Amerikai Magyar Népszava, 1984. január-június (85. évfolyam, 1-26. szám)
1984-06-08 / 23. szám
Péntek, 1984 június 8. AMERIKAI MAGYAR NÉPSZAVA Hihetetlen tudatlanság írta: HALMI DEZSŐ Amit az alábbiakban leírok nem én találtam ki és nem is viccnek szántam. Ma az atom, a computerek korában álunk, az emberi tudás a csúcspontján áll és mégis az általános műveltség számos területén oly elmaradottságot, tudatlanságot találunk, mely előtt elképedve állunk meg. Az analfabéták száma végtelenül nagy, ők nyugodtan végzik alárendelt, esetleg szűk törzsi, vagy családi körükben a részükre elrendelt munkát, de az iskolázottak, kiknek tudásától többet várna az ember, akik a jövő társadalmát lesznek hivatva vezetni, messze elmaradnak attól, amit általános műveltségnek lehet nevezni. Egy harmadik osztályos, általános iskolába járó, 13 éves leánnyal beszélgettem. (Ez az osztály a régi középiskola harmadik osztályának felel meg.) — Melyek a kedvenc tantárgyaid? — kérdeztem. — Szeretem a történelmet, földrajzot, a verseket. — Tudod-e hol van Kalifornia? (Sajnos Kalifornia nevét kiejteni nem tudta, háromszor-négyszer kellett ragozva elismételnem, míg végre helyesen kimondta.) — Nem tudom — válaszolta. — Nagyon messze van innen, biztosan azért idegen számodra. Talán meg tudod mondani az országunkkal szomszédos államok fővárosainak neveit? Kezdjük Ausztriával. Pirulva áll, gondolkodik és nem tudja, így mentem sorba Olaszország, Jugoszlávia, Bulgária, Románia, Lengyelország, Csehszlovákia fővárosain, sajnos egyiket sem tudta. — Tudsz-e nekem mondani egy fővárost, melyet ismersz? — Igen, tudom hol van Moszkva, a Szovjetunió fővárosa. — Hallottál-e már Kossuth Lajosról? — Még nem, csak jövőre fogjuk tanulni. — Tudsz-e nekem mondani egy magyar szabadsághőst, aki a Habsburg-uralom ellen a magyar szabadságért harcolt? — Igen, tanultam Dózsa Györgyről, aki a parasztság elnyomásáért harcolt. — Irodalomból ismered-e Arany Jánost, Petőfi Sándort? — Igen, tudom, hogy Arany János írta a „Tyúkanyó” c. verset. (Tehát nem tudta.) A március 15-i ünnepély alkalmával a rádió riportere, mikrofonnal a kezében járta a pesti utcákat és kérdéseket tett fel a járókelőknek, főleg fiataloknak az 1848—49-es Szabadságharccal kapcsolatban. A mai iskolások alig tudtak valamit, az idősebb korosztály annál többet. A kisfiú lehetett úgy 11 éves. „Tudsz-e valamit Petőfi Sándorról?” — kérdezte a riporter. — „Bácsi kérem nem ismerem, nem régen költöztünk ide az új lakásba” — felelte. Kaliforniában egy munkástársammal beszélgettem s állította, hogy Japán San Franciscotól keletre van. — Pedig innen nyugatra fekszik — igyekeztem meggyőzni, sikertelenül. — Hogyan lehet nyugati irányban, mikor Távol-Keletnek hívják — vágta vissza. (A High-Schoolban érettségizett.) A kislány az elemi iskola (elementary school) harmadikosa volt. — Tudod-e mennyi 5x5? — kérdeztem. Elővette ujjait, ördögi gyorsasággal forgatta és végre kinyögte, hogy 25. (Nekünk ezt az elemi iskola első osztályában, a harmadik hónapban „köpnünk” kellett.) Egy másik beszélgetés, az illető szintén High Schoolban végzett: — Tudod-e hol van London? — kérdeztem. — Igen, ott ahol Churchill lakik — válaszolta. — De melyik államban? — faggattam tovább. Ezt már nem tudta megmondani. — Hol fekszik Magyarország? — Ausztráliához közel. Fogalma sem volt, hogy Ausztria is van a világon. Talán ennyi elég a példákból. Ha valaki a középiskola első osztályában ennyi tudatlanságot árult el, az másodikba már nem mehetett, de többé az iskola küszöbét sem léphette át és visszazavarták az elemibe. Magyar lábnyomok (Folytatás a 13. oldalról) figyelmet érdemlő, mondhatni szenzációs irodalmi és politikai dokumentummal van dolgunk... egy második rendkívüli Mann-levéllel, amelynek a bonni egyetem rektorához korábban intézett híres levél mellett van a helye. A következő szemelvények a teljes német szövegnek kb. egyötödét teszik ki. Kelt: 1945 október 6, Los Angeles. A NAGY EMIGRÁNS LEVELÉBŐL „Ön azt az óhajt, sőt felhívást intézte hozzám, hogy térjek vissza Németországba és éljek ott ,szóval és cselekedettel. Nem ön az egyetlen, aki ilyen hívó szóval fordult hozzám. Megtette ezt az orosz felügyelet alatt álló berlini rádió éppúgy, mint az egyesült német demokratikus pártok szervezete is, azon a hangsúlyozott alapon, hogytörténelmi munka elvégzése vár rám Németországban. Örülnöm kellene annak, hogy Németország visszatérésemet óhajtja, tehát nem csupán a könyveim hazatérését, hanem személyileg az enyémet is. De ezek a felkérések bizonyos zavaró, leverő, még csak ésszerűtlen, méltánytalan és téves elemeket is tartalmaznak... Lehetséges lenne az elmúlt 12 évet és következményeiket egyszerűen letörölni a tábláról és úgy tenni, mintha mi sem történt volna?... Azok, akik hűséget esküdtek a ,Führer’-nek (milyen borzasztó megaláztatás) és a Göbbels-kultúrát gyakorolták, nem estek át azokon a megpróbáltatásokon. Nem tévesztem szem elől, hogy később még nagyobb megpróbáltatásokon estek át, de mégis: nem szenvedték el a száműzöttek szívfájdalmait, kivetettségét, a hontalanság dermesztő állapotát... Ha a német szellemi világ tagjai, mindazok, akiknek hazájukban és a nagyvilágban nagy nevük volt, és orvosok, muzsikusok, tanárok, írók, művészek mind egy emberként, kiálltak volna a gyalázat ellen, általános sztrájkba léptek volna, elhagyták volna a szülőföldet — ennek lett volna hatása odabent és idekint egyaránt... Sohasem irigyeltem önöket, akik odabenn voltak, még legdicsőbb napjaik idején sem; jól tudtam, hogy azok a dicső napok nem voltak egyebek véres szappanbuborékoknál, amelyek előbb-utóbb szétpattannak...” „...Ma már én amerikai polgár vagyok. Jóval Németország szörnyű összeomlása előtt gyakran kijelentettem magánkörben éppúgy, mint nyilvánosan, hogy nincs szándékomban valaha is hátat fordítani Amerikának. Gyermekeim, köztük két fiam az amerkai hadseregben, gyökeret vertek ebben az országban, és angolul beszélő unokák cseperednek föl körülöttem. ...Életemet, munkásságomat ezen a földön óhajtom befejezni, az erőnek, megértésnek, bőségnek és békének e földjén... Nem tudom, miféle szolgálatot tehetnék a német népnek ott, amelyet nem tehetnék meg innen Kaliforniából... Ami történt, azt tisztán kell látni és nem azzal a banális kiszólással intézni el, hogy jöjj haza, minden meg van bocsátva... Nem dobok követ senkire... de azok alatt az évek alatt Németország idegen lett a szememben...Attól tartok, hogy mindig nehéz lesz a megértés azok részéről, akik a Boszorkányszombatot a külvilágban élték át, azok iránt, akik önök közül együtt táncoltak a boszorkányokkal... Hogy is ne örülnék én az üdvözlő leveleknek, amelyeket Németországból kapok?...de örömömet nem kis mértékben csökkenti a tudat, hogy ha Hitler megnyerte volna a háborút, ezek a levelek sohasem íródtak volna meg...Könyveket is kapok. Beismertem, hogy ezeket betekintés nélkül azonnal félreteszem? Lehet, hogy ez csak babona, de szerintem nincs olyan könyv, amely méltó arra, hogy az ember kézbe vegye, ha bárhol Németországban 1933 és 1945 közt nyomtatták. Vértől és gyalázattól szaglik. Zúzdába kell adni... Sokan vannak önöknél, akikkel félnek találkozni... És mégis, kedves Herr von Molo, ez a képnek csak egyik oldala. A másik: beismerem a vágyakozást és izgalmat, amely minden közvetlenül, vagy közvetve Németországból érkező hír kell bennem... Ez naponta jelzi nekem azoknak a kötelékeknek erejét, amelyek még mindig az én szülőföldemhez kötnek... Mindig is német író maradok és hű maradtam a német nyelvhez akkor is, amikor műveim már csak angolul létezhettek, nem csupán azért, mert túl idős voltam már a magam átképzésére, hanem azért is, mert tudatában voltam annak, hogy műveimnek helye van a nyelv keretében. A Goethe-regény, amelyet Németország legsötétebb napjaiban írtam és amelynek néhány példányát önhöz csempészték, éppenséggel nem a feledés vagy kerülgetés dokumentuma... Amikor majd Németország kihajtja véréből a gyűlölködést és a dölyfösséget, fel fogja ismét fedezni a szeretetet és szeretni fogják. Mindennek ellenére hatalmas értékek országa maradt, amely rábízhatja magát népe képességeire és a nagyvilág segítségére egy új, teljesítményekben és kilátásokban gazdag élet megalapozásában... „Nézze el nekem, kedves von Molo, hogy ilyen meszszire kalandoztam el válaszomban. Amikor az ember Németországba küld levelet, elfogja a vágy arra, hogy amivel csak lehet, leszámoljon. Bármilyen jó is hozzám Amerika, az, hogy egyszer megint az öreg kontinens földjére tegyem lábamat, nem hiányzik álmaimból sem éjjel, sem nappal. Amikor eljön az alkalmas pillanat, és megérem a normális utazási módok helyreállását, valamint ha az illetékes hatóságok jóváhagyják, odautazom — és gyanítom, hogy amikor ott leszek, ennek az elmúlt 12 évnek félelmei és háborgásai eltűnnek annak az erőnek nyomására, amely sokkal messzebre nyúló kapcsolatokból és ezeréves emlékekből fakadnak.” (Folytatjuk) Halmi Dezső II. OLDAL