Amerikai Magyar Népszava, 1985. január-június (86. évfolyam, 1-24. szám)

1985-04-26 / 17. szám

18. OLDAL_________________________________________AMERIKAI MAGYAR NÉPSZAVA ILLYÉS GYULA: Petőfi Sándor (Részlet) 4. A költő ezzel a gesztussal mutat indulást és irányt a márciusi esemé­nyeknek. Csak a távolság érzékeltetésére idézzük fel: ez a vers is a Fóti dal ütemére lejt. De ezzel a verssel riasztja el magától, il­letve állítja magával szembe a két nagy pro­­tagonistát, akik eddig a történelem színterén mozogtak, s akik mellé most ő a színfalak mögül oly hirtelenül benyomult. Nem félté­kenységből nézik egyre hűvösebb tekintettel. Ez a szövetséges nem ingyen adja támogatá­sát. Ez a szövetséges nagyon is világosan lát. A pozsonyi nagy napról ő maga ezt írta a naplójába: „Az úrbért eltörölte az országgyűlés. Nagyon szép tőle, de még szebb lett volna, ha ezt előbb teszi. Akkor viselhette volna a ne­messég a nagylelkű nevet, de most, midőn ezt a végső szükségből tette és ijedtségből, nem tarthat­­rá számot. A tekintetes karok és rendek s a méltóságos és nem tdem­miféle fő­rendek azt a hírt kapták, hogy Petőfi Sándor Elmesélem neked, drágám úgy, ahogy Lolától hallottam. Hát egyszer az ura nem jött haza ebédre, órákig hiába várta. Délután öt felé föl­csengették az Eyssen szanatóriumból, hogy valami baleset történt az urával, jöjjön azonnal. Ezt úgy szokták mondani: „kíméletesen értesí­tették”. Rohant, mint az eszeveszett. A szanatórium­ban kiabált: él? Bólintottak, hogy él. De a szo­bába, ahol feküdt egyelőre nem engedték be. Zárt ajtók mögött tanácskoztak tanárok, orvo­sok. Lolának egy segédorvos adott csillapítót. Az közölte vele, hogy a sérülés egyáltalán nem olyan súlyos, ahogy első pillanatban hitték, egy gép­kocsi ütötte el délben, amint hazafelé igyekezett, az első két kerék át is haladt rajta, eszméleténél van, remélik, hogy meg lehet menteni, feltétlenül ezt remélik mindnyájan. Amikor belépett a szobába, a beteg — fején a jégtömlővel — halálsápadtan aludt. Könnyű ró­zsaszín takaró borította. Vért, sebet, sehol se lehetett látni. Étel- és jódszag terjengett. Körötte két ápolónő foglalatoskodott. Egy orvos az érlö­kését olvasta, várt és beoltotta, aztán ismét várt és ismét beoltotta­ a Rákoson tanyát, de nem egyedül, hanem 40 000 paraszttal egyetemben, s ezen kelle­­metes meglepetés indította őket azon nagy­lelkűségre, hogy az úrbért azonnal eltörölték. Ami a hírt illeti, ez alaptalan hír volt, de ha nem tették volna a t.c. urak azt, amit tettek, biztosíthatom őket Petőfi Sándor nevében, hogy ezen alaptalan hírnek nem­sokára alapja és kalapja lett volna, azaz, igaz lett volna tetőtül talpig, csak azzal a kis különbséggel talán, hogy nem 40, hanem 80, vagy még több ezer ember jelent volna meg Rákoson. Egyébiránt jobb, hogy így történt, véghetetlenül jobb, hálát adok istennek, hogy ama borzasztó dicsőségtől megmentett, nem is szemrehányásképpen mondtam ezt el a nemességnek, melyhez magam is tartoztam, csak bátor vagyok tud­tára adni a nemes uraknak, hogy nevetség tőlük, nagylelkűséggel dicsekedni. Tisztelet, becsület, de igazság is!” VÉGE övele nemigen törődtek. Álldogált ott egy da­rabig, majd leült a díványra és sírva fakadt. Az­nap reggel még épen, egészségesen látta. Milyen gyorsan változik az élet. Orvosok jöttek-mentek. Nemigen beszéltek. Estefelé egy ápolónőtől tudta meg, hogy a gerince törött el. Van ugyan egy kis agyrázkódás is, de az semmi. Átöltözködött, nekigyűrkőzött, ápolni kezd­te. Úgy ápolta, mint egy haldoklót, őrjöngő ön­­feláldozással, mert ki tudja, meddig ápolhatja. Virrasztott, ugrált, csöngetett. Ült mellette és si­mogatta kezét. Azt nézte, ami van. Most nyu­­godtabban alszik, most ivott egy félkanál na­rancslevet, most láza is csökkent egy tizeddel. Én is így szoktam ilyenkor. Ez a legjobb. A beteg egy hétig lebegett élet és halál között. Lezajlott az agyrázkódás. Az orvosok biztatgatni kezdték Lolát. De csak akkor kezdődött igazán a beteg kínszenvedése. Nyöszörögve aludt. Ha föl­ébredt, ordított. Még a bódítószerek se enyhítet­ték fájdalmát. Mozdulni se tudott. A derekától kezdve megbénult. Lábai érzéketlenek voltak, hűtöttek. Miután megröntgenezték, kiderült, hogy két csigolyája tört el. Nyújtókötésbe tették — egyik hurok fönn a fején, a másik hurok lenn a lábán — és nyújtották ezt a roncsolt testet, mint a pribékek az akasztott embert. Lola most már reménykedett, hogy megment­heti. Tehát kettőzött gonddal ápolta. Áldozata már nem haldoklónak szólt, hanem annak, aki esetleg fölépülhet. Éjjel-nappal talpon, mellette. Egy hónapig le se vetkőzött. Nyúlszemmel aludt, öt-tíz percig, keze akkor is a kezén. Csak az ő érintését tűrte a beteg. Egyébként minden fájt­­ neki. Kívül mint a tűz, kérlek, belül mint a jég.­­ Melege volt és didergett. Fejét borogatni kellett, lábát melegíteni. Lola végzett mindent. Emel­gette, lepedőkben forgatta, etette és tisztogatta, esténként szeszes vattával mosta végig. Magával tehetetlen volt, mint egy csecsemő. Az orvosok figyelmeztették Lolát, hogy kí­mélje magát, a betegség előreláthatólag hosszú lesz, s ő ki fog merülni. De nem törődött sem­mivel. Ha az ember ilyesmit elkezd, nemigen bírja abbahagyni. Sajnálja azt az önfeláldozást, melyet befektetett, s attól fél, hogy hanyagságá­val elveszt mindent. Fut a pénze után. Enni is alig evett. Csak egy piskótát, egy pár szem szőlőt, melyet a beteg otthagyott, játékból. Már két hó­napig feküdt az ura, változatlanul. Még mindig béna volt. Az orvosok abban bizakodtak, hogy a vérömleny lassanként felszívódik. Nem szívódott föl. Ekkor megint megröntgenezték és elhatároz­ták, hogy műtétet végeznek rajta. A műtét háromnegyed óráig tartott, megnyi­tották a gerincoszlopot és eltávolították a csont­szilánkokat. Újra kezdődött az egész, élőb­ől. Megint virrasztani, reszketni. A műtét sikerült. Csak tüdőgyulladása ne legyen. Tüdőgyulladása lett. Minden köhintésre végignyilallt rajta a fáj­dalom. Tizennégy hónapig voltak a szanatóriumban. Aztán hazaszállították a beteget. Én, édesem, ekkor kezdtem járni hozzájuk. A szanatóriumba csak éppen bekukkantottam, a folyosón beszél­tem Lolával pár szót, az órát egyetlen egyszer lát­tam az ajtónyíláson. Most minden héten meglá­togatom őket. Lakásuk kórházzá alakult. Feküdt a beteg, feküdt az orvosságos üvegek között, Lola pedig beszélt neki, olykor — már egész gépiesen fel­kelt — beadott egy port, borogatást váltott s foly­tatta. Valami csodálatos légkör volt itt. A beteg­ség olyan mint egy tündérmese, mely nem tart közösséget az élettel. Semmiről se tudtak ezek, ami azóta történt. Tőlem értesültek, hogy közben a Bethlen kormány is megbukott. Még ezt se tud­ták. Csak egymással törődtek. Mennyi emlékük volt, Istenem, mennyi nagy és szép emlékük. Néha összenéztek, boldogan és gyermekesen, mintha valami titkuk lett volna. Én egyformán bámultam mindkettőjüket. Meghatóak voltak így együtt és szépek is. Az ura sápadt, kissé deres a halántékán, de még fiatal, csak harmincöt éves, ő pedig kilenc évvel fiata­labb nála. Sohase hittem, hogy Lola ilyesmire képes. Nem lehetett elcsalni az ágya mellől. Két éve a moziban, színházban se volt. Lopva für­dőit. (Folytatjuk) KOSZTOLÁNYI DEZSŐ Pletyka­ ­. Péntek, 1985 április 26.

Next