Amerikai Magyar Népszava, 1980. január-június (81. évfolyam, 1-26. szám)

1980-06-13 / 24. szám

Péntek, 1980 június 13 .■.» .%. * AMERIKAI MAGYAR NÉPSZAVA -----------------------------­-----------------------------------------------------------------------------------------------------­-------­ SARKI KOLDUSOK írta: BÁNYAY TAMÁS A minap megállít az utcán egy torzonborz alak, s egy cigarettát kér tőlem. Adtam neki egyet, s ő ezen felbuzdulva, még mielőtt tovább léphettem volna, újabb kéréssel állt elő. Ezúttal egy dollárt akart kicsikarni, s miután erre nem mutattam túl nagy hajlandóságot, megható mesébe kezdett. Elmondta milyen szeren­csétlenül járt, alig néhány órával korábban mindenét ellopták, s íme, most itt áll pénz, cigaretta és iratok nélkül egy idegen városban, jótét lelkek kegyelmére szorulva. A felsorolásból kifelejtette az italt, pedig, ha emberismeretem nem csal, ez hiányzott neki a legjobban, bár lehelletéből ítélve, egy hozzám hasonló balek nemrég segíthette ki szorult helyzetéből. Ott akartam hagyni, de megragadta a karom, s végül, csakhogy szabaduljak tőle, adtam neki egy dollárt. Foghegyről vetett érte köszönetet, majd zsebrevágta és sarkon fordult. Néhány lépéssel arrébb visszanéztem, s látom, hogy a torzonborz alak már újabb áldozatát puhítja. Alig egy órával később ugyanazon az útvonalon jöttem visszafelé. A koldus megint megszólított, ám ekkor cigarettára már nem tartott igényt, azonnal pénzt kért. Felvilágosítottam, még egy órája sincs, hogy kapott tőlem egy dollárt, s kifejtettem neki a véleményem, miszerint helyesen tenné, ha megjegyez­né kitől kapott már pénzt, hogy legalább kétszer ne zaklassa egy és ugyanazt az embert. Kikérte a gyanúsításomat, mondván, vele még sohasem esett meg, hogy valakihez kétszer fordult volna segítségért, így mondta: segítségért. Egyre jobban belelovallta magát, s mindjobban szidta azt a piszkos csavargót, akivel — szerinte — összetévesztem. Aztán hangot váltott és panaszkodni kezdett: lám-lám, mindig a szegény ember hátán csattan az ostor, nem elég, hogy pénzt se kap, még meg is rágalmazzák. Amikor faképnél hagytam visszaváltott az előző hangnemre, rázta az öklét, szidott mint a bokrot, átkait még három sarokkal arrébb is hallani véltem. Ekkor jutott eszembe egy másik koldus, akivel vagy tizenöt évvel ezelőtt, Pesten hozott össze a sors. Munkába menet, reggel hat órakor, a Krúdy Utcában megszólít valaki félénk hangon: Uram!... Csak akkor folytatta amikor megfordultam megnézni, hogy ki fia borja. Középkorú, beteges kinézetű,­­ megviselt, ráncos arcú férfi állt előttem. Öltözete kopottas volt, de tiszta. Szemmel, látható,é s merem állítani, őszinte zavarban volt. Kaphatnék egy cigarettát, kérdezte miután feléje fordultam, s közben lesütötte a szemét, mint aki rettenetesen szégyelli, hogy idáig süllyedt. Ha pénz nem is, cigaretta mindig akadt nálam, s lévén magam is szenvedélyes dohányos, ez az egyetlen dolog amit soha senkitől nem tudtam megtagadni. Adtam neki egy cigarettát, tüzet is hozzá, úgy hálálkodott érte, mint akivel ki tudja milyen csodát tettek. Az emberem másnap is ott volt, ugyanazon a helyen, ismét megszólított, ugyanolyan halk,, tisztelettud­ó hangon: Uram!... De még mielőtt folytatta volna, nyújtottam felé a pakli cigarettát. Kivett belőle egyet, megköszönte. Ez a jelenet nap nap után, heteken keresztül megismétlődött, azzal a különbséggel, hogy néhány nap múlva már én üdvözöltem őt messziről és kérését sem várva nyújtottam feléje a csomag cigarettát. Mindig csak egyet vett ki belőle. S itt meg kell jegyeznem, még hetekkel később sem jutott eszébe pénzt kérni, bár az igazat megvallva vártam, hogy egyszer majd ilyesmivel hozakodik elő. De nem. Szűkszavú embernek bizonyult, nekem pedig, munkába igyekezvén, nem volt időm beszélgetésre, de azért néhány szót mindig váltottunk egymással. Így megtudtam róla, hogy éveken keresztül beteg volt, hosszú időt töltött kórházban, végülis leszázalékolták. Megtudtam azt is, hogy van felesége, aki takarítónő, s hogy egy üzlethelységben laknak a közelben. Néha panaszkodott az asszonyra, hogy milyen házsártos, mindenért veszekszik, máskor meg védte, s megértően mondta, nehéz sorsa lehet egy ilyen szerencsétlen ember mellett. Vigasztaltam, ne mondjon ilyet, messze van ő még attól, hogy igazán szerencsétlennek nevezze magát. Ilyenkor mosolyba sűrűsödtek a ráncai, s megjegyezte, igazam van, elvégre ő sétálhat kedve szerint, gyönyörködhet a rügyező fákban, én vagyok az aki egy rosszul világított, zárt műhelybe igyekszik kedvetlenül. Történt egyszer, hogy előző este jóval éjfél utánig kimaradtam, reggel pedig nem hallottam meg az ébresztőóra csörgését. Későn ébredtem, volt azonban még annyi időm, hogy rohanva bár, de munkakezdésre beérhettem volna az üzembe. Mivel sohasem szerettem késni, nyakamba szedtem hát a lábam. A Krúdy utcában is rohantam, nem nézve se jobbra, se balra. Egyszercsak éles, parancsoló hang állít meg: Hé ember! A koldusom volt, de alig ismertem rá. Hol volt már a halk, tisztelettudó hang? Egy kicsit mintha kihúzta volna magát, arcán tanári szigorra emlékeztetően megfeszültek a ráncok, szikrázott a szeme, s hangja egy parancsoláshoz szokott jutási őrmesteréhez hasonlított. Keményen kérdőre vont: hát a cigaretta hol­ marad? Kezébe nyomtam az egész csomagot és már rohantam is tovább. Másnap elkerültem a Krúdy utcát, új útvonalon mentem az üzembe. De hamarosan ráuntam, hosszabb, kényelmetlenebb volt, visszatértem hát a­ régi útvonalra. A koldusom már nem volt a helyén. Néhány napon keresztül még a kezem ügyében tartogattam a pakli cigarettát, gondoltam, kiengesztelem, ha látom, de erre sohasem került sor. Azóta mindig más koldus vetődik elém, hasonlósága képződik meg bennem: ,,...és széles az az út, amely a kárhozatra visz, és sokan vannak, akik azon járnak... és keskeny az az út, amely az életre visz, és kevesen vannak, akik azt megtalálják.” (Mt.7.13—14) Valóban? Ha itt és most igazán arról lenne szó...? Férfi jön jókora csomaggal a hóna alatt. Nem siet. — Tessék inkább a fal mellé menni kérem, és fölfelé mutatok, dolgoznak a tetőn. — Oda se pillant, megvonja a vállát és megy tovább. Mintha nem is neki szólt volna a figyelmeztetés. Milyen ismerős magatartás, nem? Háziasszony igyekszik a piacra, még üres a kosara. Kérem őt is, menjen a fal mellett, mire megáll: — Nem így kell azt, hallja! Oda kell támasztani a házhoz egy lécet. Ha nincs kéznél, seprű is jó... Magyarázom, miért álltam oda. Megcsóválja a fejét, megy tovább, — ugyanott. Majd hirtelen, mint aki meggondolta magát, visszafordul: — Egy söprű is jó lenne... De már oda is érnek a következők, fiú, és leány, farmerban, összeölelkezve. Hosszú hajukat tépázza a szél. — Mit­i? — nevetnek a figyelmeztetésre de azért közelebb húzódnak a falhoz. És egymáshoz is. Aki most jön, észreveszi miért állok ott, a fal mellé lép, és amikor elmegy mellettem azt mondja: köszönöm! Újra ne közeledik. Nem tudom, hogy érthette a szavaimat, mert futni kezd, nem a fal mellett, még akkor is szalad, amikor már két házzal odébb jár. — Miért akar a falhoz állítani? — förmed rám, aki most jön, tréningruhás férfi, kutyával. — Dolgoznak a tetőn... — Hát aztán, mi közöm hozzá? — Esetleg a fejére esik valami... Hadd essen — ránt egyet a kutya szíján —, az az én dolgom. — Most mondja — áll meg előttem valaki —, ekkora szél! Előttünk meg faágat tört le... — de a falhoz ő sem megy közelebb. Aki utána jön, az igen. Megköszöni a figyelmeztetést, sőt, amint túlér a házon, visszainteget.* Hát igen. Ilyenek lehetünk mindannyian emberek. Jövünk és megyünk a veszélyes háztetők alatt. Tudjuk, halljuk, hogy a széles utón kívül van egy keskeny út is, de vajon tudjuk-e, melyiken járjunk? És ha meghalljuk, hogyan fogadjuk a figyelmeztetést? Azt érezzük-e, hogy egyre erősebben fúj a szél? Lukátsi Vilma GÖRBE TÜKÖR FÚJ A SZÉL Vöröslött az ég alja, lett is reggelre szél. Dulakodott a fák koronájával, terítette a diót a földre. Ennek még örültünk is, de sajnos a háztetőn megindult egy cserép. Annak pedig fele se tréfa! Azonnal meg kell nézni, mi történt odafönn, még mielőtt kárt okozna valakinek. Nekem meg ki kellett állnom az utcára, a ház elé, efféle eleven tilalomfának. Irányítanom kellett a járókelőket a fal mellett, mert ha gurul valami odaföntről munka közben, inkább esik a széles gyalogjáró külső felére, mint az eresszel is védett házfal tövébe. Állok tehát a szélzúgásban, nézem a forgalmas utat, figyelem az embereket. A többieket. Akik még nem tudják, hogy veszély fenyegeti őket, ott, ahol járnak. Akiket intenem kell majd, akiknek tanácsolnom kell egy másik utat... És bár csak néhány lépésről van szó, mégis valamiképpen a bibliai széles út és keskeny út h­umor Franciaországban egy vidéki kis állomáson egy középkorú nő megkérdezi az ügyeletes tiszttől: — Mondja, uram, mikor indul a legközelebbi vo­nat Lyon felé? — Hát ezt nem tudom pontosan megmondani önnek, asszonyom, de adja meg a címét és majd meg­írom. *** Pistikének mondja az édesanyja: — Autót akarunk venni, kisfiam, ezért takaré­koskodni fogunk. Apu nem fog dohányozni, én nem eszem édességet. És te Pistike? — Én meg nem járok iskolába... 13 OLDAL

Next