Amerikai Magyar Népszava, 1983. január-június (84. évfolyam, 1-23. szám)

1983-03-11 / 10. szám

Péntek, 1983 március 11. AMERIKAI MAGYAR NÉPSZAVA MEGYERI SÁRIRÓL— írta: HALÁSZ PÉTER Sejtelmem sincs róla, hogy mit vésnek majd Megyery Sári sírkövére, özvegyen maradt férje, André Láng bizonyára megtalálja majd a leginkább odaillő szöveget. Talán, ki tudja, megleli Sári „Én is voltam jávorfácska” című könyvének 362. oldalán ezt a mondatot: „...lelki hovatartozásom nem azonos lakásom dímével”. Ez a vallomás egész élettörténetére illik, mintha lelki hovatartozása sohasem lett volna azonos lakása címével. Elég rapszódikusan emlékezem most róla, röviddel azután, hogy arról értesültem: 85 esztendős korában párizsi otthonában elhunyt, amint egy barátja írja levelében, esti programjuk lett volna, a férje hazament érte és mély álomba merülve találta Sárit. Ez az álom azonban már a végső, nem lehetett — többé nem lehetett — felébreszteni belőle. Megyery Sáriról, legalábbis én úgy érzem, lehetetlen szabályszerű nekrológot írni, széttörni a „műfaj” kereteit, mint ahogyan a maga módján megbontotta mindazokat a műfajokat, amelyekben alkotott, tevékenykedett. Nem mintha nagy írónő lett volna, önmagát sem tartotta annak, mint ahogyan nagy színésznőnek sem. Visszaemlékezve könyvében az 1920-as években a berlini Ufánál töltött éveire, amikor öltözője szomszédos volt Putty Liáéval, halk sóhajjal jegyzi meg: egyetlen filmjével világhírű lett, míg én a negyvenkilenc filmmel — hosszabbal-rövidebbel —, amelyben főszerepet játszottam, megmaradtam a szürke középszerűségnél. Sőt, mintha bizonyos iróniával tekintene vissza ebben a könyvben az esztendőkre, amikor „Lacy von Blondel” volt, egy nevet viselt, amelyet hirtelen ötlettel, szőkeségére utalva, egy barátnője aggatott rá és amelyet meggyőződése ellenére elfogadott, csak később tudva meg, hogy „Blondel” Párizs vöröslámpás negyedének egyik mellékutcája. De talán nem is vette túlságosan komolyan a filmszínésznői korszakot, könnyű szívvel mondott búcsút neki, hiszen igazán és mélyen csakis az irodalom érdekelte, a költészet, talán a kelleténél jobban és talán éppen ez nehezedett teherként — e túlzottan lelkes irodalom-áhitat — könyveire és itt-ott még verseire is. Nagyon komolyan vette az irodalmat, az írókat és költőket és bár személyesen ismerte Colette-t, a francia írónőt, azt a tanácsot, amelyet Colette nem neki, hanem valamikor réges-régen Simenonnak adott. .....csak semmi irodalom, fiatal barátom, semmi irodalom. Mesélje el, amit el akar mondani, egyszerű szavakkal. Csak meséljen”, nem követte, csak legeslegutolsó könyvében, önéletrajzában, amelyet először ő maga adott ki magyar nyelven Párizsban, hogy azután beköltözzön a könyv az írónő szülőhazájába is, új kiadásban és meghódítsa azt a nemzedéket, sőt talán nem is egyet, de kettőt, amelynek személyes emléke, élménye már nem fűződhetett hozzá. Ebben a könyvében, a ,,Jávorfácská”-ban, csak mesél, mesél és mindaz, amit elmond, lélegzetállítóan izgalmas, a dúsgazdag, majd elszegényedett szülők gyötrelmesen rossz házasságáról, kései — és elkésett — válásáról, nővéreiről, mert hiszen a Megyery-lányok hárman voltak: Irmi, akit egész életére tönkretett és fiatalon sírbavitt egy vérbajos katonatiszttel kötött házassága, Ella, akit hiúsága, szerepelni vágyása a „veszélyes forduló” idején az erősen jobboldali ízű újságírásba sodort, ábrándos tekintettel a hitleri Németország felé, és a harmadik, ó, Sári, a filmszínésznő, írónő, költőnő, akinek a filmjei elenyésztek, könyveinek többsége is, akinek egy híres magyar költő azt mondta egyszer, „két-három verse talán fentmarad és van három olyan sora, amit a magaménak is elfogadnék” és Sári tudta, hogy ez nem csekélység és önéletrajzában büszkén utal rá. Ez az utolsó könyv, a Jávorfácska azonban nemcsak önéletrajz, de — ahogy mondani szokás — kortörténeti dokumentum is, még beleszűrődik valami a dzsentri-világ Magyarországából, de abból a dzsentri-világból, e világnak abból a részéből, amely tehetséges volt és ízléses, és amelytől lehetetlen megtagadni azt a hasznos örökséget, amelyet az országra hagyott. Színre lépnek a könyvben hajdani snájdig katonatisztek, nagy mulatságok, gyönyörű utazások, előkelő luxusszállodák, a 20-as évek Berlinje, a magyar filmgyártás csecsemőkora, hajdani nagy színészek, rendezők. 1938-ban azután Sári hátat fordított egész addigi életének, összeomlott rossz házasságának és Párizsba utazott, ahonnan nem tért haza többé. A második világháború alatt a francia Maginot-vonal mögött egy kis faluban házasodott össze André Lang-gal, az ismert francia íróval, kiadóvállalati igazgatóval, aki akkor a 149. ezred tartalékos tisztje volt és a katonazenekar felváltva játszotta a Marseillaise-t és a Rákóczi-indulót. Előzőleg becsületes egyezményt kötöttek. Ha egyszer majd elegük lesz egymásból, akkor békésen elválnak és mindig jóbarátok maradnak. De az egyezséget sohasem kellett „lehívni”, mindvégig együtt maradtak és Sári csak most, február 5-én vált el a 90 esztendős André Lángtól. Személyes emlékekre fordítva a szót, Megyery Sárival első ízben tíz esztendővel ezelőtt, valamikor az 1970-es évek elején találkoztam Párizsban. Írásaira nemcsak diákkoromból emlékeztem, amikor szenvedélyes olvasója voltam a „Színházi Élet”-nek és a versek oldalán mindig ott találtam egy-egy költeményét, sanzon-ízű, érzelmes kis melódiákat, máskor meg elbeszélést, tárcát, színikritikát. Nemcsak ezekre emlékeztem, de újabb írásait is ismertem, hiszen élete végéig nem szűnt meg dolgozni, rendszeresen írt a párizsi Irodalmi Újságba, figyelemmel kísérte az emigráns írók könyveit, mert igazán és mélyen mindig csak a magyar írás érdekelte. Azt írta az önéletrajzában: „Saint-Exupéry gyermekkorát vallotta hazájának. Én a magyar nyelvet. A magyar irodalmat. S nemcsak hogy nem próbálom lerázni anyanyelvem bilincseit, de naponta ijedten vizsgálgatom, nem lazult-e meg a lánc.” Emlékezetes találkozás volt ez akkor vele, az immáron 70. életévét messze túlhaladt asszonnyal, s ha eszembe jutott Petőfi „Sári néni”-je, „Ott van még a szív, de mozdulatlan, — Csak nagy néha, csak elvétve dobban, — Sári néni, hejh mikor kendet még — Sárikámnak, húgomnak nevezték!” — ha eszembe jutott, nos, ez őreá egyáltalában nem illett. Mert a szív nem volt mozdulatlan és nemcsak elvétve dobbant. Sári 75 (Folytatás all. oldalon) Halász Péter 9. OLDAL Az amerikai iparvállalatok legtöbbje külföldi gyártmányú gépeket (is) működtet a hazai termelésben, akár azok rendkívüli minősége, olcsó ára miatt, vagy egyszerűen azért, mert az Egyesült Államokban nem készülnek hasonló berendezések, állapította meg egy vállalati támogatással működő kutatócsoport, a Conference Board nemrég végzett felmérése. Az amerikai vállalatvezetők többségének meggyőződése, hogy érdemes és fontos figyelemmel követni a külföldi technológiai fejleményeket. „Habár a technikai fölény kérdése általánosságban vitatott, kétségkívül széles körben elterjedt az a nézet, hogy sok vállalat, számos országban és nem egy termelési, illetve kutatási területen technikailag az Egyesült Államok elé tört”, nyilatkozta James R. Basche Jr., a jelentés egyik közreműködője, a kutatótanács nemzetközi vállalatvezetői specialistája. A felmérés során 508 amerikai vállalat működését vizsgálták meg, és azt találták, hogy 63 százalékuk külföldi gyártmányú felszerelést (is) használt az itthoni termelésben. A külföldi gépek használata a legnagyobb amerikai vállalatoknál a legelterjedtebb, állapította meg a felmérés. A felmérés során megkérdezett amerikai vállalatvezetők szerint a külföldi - japán, nyugatnémet, izraeli, szingapúri, angol, francia és szovjet - cégek gyors ütemben érik utol vagy utasítják maguk mögé technikai fejlettségben az amerikai cégeket a repülési, jármű-, komputer-, elektronikai-, robot- és szerszámgép-technika terén. A Toyota Motor Corporation és a General Motors Corporation vezetői és szóvivői utaltak rá, hogy Kaliforniában létesítendő új közös gyárukban talán mellőzni fogják a United Automobile Workers, az autóipari munkások szakszervezetének közreműködését. A Nissan Motor Manufacturing Corporation, USA ugyanezt próbálja elérni — megpróbálja az UAW-t kirekeszteni a Tennessee állambeli Smyrnaban, Nashville-tól délre épülő új üzeméből, mely rövidesen termelni kezd. Egy harmadik külföldi autógyár, a Honda Motor Company, mely személygépkocsikat és motorkerékpárokat állít elő az ohiói Marysville-ben, arra az álláspontra helyezkedett, hogy nem próbálja megakadályozni az UAW munkásszervező erőfeszítéseit az üzemben, ám nyomást gyakorol a szakszervezetre, mely a sürgetés ellenére sem volt képes eddig megoldást találni. Harley Shaiken, a Massachusetts Institute of Technology munkaügyi és technikai specialistája azon a véleményen van, hogy a Toyota és a GM afféle kísérleti laboratóriumnak tekinti az újonnan felépítendő kaliforniai, fremonti üzemet, ahol kipróbálhatják, „hogyan reagálnak az amerikai autóipari munkások a japán stílusú vállalatirányításra, mely annyira sikeresnek és hasznot hajtónak bizonyult Japánban”. „Bizonyosra vehető, hogy a fremonti gyár tapasztalatait más üzemeknél is hasznosítani fogják”, jegyezte meg Shaiken.