Amerikai Magyar Népszava, 1980. július-december (81. évfolyam, 27-52. szám)

1980-09-05 / 36. szám

14 OLDAL AMERIKAI MAGYAR NÉPSZAVA Péntek, 1980 szeptember 5 ­ SZERETVE MIND VÉRPADIG Irtás DOHNÁNYINÉ ZACHÁR ILONA Az erénynek számos változata van — és valamennyi nemes, emelkedett jellemvonásról tanúskodik — és mégis... a legemelkedettebb, leghatásosabb, legfontosabb és legáldásosabb köztük a SZERE­TET. Voltaképp Isten adománya. Mint Lucio d’Ambra olasz filozófus mondja, isteni adomány. Mivel­hogy vannak emberek, akik olyanok, mint a szinvakok, képtelenek szeretni. Fogalmuk sincs róla, hogy mi az igazi szeretet. ^ ^ Talán leggyönyörűbben Pál apostol fejezi ki a szeretet jelentőségét: ,,Ha nyelveken szólok — emberek vagy akár angyalok nyelvén — szeretet pedig nincsen énbennem, olyanná lettem, mint a zengő érc és a pengő cimbalom. És ha jövendőt tudok is mondani és minden titkot és minden bölcsességet ismerek is, és olyan teljes hitem van, hogy hegyeket mozdithatok el, szeretet pedig nincsen énbennem, semmi vagyok. És ha minden vagyonomat alamizsnaként szétosztom a szegények között és ha testemet máglyára adom is, szeretet pedig nincsen énbennem, semmit sem érek.” Persze, nem könnyű dolog szeretni. Nincsen fájdalmasabb tapasztalat, mint az ha akit szeretünk, megsért, becsap, gonoszul bánik velünk. Soha, semmiféle ellenség nem bánthat meg úgy bennünket, nem szomoríthat meg annyira, nem tehet olyan elkeseredetté, mint az, akit szeretünk, vagy valaha szerettünk. És mégis­­ hajlandók vagyunk megbocsátani. Mint ahogyan Pál apostol mondja: ,,A szeretet nagylelkű, jóságos; a szeretet nem irigykedik; a szeretet nem fuvalkodik fel, nem cselekszik éktelenül; nem keresi a maga hasznát; nem gerjed haragra, nem rójja fel a gonoszt; nem örül a hamisságnak, de együtt örül az igazsággal; mindent elfedez, mindent hisz, mindent remél és mindent eltűr.” Mint ahogyan Jókai írja a SZERETVE MIND A VÉRPADIG című regényében. Az, aki valakit szeret, szeretni fogja élete utolsó pillanatáig, akármit kövessen is el az illető ellene. És mégis... sok esetben a szeretetet is el lehet pusztítani. Talán éppen, mert olyan mélyen érint, talán éppen, mert a lelkünk van megtelve vele. Ha ráébredünk, hogy az, akit szeretünk, nem méltó hozzánk, nem az, akinek képzeltük, akkor nemcsak fájdalmat és csalódást érzünk, de kiábrándulást is. Sokszor a legnagyobb szeretetet vagy szerelmet meg lehet ölni, el lehet pusztítani. Mint ahogyan Lucio d’Ambra mondja a szerelemről, szeretetről: ,,Ha nem is áll közéjük a halál, elválasztja őket az élet. Irgalmatlan válaszfalat emel két ember közé, akik éveken át szerették egymást.” A Szentírás megmondja, hányszor kell megbocsátani — újra és újra. Megbocsátani? Igen, azt lehet, de nagyon nehéz, majdnem lehetetlen elfelejteni. Idézem Lucio d’Ambrat: ,,Mi is a szerelem? A kiszámíthatatlan szerencse játéka. Mint ahogy az életed is attól függ, hogy az útkereszteződésnél a helyes utat választod-e, így a szerelem is felvirágozza, vagy lerombolja az életedet aszerint, hogy a végzet méltó társat vet-e karjaidba... Bizonyára akadnak, akik az első pillanatban észreveszik, hogy rossz útra tévedtek és van hozzá bátorságuk, hogy visszatérjenek a helyes ösvényre. De ezeket az erőket nem kormányozhatjuk akaratunk­kal, mint az imáinkat. A léleknek ezekhez a felsőbbrendű erőihez tartozik a megbánás.” Lucio d’Ambra háromkötetes művet ír két ember egymáshoz való viszonyáról, együttes életéről. Saját családját állítja be példaképpen, saját családtagjai örömét és tragédiáját mondja el, hogy abból okulhassanak olvasói. ,,De kétféleképp lehet a holnapba tekinteni,” írja Lucio d’Ambra. ,,Van, aki csak a másnapra, a közeljövőre gondol. Viszont vannak, akik előre, a távol jövő felé tekintenek. De én a távolba tekintek... A férfiakra gondolok, akik ráunnak arra a kincsre, mely már birtokukban van és más kincs után áhítoznak.” Majd végülis így vonja le a következtetést: ,,Az a szerelem, amelyet én ismerek, nem siklik ide-oda a játék útvesztőjének ezer sikátorán, hanem halad egyenesen egy meghatározott ösvényen a napfény felé. Ismerem ezt a szerelmet és ez az igazi, amely nemcsak azáltal válik tartóssá, ha állandóan más és más személyhez fűződik, hanem újjá lesz és megújul önmagában és ezáltal válik maradandóvá. Ez az adakozó szerelem, amelyet maga Isten pártfogol.” És így van ez mindig az életünkben, ha szeretünk valakit. Talán az is baj, ha túl sokat várunk, vagy követelünk tőle. Elégedjünk meg csak egy kis, csekély viszonzással, kedvességgel, megértéssel, hűséggel — legyünk elnézők és szerények, megértőek és akkor kevésbé fogunk csalódni. FÜREDI RIPORT ANNA BÁL 1980... Balatonfüred, augusztus hó... Ti-rá-ra-ri-ramm, tirara-tirá-ra-k­ramm... a füredi nyaralókat a térzene, a Herkulesfürdői emlék visszarepíti a „boldog ferencjóska-korba”. Még csak délután 5 óra, de egész Balatonfüred az Anna-bálra készül. Anna-bál — már a szónak is valami kedvesen ódon hangzása van, mint egy mély zengésű harang kondulása. Amint besötétedik, kezdődik hát az ország első bálja — első, mert a legpatinásabb. Fél hatkor már foglaltak a legjobb helyek a báltermekhez vezető kordon mellett, a nézők a bevonulásra várnak. Kigyulladnak a reflektorok, és a fényzuhatagban zavart mosollyal vagy éppen büszke elégedettséggel vonul be a báli közönség, a nézők hol erősebb, hol gyengébb tapsa kíséretével. Odabent ki-ki asztalhoz telepszik, gyorsan körülnéz, hátha egy ismerőst lát, akivel összekacsinthat: itt vagyunk. Aztán sietnek fel a nagyterembe, a megnyitóra. A protokoll-megnyitó kissé meglepő, a báli hangulat egy pillanatra kisiklik a gyáravatás ízű beszéden. De a palotás ismét a régi, újra egy Jókai-regény szereplői vagyunk. Aztán keringő, sőt valcer következik — és keződhet a bál! De mégsem Jókai-regény ez. Az urakon persze egyiken sincs díszmagyar, már a nyitópárok is átöltöztek. Szmokingok, öltönyök. De hol vannak a hölgyek báli toalettjei? Jó, ez tulajdonképpen egy könnyű, nyári „szezonbál”, de mégis. Négy-öt valódi­­ báliruha tűnik föl, de hosszú kesztyűben csak egy valaki volt — az első tíz percben. Egy diadém, néhány csillogó nyaklánc — ékszert sem igen látni többet. Úgy látszik, ennek a bálnak nem olyan a hangulata, hogy nagyestélyit lehessen viselni. És mert nem viselik, már tényleg nem olyan a hangulata. Odalent az étteremben cigányzene szól. De arra nem táncolnak. Huzatják. Az asztalon számtalan üveg, a szék támláján zakó, zsebre tett nyakkendővel, az asztal körül pedig mulató társaság. Vigadni amúgy magyarosan, bor és cigányzene mellett nem utolsó dolog. De hát ez is az Anna-bál? Figyelem, hölgyeim és uraim, éjfél van, kezdődik a bál szépeinek megválasztása. A közönség már kiválasztott tizenkét ifjú hölgyet, akik közül majd a zsűri szemeli ki a három legszebbet. A tizenkét jelöltet a szinapolra kérik, a zsűri mustrál és dönt. A 155. füredi aranyalmát — nomen est omen — Gálló Anna nyerte el. Remények haltak el, gyönyörű álmok mentek füstbe. Győztes egy van, vesztes talán száz is. Újabb egy évet kell várni, míg Magyarországon a szépséggel lehet versenyezni. Ismét jön a keringő — négy-öt pár táncolja. Aztán szamba, rock-and-roll, tangó és — Boney M!? Minden korosztály kap kedvére valót, előbb-utóbb mindenki táncra perdül. A hangulat, az Anna-báli hangulat pedig közben lassan kiszivárog a­­ teremből a kordonon túl még mindig ácsorgó s kint rekedtek közé, akik a ragyogó ablakokban , feltünedező bálozókat figyelve, valami mesebeli­­ csodabált képzelnek el maguknak.­­ Talán irigyelni lehet őket, akik olyan eseménynek voltak legalább szemlélődő tanúi, amilyent előre elképzeltek: a híres, csillogó, több mint másfél évszázada ismétlődő füredi Anna-bálnak. Akik bent voltak, azok számára heteknek kell elmúlni, míg a valódi bál emléke helyébe az irigyelt álomvilág kerül, hogy őszinte büszkeséggel mesélhessék az ismerősök­nek: ott voltunk mi is. 1 Bencsik Gábor Hadd súgok valami szépet kiskegyednek...

Next