogy sajátságokat másként igazít el, mint nálunk közönséges halandóknál. Zenei hallás hiánya, feledékenység, ilyen-amolyan fura, vagy gyermekded vonás, megannyi jel, hogy ezek a felsőbbrendűek is — csak emberek...megnyugtatás számunkra. Most jött éppen a postás, magyar nyelvű közlönyt is hozott s így látom, hogy Budapesten akadt, akinek mostanában éppen ez az én témám ötlött eszébe. „Hetvenöt éve született Neumann János” címmel Székely J. Gábor írt cikket Jancsiról , s ebben látok egyet mást magyar vonatkozásban, amit nem tudtam. Például: „A matemetika társadalmi szerepéről és filozófiai problémáiról készített tanulmányait a budapesti Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó is megjelentette 1965-ben, 'Válogatott előadások és tanulmányok’ címmel. Ebben a kötetben az a nyilatkozata is megjelent, amelyet az atomenergia problémáit vizsgáló szenátusi különbizottság előtt tett.” Abban a hosszas nyilatkozatában a következő nézetet is hangoztatta: „Az atomfizika, ha felelőtlen, otromba politikával kombinálják, már e pillanatban is borzalmas sebeket képes ejteni a társadalmunkon. Alig valamelyes továbbhaladás kell, amely néhány év alatt már megvalósítható — és a fizika és a politika ugyanezen kombinációja a Föld felszínét lakhatatlanná teheti.” Tulajdonképpen ő volt, mint tudvalevő, a ”computer”-nek, az elektronikus számító (nem számoló)gépnek az „atyja”. Székely megemlíti — én is hallottam ezt, — hogy az első ilyen gépek teljesítő képességét először a saját fejszámolásának szinte hihetetlen sebességével hasonlította össze... Szörnyű betegsége, a rák, amely elvitte, 1955-ben kezdődött. Nemsokára tolókocsiba kényszerült; vele kapcsolatos egyik utolsó emlékem idején már abban ült...Gábor Bandinak és Boriskának, régi jóbarátainak washingtoni otthonában voltunk — és Jancsival heves vicc-közelharc folyt. Többen csak úgy zúdítottak egymásra több nyelven a többé éppúgy, mint a kevésbé illedelmes vicceket. A tolószék valahogyan elvesztette szomorú jellegét: a benne ülő még energikus, gesztikuláló, nevető férfi (milyen csillogó szemei voltak!) úgy hatott, mint opera-karmester, aki ülve vezényel. Aztán mind gyorsabban közeledett a vég. Bevonult a Walter Reed kórházba. Miklóssal együtt látogattam meg ott egyszer. Fizikailag nem változott lényegesen, de mosolya már nem maradt, és később olvastam valahol, hogy időnként mérgesen kitört... annyi elgondolása volt még, annyi fontos ideát kellett volna lekísérletezni, átszámítgatni... de végül megnyugodott, filozofikusan fogadta a Végzetet — ekkor már csak latin auktorokat olvasott, írták a világlapok. Ez nem volt igaz. Legnagyobb modern költőnket is olvasta, Adyt — és legnagyobb költőnket is, Aranyt... Jött a temetés 1957. telén. A gyászünnepségen fájt a barátnak és a magyarnak távozása. De fölemelt a tudat, hogy világnagyság jelenlétében vagyunk egész életünkre, mert ő el nem múlik. *** (Pesti kiadványból, a külföldnek szóló „Magyar Hírek”-ből idéztem föntebb. Nemrégiben egy szintén onnan citált adattal kapcsolatban kaptam két barátságtalan levelet. Az egyik, névaláírással, zaklatott idegállapotról tanúskodott. A másik, névtelenül, súlyosan terhelő bizonyítékot szolgáltatott írója szellemi színvonalának alacsonyságáról. Nem említeném ezeket ehelyütt, de nem gondolnám, hogy helyes nyilvánosan tájékoztatnom egy alapvető álláspontomról „mindenkit, akit illet”...Nevezetesen: amikor olyan magyar kulturális teljesítményekről van szó, amelyek „öregbítik jóhírünket” (Batsányi) és tanúsítják, hogy „egy nemzetnél sem vagyunk alább való” (Zrínyi), akkor engem egyáltalán nem érdekel, hogy milyen hoszszú volt a Kleopátra orra, a Marx szakálla, vagy a Szálasi kötele. Prof. John von Neumann AMERIKAI MAGYAR NÉPSZAVA Péntek, 1979 június 8 Évszázados tradíció a halálraítélt utolsó kívánságát teljesíteni. Illenék tehát John Louis Evans utolsó kívánságát teljesíteni, bármily furcsán hangozzék is az. Mr. Evans ugyanis azt akarja, hogy végezzék ki. Szerinte a börtön embertelen és megalázó, s neki semmi kedve sincs hátralevő életét börtönben tölteni. De az sem egy utolsó szempont, hogy végeredményben halálra ítélték, mégpedig vitathatatlanul törvényes bíróság ítélte halálra, megfontolt és jogos döntés után. Ideje volna hát az ítéletet végrehajtani, függetlenül attól, hogy akarja Mr. Evans vagy sem. Annál is inkább, mert az életfogytiglan tartó börtön sem feltétlenül jelenti azt, hogy az elítélt egész életét börtönben tölti majd, márpedig Mr. Evans többször is kijelentette, ha kiszabadul netán, ott folytatja majd, ahol abbahagyta. Azaz, ismét gyilkolni fog. De Mr. Evans azt akarja, végezzék ki. Szabad társadalomban élünk, s neki joga van hangoztatni véleményét, óhaját. Óhaját pedig, lévén ez az utolsó óhaja, teljesíteni illenék. Nemcsak, mert ő így kívánja, hanem mert a társadalomnak is van annyi joga, hogy hathatósan védekezhessen könyörtelen gyilkosokkal szemben. A dologban csak az a furcsa, hogy nagyon sokan vannak, akik szembeszállnak Mr. Evans óhajával, s ellenzik kivégzését. Mint mondják, egy embernek, még egy gyilkosnak is, joga van az élethez. De érdekes módon senki sem firtatta az alabamai Mobile-ban megölt 33 éves zálogháztulajdonos, Edward Nassar jogait. Vagy neki talán nem volt joga az élethez? Mert ha lett volna, biztos élt volna vele, s nem hagyott volna két árvát maga után. Sajnos őt már nem tudjuk megkérdezni, hogy mi a véleménye minderről, hiszen meghalt, éppen Mr. Evans ölte meg, s mindez azért történhetett, mert az amerikai igazságszolgáltatás olyan erkölcsi és intellektuális elvakultságban szenved, hogy elsősorban bűnözők jogaiért harcol. S ezzel természetesen, az áldozatokat bünteti.